Éjente felragyog

Egy áron aluli lélegzőgép, aki éjszakánként vagyok,

miközben öntudatlanul is az érzékenyebb oldalamon

igyekszem feküdni, testem fekélyesebb felén,

mert hátha majd épp egy fájdalmas álomban, hánykolódva

látok tisztán, oldok meg egy bonyolult képletet.

Lehet, hogy a rosszullét az egyetlen igaz ima,

az a beszéd, amelyik messzire elhallatszik,

túl felhőkön, neonreklámon, toronydarun,

egy olyan nyelv, amelyet régóta és rossz helyen keresünk,

a legőszintébb kitárulkozás: láz, gennyes váladék.

Mert a test egyfolytában hazudozik, akár

vízszintes, akár függőleges állapotban van,

táplálékot vesz fel, majd ürít, összekoszolja

a világot, a kettő között pedig ott van a mélységes pokol,

melyet hiába dugunk a takaró alá: sötétsége éjente felragyog.