A változás felszínére

 

Már nincs, akit zavarjon,

ha almát rágok, már nincs,

aki a szakállamra megjegyzést

tegyen, nincs, akivel arról

vitatkozzak, mit nézzünk

a tévében. A szakállam

 

rég levágtam. Máshol élek,

és nekik, akik egyedül

maradtak, több tévéjük van.

Egyedül van egyikük a halálban,

másikuk az életben. Minden

más lesz. A változás felszínére

 

kerültem, mint az autópálya-

építésnél megtalált római villa.

A buldózer vezetője, mikor

a felfedezést tette, kiszállt,

és mielőtt bárki odajön, egy

aranypénzt a nyelve alá rejtett.

 

 

Infúzió, élet vize

 

Nem vagyok méltó a mártír-

glóriára, amit apám halála miatt

a fejem fölött hordok. Ellen-

szenvesnek találom magamat,

ahogy az együttérzést fogadom,

ahogy a betegség lefolyását

 

mesélem. Lefolyás? Az infúzióé.

Vérátömlesztés. Az utolsó előtti

napon a lepedőcsere, úgy, hogy

már nem tudott fölkelni, és

a két nővér “Jól van, Pista bácsi!”

kiáltások közepette az oldalára

 

fektetve az ágya rácsához

támasztotta. Ő csak nézett.

A feje nagy volt, valószínűtlenül

nagy. Aztán rohantunk a lányunkért

a zsúrba. Boszorkánynak öltöztek.

Megfőzték az élet vizét.

 

 

Hiányaimból

 

A fiam honnan tud mindent

az életről, mert tőlem

ugyan nem, mivel én

semmit nem tudok róla.

Bármiről vitatkozunk,

mindig a feleségemnek

 

van igaza – nem tudom,

hogy csinálja –, még akkor

is, ha én egy tőle hallott

álláspontot képviselek.

Az apám még mindig jobb

ember volt nálam, mert

 

rejtette, amit én észre

se veszek. A lányom többre

emlékszik, mint amit én

elfelejteni bírok. Hiányaimból

ki köt majd csokrot. És

mikor lesz tele a keze?