“Boszniában nem jelenthet semlegességet az objektivitás, a fej pedig Boszniában semmit sem ér a szív nélkül.”

Robert Cohen: Heart Grown Brutal. Sagas of Sarajevo (Random House, 1998)

 

1.

 

Grazban, a régi Uhrturmban olvasom Robert Cohen könyvét. Ellátni innen egészen a magyar és a szlovén határig. Lent, alattam egy épület áll, amelyet régebben Konradhausnak hívtak. A mai Sackstrasse 18. alatti házban jött a világra 1863. március 13-án a Habsburgok trónörököse, Ferenc Ferdinánd. Itt most múzeum van, a látogatók megtekinthetik a főherceg életét bemutató fényképeket. 1914. június 28., a szarajevói gyilkosság napja. Az elfogott Gavrilo Principet kíséri a tömeg. Másnap nyitott koporsóban helyezik közszemlére Ferenc Ferdinánd és a felesége holttestét a szarajevói konakban. Aztán elkezdődik közép-európai vándorútjuk. Mosztáron át, a Neretván hajóznak ki az Adriára, aztán irány Trieszt, átkelés a Dunán, megérkeznek Bécsbe, majd az artstetteni kastélyba. Mindenütt tömegek gyászolják. A temetésre menet körülveszik a megöregedett, erőtlen Ferenc József császár bricskáját. Közben Szarajevó forrong. A szerbek elleni tüntetésen főként muszlimok láthatók. Fényképek a Fiatal Bosznia peréről. Ehhez a szervezethez tartozott Princip és Nedjeljko Èabranović, az a merénylő, aki elhelyezte a bombát: a tekintetükben küldetés, konok arcukról leolvasható, hogy készen állnak a harcra és a halálra. Mintha átütne e fiatal emberek arcán a Rigómezőn kőbe vésett felirat: “Aki szerb vagy szerb származású létére nem megy harcolni Rigómezőre, veszítse el a gyerekeit, a fiát és a lányát. Legyen meddő minden, amit tenyészt. Ne legyen bora, ne legyen búzája. Legyen porrá mindene, amíg csak meg nem hal.”

Jugoszlávia fennállásának hosszú évei alatt mindvégig ott volt egy tábla a Gavrilo Princip híd mellett, emlékeztetve a névadó cselekedetére, amelyet ott hőstettnek tartottak. Az ifjú szerb nacionalista már nem Szarajevó hőse, üres mélyedés maradt az emléktábla helyén. “Itt sosem hagyják békén a történelmet” – írja Cohen. A rigómezei csata évfordulóját is azon a napon ünneplik, amikor megölték a főherceget, kirobbantva ezzel a világháborút. 1989. június 28-án a dicsőséggé vált vereség helyszínén egybegyűlt milliós tömeghez szólt e nemzet vezére, Milošević, és a szerbekről mint azon kevés nemzetek egyikéről beszélt, akik “legyőzhetetlenek maradnak a vereségben”.

A kiállításon látható levelek és a szarajevói gyilkossághoz fűzött kommentárok között felfigyeltem egy másik fiatal nacionalista, Mussolini irományára, amely a Popolo d’Italia 1915. július 10-i számában jelent meg: “Heil dem Revolver des Princip und der Bombe des Èabranović!”

Felgyorsult a történelem. Az én grazi tornyomból is figyelemmel kísérhetett az ember hasonló rendkívüli eseményeket. Találtam például egy régi képeslapot, rajta egy zeppelinnel, amint 1931-ben átröpül a torony fölött. Teljesen irreálisnak tűnik, ilyenek a gyerekek képzeletében a más bolygóról érkezett jövevények. De a graziak hamarosan más, teljesen valóságos alakra fordítják rajongó tekintetüket, akiről aligha mondhatjuk, hogy idegen bolygóról érkezett. Maradtak ránk dokumentumfilmek, amelyek megörökítették Hitlert, amint a lakosok fülsiketítő tapsviharában diadallal bevonul Grazba. Egy 1938-as képeslapon horogkeresztes zászlók lógnak a tornyomból, az emberek pedig futnak lefelé, a vezér után. Ki lakhatott előttem a toronyban?

Közeledik az ebédidő. Azt az illatot érzem, amelyre olyan jól emlékszem Boszniából, a párolt zöldségek és húsok illatát. Biztos bosnyák dagarát készít a szomszédban Šarić asszony. Bjelinából származik ő is meg a férje is, és nincs hová hazamenniük. Graz városa menedéket adott nekik egy időre. Szarajevói barátom, Dževad Karahasan is itt lakik. Pont most készül haza. Megkérdeztem, nem vinne-e magával. “Tudod – mondta –, annak idején, a háború alatt különböző embereket akartam elvinni Szarajevóba, mert abban a városban történt valami, ott szükség volt rájuk, ott volt élet és harc. Most már senkit sem akarok magammal vinni. Rosszabb a helyzet, mint amilyen a háború alatt volt.”

Az itteni zsinagógára gondoltam, amelyet a “kristályéjszakán” felgyújtottak. Hamarosan újjáépítik. Vagyis több mint hatvan évig kellett várni ebben a nyugodt Grazban, hogy helyreállítsák azt, amit a vak gyűlölet elpusztított. Sötétedik. Látom az ablakomból, hogy Šarić asszony sétálni indul. Mindig szótlan, vajon mire gondol? Nemrég még egy boszniai koncentrációs táborban raboskodott. 1999 februárjában járunk. Elkezdem olvasni az Eldurvulnak a szívek című könyvet.

 

 

2.

 

Érdemes lenne ma, pár évvel 1995 decembere, a daytoni békeegyezmény aláírása után visszatérni Boszniához? Lehet valami újat mondani Boszniáról mindazok után, amit a tévéképernyőn láthattunk és a lapokban olvashattunk? Boszniát már magunk mögött hagytuk, ezt az anyagot már átvettük, elég volt belőle. Az élet megy tovább. Robert Cohen miért tér vissza Boszniához? A könyv vastag, mintha azt mondaná, meséljük el még egyszer ezt a történetet elejétől kezdve. A bevezetőben található krónika a 395. évvel kezdődik: akkor osztották fel keleti és nyugati részre a Római Birodalmat, a Drina lett a határfolyó. 1918 körül kezdenek sűrűsödni a tények és az időpontok, ekkor alakul meg a Szerbek, Horvátok és Szlovénok Királysága, mely 1929-ben átalakul Jugoszláviává. Cohen szerint ekkor kezdődött az egész dráma. Ne keressünk itt ősidők óta tartó véres viszályokat, ne hagyjuk, hogy bebeszéljék ezt nekünk a nyugati politikusok, például Warren Christopher amerikai államtitkár, aki azt mondta 1993-ban: “Szinte hihetetlen, micsoda gyűlölködés van e három csoport, a bosnyákok, a szerbek és a horvátok között. Rémisztő, ősi gyűlölet. A probléma legmélyén maga a pokol van.” Nem. A probléma magában Jugoszláviában, az ország hetvenhárom éves meghamisított történetében keresendő. Itt kezdettől fogva voltak nemzeti és vallási feszültségek, de ezeket erővel elfojtotta a királyi diktatúra vagy a kommunista rezsim.

Tehát Cohen számára még egyszer elmesélni “a történetet az elejétől” annyi, mint elmondani attól a pillanattól kezdve, hogy megalakult az első Jugoszlávia. 1991-ben tört ki a háború Horvátországban, 1992-ben pedig Boszniában – a krónikában ekkor már olyan sűrűn követik egymást az események, hogy majd’ minden hónapot külön jelöl a szerző.

Tehát még egyszer végig kell mennünk a háború minden szakaszán, el kell jutnunk különböző helyekre, amelyek nevét szeretnénk elfelejteni. Jasenovac, Omarska, Srebrenica… A könyv alcíme Szarajevói saga. Ezt csak jelképesnek tekinthetjük, hisz nemcsak ott játszódik a cselekmény, hanem többek között Belgrádban, Koszovóban, Tuzlában, Bihácsban, Kninben és Zágrábban is.

De Robert Cohen egyáltalán nem azért akar visszavinni minket a háborús évek Boszniájába, hogy még egyszer át kelljen élnünk a történteket. Ez a könyv a mai Boszniával szembesít minket. Még mindig gennyesedik a seb. Nem csak azért, mert Dayton nem hozott semmiféle végső megoldást Boszniának. Ez nemcsak háború volt, hanem a nyugati civilizáció elé állított tükör, amely megmutatta az igazságot. Ebből megtudhatjuk, milyenek voltunk a XX. század végén. “Szerettem volna eljutni valahová, ami kívül van a háborún – írja Cohen a bevezetőben –, mert éreztem, hogy a boszniai szenvedés mélyebbről jön, nem magyarázható csupán a kiontott vérrel. Azokon az elgyötört és gyűlölködő arcokon, amelyeket állandóan magam előtt látok, olyan mély seb volt, mintha a mai kor legmélyéig hatolt volna a szúrás.”

Cohen a mai Boszniával szembesít minket, akiket rajtakapott, amint épp szökni próbáltunk. Miután elolvastuk ezt a könyvet, Bosznia megint a miénk lesz, szinte fáj.

 

 

3.

 

Szarajevótól csak egy ugrás volt a tenger a háború előtt, három óra alatt ott volt az ember autóval. A háború alatt ez sokkal tovább tartott. Leszakadt hidak, kerülőutak, attól függően, hogy épp merre húzódott a frontvonal, ellenőrzőpontok.

Hihetetlenül zsúfolt az út. Egyesek traktorral mennek földet művelni, mások páncélozott járművekkel a békét védeni (oda, ahol már régóta nincs béke), megint mások a fegyver- és lőszerkészleteiket egészítik ki. Teherautókon érkezik a humanitárius segély, elsötétített üvegű buszokon jönnek a küldöttségek az újabb nemzetközi tárgyalásokra, Mercedesszel járnak a helyi maffiózók, de a Vöröskereszt mentőautói is ott vannak az úton. Találkozhatunk olyan emberekkel, akiket mindenféle seftelés tart életben; mások a családjukat vagy az új otthonukat keresik; vannak, akik a háborúból élnek, és vannak, akik belehalnak; jönnek koldusok, rokkantak, sebesültek és politikai turisták, fényképezőgéppel vagy kamerával a kezükben; egyesek tüntetően hangsúlyozzák a nemzetiségüket, mások meg mintha szívesen elfeledkeznének róla. Muszlim, katolikus és pravoszláv templomok romjai, leégett házak, bedeszkázott ablakok, télire gyűjtött tűzifával telerakott erkélyek, bosnyák, horvát és szerb nemzeti zászlók mellett haladunk el (sosem fordul elő, hogy ezekből legalább kettőt kitűzzenek ugyanarra a házra). És sírok, mindenütt sírok, frissek, bántja az ember szemét a fehérségük. Tikkasztó csend lebeg a porban és a zajban, nyomasztóan hat a lélekre, és ürességgel fátyolozza el a tekintetet.

A metkovići boszniai–horvát határátkelő után hirtelen, de tényleg mindössze pár száz méter után más világ kezdődik: az adriai kikötő fényei Splitben – nem takarékoskodnak, senkit sem aggaszt a fények orgiája –, csobog a víz a szökőkutakban, pedig odaát szomjan halnak az emberek, hullámok nyaldossák a Diocletianus-palotát – ilyen az oly sok évszázada elpusztíthatatlan, harmonikus szépség csendje. Szerelmesek, mindenütt szerelmespárok, gazdagság a boltokban és gondtalanság az arcokon.

Aki eltöltött valamennyi időt Boszniában a háború alatt, aztán pedig eljutott Splitbe, sosem felejti el azt az élményt, hogy ott ütközik a pokol a paradicsommal, a nehéz a könnyeddel, a sötétség a fénnyel, a bonyolultan összetett a magától értetődően egyszerűvel, a halál kísértései az élet kísértésével. Ez mindenekelőtt érzéki élmény, amely egy egész életre megmarad: az ember érzi az illatot, igen, a szabadság illatozik, a szabadság a tenger, ahová úgy kívánkozik mindenki Szarajevóból, Tuzlából, Banja Lukából, Mosztárból…

Ugyanakkor – és ez már a következő benyomás, amely később jön, aztán egy idő után egyre erősebb lesz, és kezdi kiszorítani az elsőt – nehéz lenne sokáig örvendezni az ilyen újjászületésnek. Különös nyugtalanság fogja el az embert, a szkizofrénia érzése. Akkor hát melyik a valóságos? Bármennyire is belefeledkezett az ember Bosznia ügyeibe, elkezd távolodni az ország, veszít realitásából. Valóban megtörtént volna ott mindez? Borzasztó erős, szinte testi a kísértés, hogy az ember engedjen a “másik világ” csábításának, amely nemcsak illatában különbözik, hanem abban is, hogy ott leegyszerűsítve tálalják a tényeket a médiában, érdekek mozgatják az életet, konszenzusokra és más “objektív körülményekre” hivatkoznak. Mi térítheti el ettől az embert, mi viheti vissza a sötét tájakra, a nehezen elviselhető, fájdalmas élményekhez?

Ilyen pillanatban megjelenhet előttünk a Boszniában megismert emberek arca, és összeszorul a szívünk, ha arra gondolunk, mennyire magukra maradtak. Nincs senki, aki tanúságot tenne igazságukról, tragédiájukról, megfogalmazná a kimondatlan panaszt. Amikor találkozott velük az ember, néha az volt az érzése, hogy nem az éhség, a pusztítás és a hontalanság a leggyötrelmesebb, hanem az, hogy nem találtak semmiféle megértést. Beletörődni abba, hogy törzsi mészárlássá egyszerűsítsék le a bonyolult, sokszólamú drámát? Elfogadni azt a logikát, mely szerint ami nem mérhető, az nem is létezik? Sorsukra hagyni ezeket az embereket, vagy harcolni az igazságukért? Nem a konfliktusba keveredett egyik fél, valamelyik nemzetállam igazáért, ahogy egy bizonyos osztrák író tette, hanem az emberek, az egykori Jugoszlávia lakói igazáért.

 

 

4.

 

“Családok példájából kiindulva értelmezem a háborút.” Robert Cohen megírta a jugoszláv családok szágáját. Ezek szétesése és szenvedése fejezi ki a legmélyebben a háború drámáját. Mert hiszen Jugoszlávia nemcsak a politikusok szalonjaiban létrejött mesterséges képződmény volt. A különböző nemzetiségű emberek közössége az életben, a kultúrában, a nyelvben s mindenekelőtt a családokban is kialakult. Itt nem ismerték a nemzetiség szerinti felosztást. “Egyetlen horvát sem állíthatja magáról, hogy tiszta horvát, egyetlen szerb sem vallhatja magát tiszta szerbnek, egyetlen muszlim sem mondhatja magát tiszta muszlimnak” – mondja Vojna Adamović, akinek szlovén a férje, a nagyapja szerb, a nagyanyja pedig osztrák volt. Ezen a tényen alapult az a sokáig kétségbevonhatatlannak tűnő meggyőződés, hogy nem törhet ki fegyveres konfliktus. Hisz bármelyik boszniai város ostroma, tüzérségi támadása azt jelenti, hogy a “mieink” is áldozatul esnek. Mégis ostromolták a városokat, tüzet nyitottak, és a “mieink” kezétől pusztultak a “mieink”. Radovan Karadžić elmélete, mely szerint a szerbek nem tudnak együtt élni a horvátokkal és a muszlimokkal, ahogy a víz sem keveredhet az olívaolajjal, erősebbnek bizonyult az életnél. A nemzetközi közösség elfogadta, érthetőnek találta a boszniai szerb vezetők logikáját, és precízen fölrajzolta a közös városok és családok vérző organizmusára a felosztás után létrejövő határokat. Amit a térképre rajzoltak, az kezdett behatolni az életbe, és végül – mint Vojna mondja – “az emberek meghúzták a határvonalakat a gondolatvilágukban”. A muszlim hatóságok kampányt indítottak Szarajevóban a vegyes házasságok ellen, mondván, hogy “ezek a házasságok mentek tönkre a legjobban”. A boszniai háború “intim árulások háborúja” lett – ezt a címet kapta az egyik rész Cohen sagájában.

Az Eldurvultak a szívek című könyvben a mesterien leírt családtörténetek az egyéni sorson túlmutató, általánosabb érvényű jelenségek metaforáivá válnak. Sead Mehmedović az apját keresi, s közben megtudja, milyen körülmények között alakult meg Jugoszlávia, majd értesül a második világháború tragikus eseményeiről. Ugyanakkor a történet, az apjához induló fiú vándorútja azt a vágyat jelképezi, hogy az ember vissza akarja szerezni az identitását, arra törekedik, hogy legyen fedél a feje fölött a világban, ahol az ember elszakad a gyökereitől. Az európai erkölcsök és a nemzetközi erők boszniai jelenlétének megrázó szimbóluma lesz Cohen feldolgozásában Bisera Zaèević sorsa, akinek Szarajevóban és Belgrádban élő muszlim-szerb családja volt. Miután elveszítette a boszniai hadseregben harcoló fiát, Bisera úgy döntött, elhagyja az ostromlott Szarajevót. 1993 nyarán a repülőtér nyílt terepén át vezetett az egyetlen menekülési útvonal. Az ötvenhét éves asszony éjszaka futott át a startvonalon, a fia barátjával az oldalán, aki hajlandó volt őt elkísérni. Ekkor a repülőtér egyik oldaláról, amelyet az ENSZ-csapatok ellenőriztek, erős reflektorfény világította meg a menekülőket, miközben a másik oldalról, amelyet Karadžić csapatai ellenőriztek, célzott lövéseket adtak le rájuk. Minden a szabályoknak megfelelően történt: az ENSZ-katonák “semleges” státusukhoz híven végezték rituális szolgálati tevékenységüket, mert ha másként járnak el – magyarázták a parancsnokaik –, megsértik a pártatlanság elvét és a palei hatóságokkal kötött egyezményt; Karadžić katonái pedig teljesítették szent kötelességüket, védték nemzetüket, amelyre halálos veszélyt jelent az iszlám fundamentalizmus. “Amikor Bisera Zaèević elbukott, áldozattá vált, akinek létszükséglete a humanitárius segítség – ekkor már a segítségére sietett az ENSZ.” Kimentek érte egy páncélozott szállítójárművel, és kórházba vitték. Másnap a férje, Asim már nem találta a kórházban. “Műanyag zsákba csomagolva, meztelenül feküdt a hullaházban, a ruhái és a gyűrűi, egyéb ékszereivel együtt eltűntek, és sosem kerültek elő. Csak egyetlen szót írtak a zsákra: ISMERETLEN.”

Roger Cohen az egyes emberek és családjuk szempontjából mutatja be az Európa szívében zajló véres drámát. De ez nem jelenti azt, hogy könyve intim családi saga, kis és nagy drámák egyvelege, pár vonással felvázolt történelmi háttérrel. Cohen egyáltalán nem akarja eltávolítani tőlünk a politika világát, mert ettől érthetetlen és homályos, szinte már nem is emberi, ugyanakkor nagyon egyhangú lenne a könyve. Épp ellenkezőleg, le akarja leplezni, megmutatja a jugoszláv tragédia egész mechanizmusát. Név szerint említi a nyugati hatalmak elnökeit, a világszervezetek vezetőit, a hadseregek parancsnokait, a tárgyalókat, a politikusokat, a szembenálló felek vezetőit – ez e könyv élő dramatis personae-je. Cohen állandóan maga előtt látja a tragédia áldozatainak arcát, ezért kérlelhetetlen az igazság kiderítésében, érzéketlenül tekint mindenféle “objektív érvre”.

Ahogy a bosnyákok mondani szokták, “drvo ne raste s neba” (a fa nem az égből nő). Ebben a könyvben minden döntésnek vagy a döntés megkerülésének, amennyiben emberek sorsa múlik rajta, van kereszt- és vezetékneve, minden eseménynek van forrása. Mennyi árulás, gyávaság, képmutatás, hazugság… Bosznia felnyitja szemünket, megmutatja nekünk, milyen ma Európa és Amerika. Nem volt semmiféle szükségszerűség abban, ami történt, itt nem működtek közre az emberi törekvésektől független, vak erők. Cohen megmutatja, milyen nagy változásokat sikerült elérni egyes tisztek vagy tárgyalók bátorságának, becsületének és elszántságának, olyan emberek fellépésének köszönhetően, mint Phillippe Morillon tábornok vagy Richard Holbrooke. De az ilyen embereket leváltották a pozíciójukból, vagy túl későn jöttek.

 

 

5.

 

A grazi könyvesboltokban nehéz Boszniáról vagy az egykori Jugoszláviáról szóló könyvet találni. Peter Handke műveit viszont gond nélkül előkeríthetjük. Ha mást nem, legalább az Ein Wortland. Eine Reise durch Kärtnen, Slovenien, Friaul, Istrien und Dalmatien című, tavaly megjelent impozáns albumot Lisl Ponger fényképeivel és Handke szövegével. A mindennapi élet, az enyhülést adó természet, a normál hétköznapok, hogy ne mondjam, az unalom békés tükörképei. Mintha nem is történt volna semmi. Tulajdonképpen így adhatnám vissza a legjobban e könyv hangulatát: “Nem történt semmi. Csak nyugodtan, kedveseim. Éljetek normálisan, és ne hallgassatok azokra, akik a tragikus történelemről beszélnek.” Handke egykor azzal a mondásával híresedett el, hogy Közép-Európának számára “kizárólag meteorológiai jelentése van”. Így fejezte ki azt, hogy idegenkedve tekint a történelem bélyegére, amely stigmatizálja Európa e részét. 1987-ben történt. Drago Janèar szlovén író az akkor még óvatos polémiában felhívta a figyelmét arra, hogy “jó dolog felfelé, az égbolton vándorló felhőkre bámulni, de azért nem árt a lábunk alá nézni, legalábbis addig, amíg ebben a Közép-Európában vannak aknamezők, szögesdrótok és berlini falak.”

E nyitány után mérték meg az értelmiségi vitákban használt szavak súlyát, amelyekkel a papírt feketítik, majd jött Bosznia. Janèar megírja Augsburg című híres esszéjét. “A rádió kínnal-keservvel győzködi a turistákat, hogy Szlovéniában béke van. A háború valahol másutt folyik. A háború a televízió dobozában van, a szoba sarkában. Abban a lyukban, amely a világból ömleszti ide az újabbnál újabb holttesteket.”^* Szarajevóba is elment, aztán megírta a Rövid jelentés egy régóta ostromlott városból című megrázó esszéjét. Ezek után siralmasan röhejes lesz Handke állásfoglalása és egész “meteorológiája”. Ezért ő is útnak indul, mihelyt véget ér a boszniai háború. 1996 elején adja ki a jelentését Igazságot Szerbiának címmel. Handke hős lesz. Milorad Pavić elkísérte koszovói útjára, és azt írja róla: “…jó, hogy van Peter Handkénk. De csak nagy nemzeteknek lehet Peter Handkéjük.”

Zárjuk le ezt a nemzetiségi témát, amely az egykori grazi egyetemista feldolgozásában is csak a Karadžićnak alárendelt palei hírügynökség téziseit szajkózó plágium (Handke gyakran tér vissza Karadžić verseihez, vágyakozik utánuk). Handke legfőbb célja az, hogy kétségbe vonja a boszniai tragédia realitását, mindazt, amit megfigyeltünk, olvastunk és tapasztaltunk. Mindez valótlan, koholmány, nemzetközi médiaösszeesküvés. Akkor viszont létezik-e alternatív valóság? Az író nem ad választ, az író elmaszatolja a képet, azt mondja, nem világos, ki támadott, ki védekezett, azt kérdezi, hogyan is állunk valójában azzal a Dubrovnikkal, és egyáltalán tekinthetjük-e nemzetnek a szerbektől származó muszlimokat? A válasz nem fontos, a lényeg a maszatolás, a realitás eltüntetése. Európai gyógykezelés azoknak, akik képesek voltak lelkiismeret-furdalást érezni, amiért közönnyel tekintettek egy tragédiára, amely olyan közel esett meg, hogy nem lehetett túlkiabálni. “Csak nyugodtan, kedveseim – mintha ezt mondaná a mi »meteorológusunk«. – Ha egyszer minden olyan ködös és kétséges, akkor miért kellene itt nekünk kiállni bárki mellett is? Ne hagyjátok, hogy az újságírók befurakodjanak a lelkiismeretetekbe, mert ők a világösszeesküvés szolgálatában állnak.”

Robert Cohen is egyvalaki “az újságírók hordájából” – Handke szavaival –, hiszen a New York Times tudósítója. A kollégái közül több mint ötvenen áldozták életüket az egykori Jugoszláviában kitört háborúban. Cohen nem hagyja békén a lelkiismeretünket, nem maszatolja el a képet, megadja a választ. Az Igazságot Szerbiának írója próbál túllépni a tényeken, “mélyre hatolni” és az alkotás szabad aktusában költőieskedve támadni az “átpolitizált irodalom” barbárságát. Az Eldurvultak a szívek tényeken alapuló, elkötelezett, realista irodalom. Elég elolvasni a két könyv címét ahhoz, hogy lássuk a két mű közti különbséget.

Lehet, hogy Robert Cohen nem tárja fel a dolgok szellemi lényegét, amire Handke hivatkozott, de minden bizonnyal lehatol egészen “a mai kor legmélyéig”. Ideje megnézni, milyen képet fest a nyugati világról az az ember, akit megjelölt Bosznia. “Ez nemcsak háború volt, hanem az azt kísérő képmutatás és erkölcsi bukás is.”

 

 

6.

 

A Floridai Egyetem Történettudományi Intézetében előadó Maria Todorova a “balkanizáció” sztereotípiájával foglalkozik. 1998-ban adta ki az Ahogy a Balkánt elképzelik [Imagining the Balkans] című könyvét, az egyik legérdekesebb művet, amely a legutóbbi időkben a Balkánról megjelent. A Jêdrzej Morawieckinek adott montenegrói interjúban^* a professzor asszony az objektív tudós álláspontjából vádolja szerbellenes elfogultsággal az amerikai újságírókat és a médiát, mert természetesen sztereotípiákat gyártanak, és föl is használják ezeket. Amikor a professzor asszony elmeséli egy Bostonban élő szerb nő történetét, aki egy német nővel barátkozik, és megtudhatjuk, miként kezdik gyanítani mindketten, hogy más diákok azért néznek olyan furcsán rájuk, mert nácinak vélik őket – mindannyian együtt érzünk a sztereotípiák ártatlan áldozataival (bár tényleg a média lenne itt a legfőbb bűnös?). Kétségeink egyre nőnek, amikor a professzor asszony azt mondja, hogy az a mód, ahogy az egykori Jugoszláviában kitört háborút kommentálta az amerikai média, megfelelt bizonyos társadalmi szükségleteknek, az újságírók intelligenciája pedig lehetővé tette, hogy kifigyeljék a “szélirányt”. Ez annyit jelent, hogy ha más lenne az a “szélirány” – márpedig azt nyilván gyanús illetők egy csoportja jelöli ki egy szalonban, miközben nagy játszmában ütköztetik érdekeiket a világ sakktábláján – akkor például azt láthatnánk a tévében, hogy évekig ostromolják Belgrádot a keresztény vérre szomjazó iszlám fundamentalisták. Túloztam? De hát a média mindenre képes, különös tekintettel az olyan zsenikre, mint a nagy tömeglátványosságok rendezője a Truman-show című filmben. Mindenesetre a professzor asszony szerint a háború képe az amerikai médiában nem objektív, értsd: szerbellenes volt. Ilyen a történész látásmódja, aki rezzenéstelen tekintettel (értsd: tárgyilagosan) nézi a tévé képernyőjét, és az elmaradhatatlan sztereotípiákat keresi. “Mindig is úgy gondoltam – mondja az interjúban a professzor asszony –, hogy az újságírást tudományos tevékenységnek kellene tekinteni.”

De nem a média ügye a legfontosabb a Todorova értekezéseiben. Végül is senki sem kételkedik abban, hogy a média kedveli a sztereotípiákat, és meg vagyok győződve arról, hogy az újságírók szerbellenes beállítottságát vizsgáló történész számos olyan esetet tart készenlétben, mely igazolja e tudományos tézist. (Handke például kinyomozta, hogy a muszlim áldozatokat gyakrabban mutatják közelről, mint a szerbeket.) Van itt valami más is, ami sokkal fontosabb. Hisz mindez a XX. század végén, vagyis abban a korszakban történik, amikor a tudományt már nem köti le annyira egyetlen nemzet, etnosz vizsgálata, mint korábban, nem próbálja kimutatni, hogy az mások fölött áll. A tudósok régebbi nemzedékei számára még lehetett döntő jelentősége annak, hogy valami szerbellenes vagy szerbbarát. A professzor asszony, vagyis egy mai tudós nem ilyen alapon ítéli meg a problémákat. Abban a világban, ahol nagyra értékelik az objektivitást, a semlegességet, az egyenlő távolság elvét, a sokféle igazságot – abban a világban elképzelhetetlen, hogy az erkölcsi igazságra hivatkozzon valaki, ami az irodalomban elkötelezettséget, az újságírásban elfogultságot jelent, a háborúban pedig azzal jár, hogy bűnösökre és áldozatokra osztjuk az embereket.

Maria Todorova, aki különböző szempontokból vizsgálta a kérdést, számos könyvet elolvasott és elfogulatlanul figyelte a médiát, egy dolgot tud: “Az az igazság – mondja az interjúban –, hogy nincsenek »feketék« és »fehérek«.” Íme a tudományos elfogultságtól mentes hitvallás, s az újságíróknak is ezt ajánlja. Robert Cohen, aki a háború alatt Boszniában volt, beszélgetett a konfliktusban érdekelt minden féllel, emberi tragédiákról szerzett tapasztalatokat minden frontszakasz mindkét oldalán, egyvalamit tud: vannak feketék és fehérek. Mi több, a háború kezdete óta komoly erőfeszítéseket tettek a politikusok – és az ő példájukat követve a média egy része –, mindent megtettek annak érdekében, hogy elmaszatolják a “feketék” és “fehérek” létezését hirdető igazságot. Az a mondás, mely szerint “az az igazság, hogy nincsenek »feketék« és »fehérek«”, a Boszniára nehezedő legnagyobb szeterotípia lett. Másképp fogalmazva: Bosznia leplezte le a századvég egyik legelterjedtebb, kimondatlan sztereotípiáját. A professzor asszony, mint a kérdés szakértője, minden bizonnyal érvényesnek tekinti azt a kijelentést, hogy a sztereotípiák leegyszerűsítenek, fölmentenek a felelősség alól, megkönnyítik azok életét, akik rájuk hagyatkoznak – márpedig Bosznia esetében semmi sem feleltethető meg jobban ennek a leírásnak, mint ez a kijelentés: “Az az igazság, hogy nincsenek »feketék« és »fehérek«”.

1995 tavaszán, amikor már három éve ostromolták Szarajevót, egy asszony félrevonta Robert Cohent, és mélyen a szemébe nézett: “Itt feketék és fehérek a dolgok” – mondta. “Ilyenek. Van rossz és van jó. A rossz a hegyekben van. Amikor azt mondod, hogy újságíró vagy, tehát objektívnek kell lenned, ezért előfordulhat, hogy abból, amit írsz, egy s más nem lehet jó nekünk, viszont jó lehet azoknak a rossz embereknek, akkor megértelek, ugyanakkor gyűlöllek is. Igen, gyűlöllek. Mindenki azt kérdezi, igazából mire hasonlít ez a hely. Kérdezik, hogyan lehet áram vagy gáz vagy kereset vagy élet nélkül élni. Milyen érzés vízért sorban állni? Kísérleti tárgynak lenni egy laboratóriumban? Csak kérdeznek és kérdeznek és kérdeznek minket. Lehet, hogy át kellene menned a másik oldalra, ha mindezt meg akarod érteni? Adnak fegyvert, körülnézhetsz az épületből, lenézel és meglátsz egy embert. Akkor megtudod, mit jelent vadásznak lenni. És akkor meghúzod a ravaszt, látsz egy embert elesni, és megérted, hogy öltél. Ez tény. Tény. És akkor talán nem is kell olyan sokat tudnod rólunk, nem kell tudnod, kik voltak a felmenőink, miért lettünk muszlimok, nemzetet alkotnak-e a muszlimok, létezik-e Bosznia, nem kell tudnod semmi mást.”

 

 

7.

 

Elmaszatolni a különbséget a fekete és a fehér között, azonosítani az objektivitást a semlegességgel, az egyenlő távolságtartás dogmáját hirdetni, felelőtlenül és közönyösen tekinteni a tragédiára, és mindezt igazolni azzal, hogy a tragédia elkent és amúgy is érthetetlen képe eltűnik valahol a történelem mélyén – íme szellemi állapotunk néhány szimptómája, amelyet Robert Cohen visszavezet “a mai kor legmélyéig”.

Bosznia a humanitárius segélyezést is kíméletlen tesztnek vetette alá, pedig talán ez volt a nyugati világ utolsó illúziója a XX. század vége felé. A segélyezés gyakorlatának a berlini fal leomlása után nőtt meg a jelentősége Európában. A hidegháború vége, a szovjet birodalom szétesése, új nemzetállamok születése – mindez új konfliktusok veszélyét hordozta, amelyeket gyakran csak befagyasztott a kommunista diktatúra. E fenyegetésekre pontosan a humanitárius segélyezés lett volna a válasz. Ez több okból is vonzónak tűnt. “Kétség nem férhet hozzá – írja Cohen –, hogy Boszniában emberéleteket sikerült megmenteni azzal, hogy naponta átlagosan ezer tonna élelmiszert szállítottak a 2,7 millió éhezőnek. Ez olyan benyomást kelt, mintha mégiscsak tettünk volna valamit, kiváltva ezzel a kockázatos fegyveres beavatkozást. Ez szépen összecseng a »multilateralizmussal«, a kockázatkerülés másik fényesen bevált mechanizmusával. (…) Sokkal könnyebb megérteni az »áldozatot«, mint a felelősök előállításával vesződni. Az áldozatok érzelmeket keltenek és untatják az értelmet. Akárcsak az időjárásjelentés, a korunkban játszódó dráma e kiapadhatatlan forrása is könnyen eljuthat a tévénézőkhöz.”

Tehát megint visszakapjuk a “meteorológiát”, de ezúttal már nem a tényeket elutasító író, hanem a nemzetközi közösség doktrínájának formájában. És ahogy annak idején azzal terelte el az ember a figyelmét a fájdalmas valóságról, hogy az égen átvonuló felhőket nézte, most “az áldozatok élelmezésével próbálták helyettesíteni a mészárosok leállítását”. Ami Boszniában történt a világ döntéshozóinak szeme láttára, az nem háború volt, hanem “humanitárius katasztrófa”, néha meg egyenesen “elemi csapás”, hisz az egész a törzsi gyűlölködésből eredt, “maga a pokol”. Ilyen elméletekből kiindulva hozták létre a “védett övezeteket” és rendelték el a fegyverszállítási tilalmat, pedig abban a helyzetben az egyik fél kitűnő fegyverzettel rendelkezett, a másik meg szinte fegyvertelen volt. Margaret Thatcher azt mondta az Európai Unió e döntéséről, hogy ezzel “engedélyt adott az öldöklésre”. Emellett sajátos “kettős beszéd” jellemző a segélyezésre, és ez egy kicsit emlékeztet Rigómező retorikájára, ahol a vereségből győzelem lesz, a támadásból pedig védekezés. Egyszerre beszéltek például a barbár Bosznia védelmezőiről és a segélyezést lebonyolító pártatlan személyekről; Szarajevó ostroma nem volt igazi ostrom, a várost csak “körülvették fegyveres túlerővel” a szerbek, miközben a bosnyákok “taktikai okokból lemondtak a túlerőről”; az UNPROFOR tisztjei, akik tétlenül nézték, hogy nehéztüzérséggel lövik Szarajevót, azt szokták mondani: “nem tudjuk uralni a helyzetet, de figyelemmel kísérjük a fejleményeket”; a “védett övezetek” esetében eleinte úgy értelmezték a “támadást visszaverni” parancsot, mint “védekezni a támadás ellen”, de még ezt is “humanitárius intervencióra” változtatták abban a pillanatban, amikor Mladić tábornok csapatai elfoglalták Srebrenicát anélkül, hogy az ENSZ-csapatok katonái egyszer is elsütötték volna a fegyverüket. Nem sok minden változott azóta, hogy U Thant egykori főtitkár megjegyezte: az ENSZ “olyan esernyőre emlékeztet, amely összecsukódik, ha elered az eső”.

Robert Cohen megszólaltat számos olyan embert, akit megrázott Bosznia példája, a nyugati világ elitjeinek erkölcsi bukása. Többek között egy amerikai diplomata, Charles Thomas véleményét is olvashatjuk: “A külpolitikában röviden, de velősen kell fogalmazni. Azt kellett volna mondanunk nekik, amikor kitört a háború, hogy vagy elfogadják a feltételeinket és nem lövik tovább Szarajevót, vagy legyilkoljuk őket.” Az egykori Jugoszláviában kitört háború elején egyetlen diplomata, politikus vagy parancsnok szájából sem hangozhatott volna el ilyen mondat. Ez sértette volna a humanitárius retorikát, barbárságával bántotta volna az emberi jogokról és az emberélet védelméről elhangzó mondatokhoz szokott, civilizált emberek fülét. 1995 tavaszán hosszú napokon át tartó összpontosított légitámadást indítottak a Karadžić és Mladić csapatai által elfoglalt tüzelőállások ellen; ekkor derült ki, hogy ez esetben csak erővel lehet véget vetni a bűntetteknek, csak így lehet békét teremteni. Közben elpusztult kétszázezer ember. Lidércnyomásként nehezedik ránk a kérdés: miért halogatták több mint három évig a fegyveres beavatkozást Boszniában?

1995 decemberében írták alá Daytonban a békeegyezményt. Amikor Robert Cohen megkérdezte Asimot, a repülőtéren agyonlőtt Bisera férjét, mit érez, így hangzott a válasz: Semmit. Azon a télen nem örvendeztek Szarajevóban. Furcsán ért véget a háború: nem verték meg az ellenséget, nem győzték le a gonoszt. A következő télen, amikor odalátogatott II. János Pál, elmentem Szarajevóba. A pápa összegörnyedt a nyitott stadionban, majd’ elvitte a szél. Vajon hallotta-e valaki a szavait: “Niste sami. Bog je sa vama” (Nem vagytok egyedül. Isten veletek van)? Most megint tél van. Itt munkásokat keresnek, most rombolták le a Gestapo egykori épületét, meg kell tisztítani a téglákat. Ezek a téglák a porig égetett zsinagógából valók. Már kiásták a földet a régi helyén, elkészültek az alappal. Dževad elutazott. Grazban maradtam Boszniával.

Graz, 1999. február

 

 

Krzysztof Czy¿ewski (Varsó, 1958) lengyel költő és esszéista elsősorban művelődésszervezői tevékenységéről ismert. Lengyel szakon végzett a poznañi Adam Mickiewicz Egyetemen, majd amatőr színházzal foglalkozott és szamizdat folyóiratot szerkesztett. Sokat utazott, főként olyan helyekre akart eljutni, ahol még elevenen élt a hagyományos kultúra. 1990 májusában hozta létre a Határvidék Alapítványt a lengyel-litván határ közelében lévő kisvárosban, Sejnyben. Az intézményesülés következő szakaszában jött létre a Művészetek, Kultúrák és Nemzetek Határvidéke Központ. 1994 óta jelenik meg a regionalizmus és a multikulturalizmus problematikájával foglalkozó Krasnogruda című folyóirat. 1998-ban Bethlen-díjat kapott Budapesten. Magyarul megjelent fontosabb írásai: “A határvidék perspektívájából – Atlantisz-komplexum, avagy Közép-Európa a világvége után” (Kortárs, 1998/11.); “A provincia kora” (Magyar Lettre Internationale, 47.); “A másik hangja” (Ex Symposion, 58. 2006).

^*

D. Janèar: Az angyal pillantása, Gállos Orsolya (ford.), Jelenkor, 1997. 177. o.

^*

Megjelent a Tygodnik Powszechny 1998. szeptember 13-i számában.