anya.

 

úgy érzi ilyenkor, hogy egészen a melle hegyéig

ér benne a fájdalom. és ha ekkor nem tud tenni

ellene, nyúlik tovább, egyre magasabbra, fedetlen

dekoltázsa fölött már a torkát fojtogatja: ilyenkor

a legjobb lenne végre kiköpnie. mint az avas diót

a karácsonyi ajándék bejgliben. vagy a reggelire

fölvágott kalács mellől a savanyú tejet. de titokban

kell tartania, mert lehetetlen meg nem történtté

tennie, lehetetlen nem gyávának lennie. lehetetlen

nem elárulnia és elhagynia azt, akit szeret, aki rá van

bízva, akinek az élete függ attól, hogy ő milyen anya.

és ha cserben hagyja, akkor céklavörös fejjel sír érte

egész este és éjszaka. pólyaketrecében bőrét a sarkán

lyukasra rugdalja: jöjjön már. ölelje végre szorosan

magához, csepegtessen belé életet, hiszen ő az anyja.

és itt ne tovább. ne tudja meg senki kettejük titkát.

nyúljon még magasabbra benne a fájdalom. hasogassa

mellét, némítsa el torkát, míg csak él, szégyene. és

féljen, hogy ott és akkor megfordult gyermeke élete.

 

 

hűtlen szerető.

 

a nyitott ablakban állt. megpróbált mélyeket

lélegezni. arra ébredt, hogy nem kap levegőt.

hiába. tátotta nagyra a száját. az ajka is berepedt.

torkáig húzta, emelte a mellkasát. mégsem. az ablak,

mint egy nagy száj. engedte a szobába a hideget.

hajnalodott. a nap az ágyukig sütött. milyen békésen

alszik. mire is vélné. ha ő most itt, az ablakban.

itt és most valóban. mint egy ideje minden éjszaka

és hajnalban. most tényleg megfulladna. szépen alszik.

mellén a takaró egyenletesen hullámzik. tüdejét lassan

megtöltötte a hideg. óvatosan becsukta az ablakot és

lejjebb engedte a redőnyt. nehogy a fény felébressze.

nézte. magába szívta bársonyos bőrének illatát.

a meleg levegőt a takaró alatt. ismét lélegzett.

hat óra tizenöt. még visszabújhat. még van egy kis

idő. amíg összegyűlnek körülöttük mind. a holtak.

ablakukon zörgető jó barátok. de majd. ha a takaró

alatt is kihűl. ha valóban elfogy a levegő. hadd legyen

hűtlen szerető. akkor őt vigyék el előbb.

 

 

egyedül.

 

évek óta ugyanúgy. elfelejt vinni köveket.

ott bolyong. gyűjtöget a zsebébe. fáradt

fényű, őszi vasárnap délelőtt. vajon

megtalálja-e. nélkülük is mindegyikőjüket.

mintha évről évre vándorolnának a fák,

a padok, a gránitlapokon a nevek.

ő is velük. egyre más utakon és fák

között keres. a fekete gránit alatt

az egész kert. láthatatlan testükön

pihen. takarójuk homokszínű kő.

egyre kisebb és kevesebb. múlnának

el velük a vasárnapok. nehezednének

rá is kövek. találná meg az utat

egyenest. lennének ismét együtt.

hogy hihetné másképp: ő jó gyerek.