Holott igent sem mondott

 

Már megint képtelen volt azt mondani, hogy nem,

holott igent sem mondott, csak bólintott,

ami általában igent jelent, bár aki ismeri, vagy

hozzá hasonlóan gyanakvó természetű, az

nem venné (vette volna) annak, százszázalékosnak

vagy véglegesnek meg semmiképp sem, sőt tudná,

hogy aztán napokig tépelődik, emészti magát,

hogy visszavonja-e a bólintását, s magyarázkodjék,

vagy hagyja úgy a világot, ahogy ott maradt,

illetve ahová közben magától elmozgott, s ahonnan

percről percre továbbaraszol, amíg újabb (hasonló?)

próbatételhez nem érkezik, ahol már nem a jelenlegi,

az esemény utáni, az önmagát elemző (megítélő), a

ráérősebb, a megkapaszkodni akaró énje (lelke?,

esze?), hanem a szeme, a füle, az orra, a nyelve,

a bőre alatt (mögött) rejtőző készenléti szolgálat

intézkedik megint, s elhomályosul, elfelejtődik,

semmit sem számít a homo sapiensi tépelődés (tudat?),

s pláne semmit a tutyimutyi nyavalygás, s ha lassan is

(s netán tévesen), de döntés születik, még ha ugyanaz

ismétlődik is meg, ami már annyiszor, s még ha

megfogadja is, hogy soha többé nem sieti el, nem

ijed meg, úgy tesz inkább, mint a nála

sokkal okosabbak, erősebbek, ügyesebbek, bátrabbak,

akik ha igent mondanak, az igen, ha nemet, az nem,

s ha tévednek (vagy szándékosan hazudnak),

akkor azt utólag megmagyarázzák… az élete (a

huszadik század második és harmadik harmada)

az ő jegyükben telt el, s bizonyára nem úszta meg

a hatásuk nélkül, de sem az esze, sem az ereje, sem az

ügyessége, sem a bátorsága nem volt elég hozzá,

hogy legyőzze őket, mi több, hogy a legyőzésük

tervével komolyan (konspiratívan, felelősen,

huzamosan, kitartóan) foglalkozzék, csak az

elutasítása, a különbözési szándéka, a túlélési

igyekezete tüsténkedett. .. tehát ha jól belegondol,

akkor (legközelebb is) előbb bólint majd, aztán meg

ingatni kezdi a fejét, vergődik, szorongani kezd,

félni a következményektől, mígnem eszébe jut, hogy

a butaság, a gyengeség, a gyávaság (a bizonytalanság)

valószínű, hogy nagyobbrészt magában hordja büntetését.

 

 

Ne púpozd meg a kosarat

 

Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig

a poharamat borral, csak akkorát mondj,

amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A

következő kört is meg akarom tenni, szabadon

szeretnék koccintani, s gondolni azokra is,

akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte

zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit,

a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell

hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami

kint van még (ha örökké kint marad is valami).

Ne tégy úgy (ne hazudd), hogy minden

bent van már, sőt, hogy a tervezettnél

(a lehetségesnél) több, merthogy mi vagyunk a

legjobbak, és az a dolgunk, hogy erre még

folyamatosan figyelmeztessük is a többieket,

s ha netán kételkednének, akár erőszakkal is

elhitessük velük. Nem a vágóhídon

(az arénában), még csak nem is a hordón (a

pártirodán, a parlamentben, az egyirányú

médiában), hanem a barátaid, a híveid,

a családod, a tárgyaid körében és a saját

bőrödben vagy. Ne vidd a hiúság vásárára,

ne égesd a képeden, ne terítsd ki a végső

számadás előtt, ne hidd, hogy minden írás

rajta van már. Ne siess! Gondolj azokra, akik

folyton lehagynak, pedig oda igyekeznek csak,

ahova természetes tempóban is odaérnének, s

ahol te, úgy tűnik, ott vagy már. Tedd arrébb,

rakd félre az útból a kacatjaidat (a tülekvő

kényszereidet), hadd menjenek. Emlékezz a

fél-állat, fél-ember lényre, aki voltál, aki

sohase akart többet, mint amire szüksége van,

aztán meg föltalálta az alkalmazkodást (a

lemondást). Valami, aminek, ha tetszik, ha

nem, a része vagy, feltartóztathatatlanul és

egyre sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.

Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt

tartani, rendezni legalább a saját gondolataidat,

érzéseidet, képzeletedet, önuralommal,

tiszta fehérneműben várni a várhatatlant.