A téren

Látja a délutánt: ítélet, ünnep,

kivégzés, utána végre hazamehet,

talán még mielőtt a vihar ideér.

Égi sötét csak annyi, amennyi a tudatban

mindig. A kárpitot sem tudja kettéhasadva

látni, annyi jóslatot hallott már, és szereti

a biztonságot, amit ad a bársony a

hátában minden szombaton.

Meghökken, hogy a zsák a kifizetések

után is húzza a templomszolga vállát:

ilyen olcsó tömeget még nem

láttak, pedig mindketten évtizede

állnak a helyükön. A dombra mennyivel

nehezebb volt embert találni, keresztülverni

egy szöget egy alkaron. Latolja, szégyen

vagy büszkeség-e hozzájuk tartozni.

Aztán vállat von, az épp végző mutatványosok

magukra vehetik, de mindegy. Már csak pár óra,

bátorítja magát, aztán mehetsz, mehetünk

haza, eddig a szóig tart az egyetlen mondat,

így tegezi, többesíti magát terveiben is.

Szabad álmomban vagyok, valaki ébren

Éjjelente reménytelen kuszaság,

tálba száradt spagettié, nedves hajé.

Mert nincs véletlen: ez sem az.

A szeretet itt olcsó, de továbbvihetetlen,

és már kimondtam: a jó vagyok.

Reggelente tapintat: egyesével a tények.

Nőm neve, az enyém, a városunké.

Délre felnövök, mint elkapkodott panelház,

tartom magam. Mint foglyok, csecsemők,

alszik napi tizenhat órát a szent senki.