Takonyhegy

 

Apa mindig nagyon ügyel

az orrfújásra.

Elég, ha egész halkan szörcsögök,

máris előkap egy zsepit,

ki kell fújnom az orromat.

Leszid, hogy mért nincs

nálam sosem zsepi,

de hát minek lenne,

amikor nála mindig van.

Azt mondja, tartozunk

annyival az embereknek,

hogy ne szörcsögjünk

a pofájukba,

de én nem tartozom senkinek

semmivel, már a Janónak is

megadtam a százast, amivel

kisegített.

Ráadásul az emberek egyik felét

nem ismerem, a másik felének

pedig jóval több, mint a fele idegesít.

A maradék egytized

úgy sem haragszik meg egy kis

orrszivornyázásért.

Apu viszont folyton szedi elő

az újabb és újabb zsebkendőket.

Ha valahol meglenne egybe,

amit eddig kifújatott velem,

biztos irgalmatlan nagy

takonyhegy gyűlne össze.

 

 

Fagyasztó

 

Janó olvasta valahol,

hogy egy öreg bácsi eltűnt,

senki se látta jó ideje,

ezért a rendőrök

betörték az ajtaját,

de sehol se találták.

Kibontottak hát két sört

meg egy csomag ropit,

és elkezdték nézni a tévét,

valami sarkkutatós filmet adtak.

Aztán az egyik megéhezett,

és megnézte, nincs-e

fagyasztva pizza.

Nem volt, de helyette

ott volt benn az öreg.

Szegény megunta az életét,

és befeküdt a fagyasztóládába,

még párnát is vitt magával,

hogy ne keményre

tegye a fejét.

Lelassult a vére,

és örökre elaludt,

azt mondják, szép halál.

Mikor a rendőr rátalált,

jégbajsza lehetett és jégszakálla,

akár a tévében

a sarkkutatóknak.