Az időhúzás balladája

 

Barátok közt régen, mikor

együtt autóztunk és nevettünk,

még kortyonként ízlett a bor,

nap s hold mint ómen szállt megettünk,

s reméltük, bár vágyunk fölettük:

ontunk majd remekműveket!

Mert testes évet nem követ

a lelkünk: éretlen, nem vitás.

Nem vagyunk sziklák, csak kövek.

Nem felnőni: cseles időhúzás.

 

Anyját nem élte senki túl.

Mint vöröslő számlap, az éjben

kigyúl egy élő mozdulat vadul

az ész sajgás-söpörte üregében.

Fojtogat. Létezik egészen. Épen.

Nem él-e túl engem e tűrhetetlen,

sóvár ámulat, hogy elfeledtem?

Átlátok a könny üvegén, hazás-mamás

játékon. Szilánkos ég vacog felettem.

A belátás is csak időhúzás.

 

Halogatom az ébredést. Még pizsamában

délig nyújtom a reggelt, féktelen

kávézok, lopva olvasok. S ha nekivágtam

a napnak – kapkodásban nincs sok értelem –,

az írást elodázom. És száz fűszerem

közt szaglászok, percegek, mint a szú,

mely éveim rágja. Mert míg az iszonyú

téveszme éltet, hogy az időm is lakás:

zugokban érlelődik sok aszott tanú.

Ki sejti, hogy beérni csupán időhúzás?

 

Lehetnék jobb, mint amilyen vagyok?

Lehetnék gyorsabb? vagy másvalaki?

Fényt kerestem, hálócska dallamot:

reszketve néz vissza, míg hallani.

Sokféle dal kertjén végigtarolt

szívem, az elnémított mobilkészülék.

Ki egét vesztette, arra ráront az ég.

Ölében zeneszám szól, messzi állomás.

Elhalasztott csöpp fény, már semmiség.

A kérdés sohasem időhúzás.

 

Ráér minden, bár mindenki rohan.

Ki gyermekként vagy fél ésszel nevet,

elodázza Istent: magasabb lét – ha van –

árnyában az ember erkölcstelen lehet

egy darabig. Még halogat,

s jövő ködében, akár aszpikban, remeg.

Lehet, hogy minden, ami mű, – remek?

Reménykedés lyukaszt, izgága hit csigáz.

Kört tép szoknyámból a gyorsulás, levet!

Istenhez képest hited időhúzás.

 

Életed bányalég: berobban, bármi szítsa.

Csak érdek a szeretet. És mindig fölszakad.

És nem bőrönd, hogy nyomjad, leszorítsad.

Kipattan, pedig szíja, kulcsa van.

Berobban mindig, folyton fölszakad.

A veszteség mutatja régi formám.

Hazugság-hűség: alvázszám és motorszám.

A könyvem vízjel, gyermekem mutáns.

Ma már nem az nyer, aki győz a tornán.

Időhúzás a hajsza, megvett versenyfutás.

 

Mindannyian sérülten készülünk:

szülessünk meg a semmiből.

Félünk, hogy bánnak majd velünk:

apánk eldob, csókol, kidől.

Írásból tanulunk s vészek füstjeiből,

heccből, táncból tanulunk, s gyakni, csalni,

féltett barátot is fölfalni holmi

bosszúból, s tudunk félni, megbűnhődni mást:

a megbocsátás biztat elbotolni.

Azt tervezzük, mi nem időhúzás.

 

Húzom az időt s közben készülök

a csillagtalan haza meghitt hidegébe.

Oda állhassak, hova születés előtt:

testetlen forma, istensugár elébe.

Halleluja! – kiáltsam szerte-széjjel:

a túlcsordulás szétkapja létem.

Almaillatú fény lendít a szélbe!

Elém zuhan, forrósodik a földi pást.

Csak nemlét s veszteség segít fölismerésben.

Célba vett időm nem idő-húzás.

 

Ajánlás:

Mit ajánlhatnék, Hercegnők, Hercegek,

időnk bazalt suhogása alatt?

Megrebbennek mázsás homokszemek

s virradt bogáncs kórusban madarak –

míg szét nem veti mind a varjúkárogás.

Elhalaszthatjuk a halált, ha

lelkünk hal meg testünk helyett?

 

Minden dal itt csupán időhúzás.