Antheil Budapesten^*

 

“Antheil vademberként tett szert nemzetközi hírnévre”

(Eric Salzman)

És hallgatni fogjátok akkor is, a kurva istenit,

hallgatni fogtok akkor is. És akár a

mosogatóban halomra

gyűlt edények a polcra, végül visszatérnek

a légbe a hangok,

s a maguk megszokott helyén teszik konyhává a konyhát.

Nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,

hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,

aki most történetesen egy jól hangolt zongora,

fába rejtett acélhúrozott páncéltest,

szőrös vadember fiús tógában,

Liszt föl nem fogott, kivetkőztető szürrealizmusa.

Én, a vadember, hallottam Amerika dalát,

és repülőgépmotorokról álmodom,

anélkül zenélnek, hogy tudnának

e provinciális koncerttermekről,

én már most magam vagyok a szeriális

semmibe zárva.

Na végre, a feszült csönd, a vihar utáni

konyha csöndje, a szerelmes cserépdaraboké,

nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,

hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,

aki most történetesen

egy a zongora lapjára kitett revolver,

önbizalma egy testépítőé,

akiben acéldrótokon és fémcsigákon

iszonyú súlyok feszülnek,

miközben bele-beleénekel

a lélegzetelállító katarzisba.

 

 

Puccini-oldalgás I.

 

“Három nap óta csónakázom a mocsárban. (…) Milyen furcsa érzés innen gondolni vissza a Scala közönségére!”

(Puccini levele Illicának, 1904. 3. 29.)

 

Három napja csónakázom a mocsárban,

és huszonötödikén hányingeres

utálkozás fog el,

ha csak a kezemet a zongorára teszem:

mintha az ujjaim mindörökre

ott maradnának a billentyűkön,

s csak azt játszhatnák,

amit már régóta kitaláltam,

amikor még hozzájuk tartoztam tenyértől felfelé is,

s meggyűlölve a felismerést, újra felismerik,

amit együtt hoztunk létre

a csonkolatlan egész fénykorában,

inkább az evezők,

mélyebb és kilátástalanabb dallamba visznek,

egy béka húros belsejébe,

ez ám a színházterem,

levegős, nagy, zöld űr, s minél több a levegő,

annál magasabbra emelkedik,

és ha evezek, legalább vannak ujjaim.

 

 

Puccini-oldalgás II.

 

“Azt akarja, hogy Tosca a Tiberisbe ugorjon. Nem megy az, mester – mondottam, és a térképen is megmutattam, hogy a folyó messze van onnan. De ő olyan nyugodtan, mint egy hal, azt mondta rá: Az nem számít.” (1899. 1. 13.)

 

Hogy lenne már térképe a szónak,

metróhálózata, érrendszere,

ha csak nem molyirtott ruhatára,

melyben urak, dámák, csahos kurvák,

stricik jönnek-mennek,

akiknek költészet minden újsághír

vagy zacskón, dobozon, műsorfüzetben felejtett betű?

Hogy lenne utcája, tere, hídja,

belakható és kimért vágya,

Párizsa, Bernje, Marseille-e,

jellemtelenségéből adódó jelleme,

mellyel ügyvéd s nem író szöszöl?

 

Tegye csak vissza Rómát a zsebébe,

s higgye el, ha akarjuk,

a Tiberisbe ugrik,

nem az évezredes romok

csonkolt magányába,

hanem a neurotikus semmi antik ősvizébe,

és élvezi, hogy mi látjuk,

hogyan csapja össze

tenyerét majdani teteme fölött

a holtsárga hab,

mely az Ön térképe szerint csupasz beton.

 

 

* George Antheil, amerikai avantgárd zeneszerző 1922-es budapesti zongorafellépésén állítólag a magyar közönség olyannyira nyugtalankodott és olyannyira elégedetlen volt a játékával, hogy előkapta, majd a zongorára helyezte a pisztolyát, így próbálván fegyelmezni a hallgatóságot.