Nem írtam ki a címsorokba a könyv további meghatározásait, egyrészt helytakarékossági megfontolások alapján, másrészt mert amúgy sem segített volna különösebben a mű előzetes műfaji kijelölésében. A pontosság kedvéért mégis idemásolom: „Válaszok Balla Zsófia kérdéseire", „Egy korábbi rádióinterjú változata", s ezzel egyúttal mindjárt filológiai problémákba is ütköztem (vagy ütközhetett az olvasó, aki a szöveg „történeti" hátteréről nem tudott, nem tudhatott). Valóban, a Magyar Rádiónak néhány éve volt egy olyan beszélgetéssorozata, melyben jeles alkotókat szólaltattak meg szintén jeles „kérdezőbiztosok", amiben semmi különös nincs (egy rádiónak így kell / kellene működnie), abban már inkább, hogy ezek a beszélgetések a szokásos időtartamnál jóval hosszabbak voltak, több óráig tartottak (értelemszerűen több részben sugározták őket). Bodor Ádámé – ha jól emlékszem, mert egyébként egyetlen adását sem állt módomban meghallgatni – vagy hatórás volt. Szögezzük le tehát, hogy a könyv elődje egy hangzóanyag volt, s ezt a kiadó igen tisztességesen fel is tünteti az alcímek sorában. A „hangzóanyagok" speciális tulajdonsága, hogy írásban közölhetetlenek, talán nem részletezném, miért is. A börtön szaga tehát mindenképpen változhatott az eredetihez képest, a „hangzóanyag" mint nyersanyag működött csak a könyv kialakításában (amivel persze nem akarom azt állítani, hogy a beszélgetés és a szöveg menete különbözne egymástól, hogy Balla Zsófia érzékenységről és tudásról tanúskodó kérdései nem hangzottak el, illetve nem így és nem ilyen szövegkörnyezetben szerepeltek), azaz nem arról van szó, hogy egy interjút a közreműködők egyszerűen áttettek írásba. A szöveg alapvető létezésmódja írottsága, megírtsága, az a bármely pontján kimutatható tény, hogy ez Bodor Ádám munkája, egy különös, sok tekintetben műfajtalan, mégis Bodor-mű. A kérdező, egyébként nagyon helyesen, s gondolom, tudatosan, háttérbe vonul, bár azt is írhatnám, háttérbe szorul. A könyvben egyetlen utalást találtam arra, hogy valóban beszélgetésről, tehát időben tagolódó dialógusról van (vagy volt korábban) szó, a 201. oldalon, amikor Bodor azt írja (azaz hát mondta valamikor) egy Székely János-vers kapcsán: „a múltkor már esett szó róla, megígértem, hogy előkeresem". Mindemellett Balla Zsófia érdemei nem csekélyek, hiszen az éppen nem szószátyárságáról ismert szerzőt mintegy „belekényszerítette" előbb a beszélgetésbe, s ezzel aztán a könyv megírásába, s ennyiben, de csak ennyiben „társszerzője" is a műnek.

Mindezek után mégiscsak föl kell tenni a kérdést, hogy jó-jó, Bodor-művel állunk szemben, de hát milyen mű is ez, mi a műfaja (ha van neki ilyen), milyen narratíva mentén értelmezhető, mit várhatunk és mit nem várhatunk tőle? Egy íróval-költővel készült interjútól – különösen, ha az életútinterjú – például várhatnánk, hogy bizonyos intimitásokkal szolgál mind az életrajzban, mind az életműben; itt azonban vajmi kevés ilyennel találkozhatunk. Nem mondom, hogy egyáltalán nem, furcsa is lenne, mégis csak annyival, amennyi a középpontba helyezett történetbe, Bodor börtönben töltött két évének történetébe (s annak néhány elágazásába) „belefér". Gyerekkoráról szinte semmit nem beszél, bár igaz, más életrajzi eseményekről is szűkszavúan nyilatkozik. Talán valamivel többet szól egyes alkotáslélektani, úgymond írói „műhelytitkokról", ám ezt sem nevezném számottevőnek. Önértelmezései, e vonatkozásban születő „szövegmagyarázatai" már inkább közelebb visznek műveihez, de sietek megjegyezni azt is, hogy ezekből mindig kitűnik az irodalommal, az irodalmársággal és az irodalmiaskodással szembeni nagyon erős tartózkodása. Ez utóbbinak lehetnek persze alkati okai is, de még inkább egyfajta gondolkodásmódot, mentalitást sejtet, melyben az irodalomról való beszéd ugyanúgy az „intimszférába" tartozik, mint például a személyiség élete, annak bizonyos tényei, elemei. Erről azonban majd később és más aspektusból tennék néhány megjegyzést.

A könyv tehát, noha egy interjú, egy beszélgetés némely sajátságát hordozza (van kérdezőtárs, vannak válaszok – ám nincs közvetlenül látható és megragadható együttgondolkodás), valójában nem dialógus. Jóval erősebb a szöveg monológ jellege, amihez hozzátartozik az is, hogy a beszéd csak nagyon lazán van keretek közé szorítva; a személyes megnyilatkozás (s a könyv formális megtervezése) ugyan megrajzol valamiféle halvány ívet az ifjúkor és a felnőttkor között, ám a szöveg kronológiája ezt nem vagy csak töredékesen követi. Az időbeli „csapongás", előreugrások vagy visszatekintések, az ebben az értelemben vett elágazások, kitérések nyomatékosítják, hogy a szövegben az elbeszélő én a főszereplő. A szövegnek ez a tulajdonsága a beszélgetésformát más irodalmi formákhoz közelíti, méghozzá olyan nagy tradíciójú, konfesszionális narratívákhoz, mint a napló, az emlékirat, részben talán az esszé. Bodor Ádámtól azonban – utaltam már rá – ezek a megnyilvánulási formák és beszédmódok valójában mélyen idegenek. E műfajokhoz olyan erős személyesség s ezen keresztül történő feltárulkozás szükségeltetne – függetlenül attól, hogy ez az elbeszélő életére vagy alkotói gondolkodásmódjára vonatkozik –, amelyet Bodor érezhetően tudatosan távol tart magától, s csak igen ritkán, akkor is inkább írásaira, az elbeszélés lehetőségeire utalva tesz meg (például akkor, amikor hősei névadásáról, valóság és fikció összefüggéseiről vagy a rá nem ható, illetve ható írókról szól). Mindennek az sem mond ellent, hogy a két év börtönről (s az előtte, illetve utána következő időkről) nagyon sok személyes vonatkozást ismerhetünk meg, olyan eseményeket és bizonyos hozzájuk fűződő reflexiókat is, melyeket – emlékezetem szerint – Bodor korábban sehol nem említett, nem részletezett. Ugyanakkor most sem beszél – jeleztem ezt korábban – életének egyes szakaszairól (gyermekkor), szűkebb és tágabb családjáról, rokonságáról csak keveset, de baráti köréről, ismeretségeiről is kurtán nyilatkozik meg. Az alkotói módszerét firtató kérdésre is hasonlóképpen válaszol, hogy tudniillik művei alakjaihoz sem használt soha valóságos modelleket, azok valószerűsége nem igaz voltukhoz, hanem a fikció valóságosságához köthető. Bármely oldalról közelítsünk is tehát a könyv elbeszéléséhez, látható, hogy Bodor személyes élettörténetét is meglehetős távolságtartással kezeli, jóval nagyobbal, mint az egy memoárhoz, naplóhoz illene. A leginkább föltűnő eleme e magatartásnak az irónia és a humor, mely a legtöbbször nem a környezetre, az elbeszélőt körülvevő emberekre, hanem magára az elbeszélőre s a vele történtekre irányul, mintegy kisebbítve mindkettő jelentőségét, rejtve, álcázva a bennük foglalt tragédia kisugárzását. Ha tehát a könyv nem dialógus, és így nem is interjú, valamint memoárnak sem nevezhető, akkor mégis miként olvasható?

A könyv értelmezésében induljunk ki két alapvető megállapításból: a szöveg természetesen igaz történetet tükröz, Bodor Ádám életének egy szakaszát; ettől az igazságtartalomtól a befogadó nem tud eltekinteni; ezt részben erősíti az is, hogy a könyv Bodor két fényképével – 1954-ből és 2001-ből – keretbe van foglalva, a fénykép azonosítható realitása így mindenképpen a könyvben elbeszéltek valóságosságát hivatott növelni és szavatolni. Az elbeszélői attitűd – s ez a másik alaptény – azonban ezzel ellentétes: távolságtartó, ironikus, helyenként nagyon erősen a fiktivitás felé tolódik el, gondoljunk a szöveg bizonyos jellegzetességeire s néhány esszéisztikus fejtegetésére. Például arra, ahogyan Bodor elmesél egy-egy történetet, anekdotát, mindjárt a könyv elején a sepsiszentgyörgyi „gyilkosságot". E novellisztikus betétet, ha nem tudnánk, hogy igaz (mert Bodor mondja), groteszk-abszurd fikciónak vélhetnénk, kezdve mindjárt a főszereplő Strömpel Migdál nevén, melyet először a kérdező is a Bodor-művek világába utal (ráadásul a későbbiekben a névadás fontosságát Bodor még külön is fejtegeti, kitérve arra is, hogyan lett a Sinistra körzet egyik szereplője Andrej Bodor). Az ilyen típusú történetrészekben a könyv bővelkedik, csak egyet-kettőt említek: Calciunak, a vadállatias börtönőrnek a pálfordulásos története, Palocsay Rudolf és a kiszabadulás története vagy épp az a már-már hihetetlen epizód, mely Bodor „festőkorszakáról" és annak utórezgéseiről szól. Nem véletlen, hogy Balla Zsófia a Calciu-történet kapcsán nem állja meg, hogy megjegyezze: „Regényeidbe illő történet." Ezt az önkéntelen megállapítást (felkiáltást?) aztán tulajdonképpen az egész könyvre kiterjeszthetnénk, különösen annak figyelembevételével, mennyire tiltakozik Bodor az ellen, hogy bármit is egy az egyben a valóságból venne át (lásd a névadás jelentőségét a10. és 11. oldalon, vagy az igazság és a fikció viszonyáról szőtt elmélkedést: „Ösztönösen kerülöm minden konkrét esemény fölelevenítését, mindig csak olyasmit írok meg, amit magam ötlöttem ki." 183. o.). Esztétikai és világképi szinten érdekes már az a megfogalmazás, mely szintén az előzőekre utal: „úgy néz ki, ha valami jól van kitalálva, az része a valóságnak is" (185. o.), és: „Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot." (187. o.) Mindebből pedig megszületik a végső – tulajdonképpen magára a könyvre is vonatkozó – konklúzió: „Ezért nem írok börtönregényt sem." (184. o.) Ez utóbbi megállapítást azonban kezeljük óvatosan, hiszen A börtön szagának nem kevés jellegzetessége arra utal, hogy lényegében mégiscsak valamiféle sajátos „regényt" olvasunk, középpontjában Bodor börtönéveivel. Legalábbis epikus természetű például a szöveg szerkezeti felépítése: a könyvet keretező két fényképnek ez a másik funkciója, értelme; az elsőn az ifjú, tizennyolc éves Bodor, a másikon az idős, hatvanöt éves felnőtt férfi. Mindez nemcsak időbeli ívet sejtet, hanem a szöveggel kiegészítve egyfajta nevelődési folyamatot is. S lám, a szöveg, a történet valóban erről szól; a kamaszos, tudatosan is öntudatlan lázadástól az éppen a börtönévek által is megszerzett tudatosság, lelki és mentális függetlenség, szabadság állapotáig tart a nevelődés. E folyamat mögött aztán már érthetően kevésbé kontúrosan, de éppen elégséges részletezéssel ott áll a szűkszavú családtörténet, a valóságos és a szellemi iskolák, a magányos vándorlások epikus rajza, és persze Sepsiszentgyörgy, Szamosújvár, Kolozsvár, egyáltalán Erdély, a kommunista Románia helyszín- és korrajza – valóban mint egy klasszikus Bildungsromanban. Ebben a vonatkozásban a befogadó még arra is hajlamos, hogy alkalmanként elfeledkezzen arról: valóságos, igaz történetet olvas, illetve állandóan ide-oda ingázik az olvasás művelete során a szépprózai történetszövés, mondatalkotás és a valódi személyiség, a tényszerűség között; azaz realitás és fikció között. Persze értsük ezt pontosan: badarság lenne bármit is pusztán fikciónak, mítoszalkotásnak tekinteni, ám a szöveg realitásának abszurditása és a megalkotottság mindenképpen nagyon erős fikcionalitás-sal ruházza fel a „történetet". „Regénybe illő" például az is, ahogy Bodor a szabadulás előtti pillanatokat elmeséli: „Szeptember harmadika volt, szokatlanul forró nyár végi nap, délután három és négy között, a halál óráján, amikor egyszer csak hangja lesz a csendnek, és sistergése egybeolvad a légyzümmögéssel." (113. o.) Ilyen és hasonló „történetindítást" nem egyet találhatunk a szövegben (nem beszélve egyéb történetszövő eljárásokról), jelentőségük azonban nemcsak önmagukban van. A mondatok, a helyszínek, a szereplők, sokszor a nevek felbukkanhatnának valóságos Bodor-novellákban is. A börtön szaga ezért is különleges olvasmány: kezelhetjük nevelődési én-regényként, ami ugyanakkor valódisága, igaz volta miatt egyszersmind rávilágít az elbeszélő tisztán fiktív szövegeinek alakulástörténetére, Bodor epikusi szemléletére és ebből következő prózaírói eljárásaira is. Úgy is lehetne mondani: bár Bodortól teljesen idegen az önreflexió, az önértelmezés, azzal, hogy a szöveg mintegy „kicselezi" szerzőjét és alapvetően a novellákhoz hasonló elbeszélést jelenít meg, minden önkommentárnál (azért, láttuk, ilyen is van a könyvben) többet mond el a Bodor-próza jellegzetességeiről. Igaz történetként is méltán lehetne a fiktív művek sora mellé állítani.

Az előbbi megjegyzést még valamivel ki lehetne egészíteni és megerősíteni. Tudjuk, Bodor valóságos helyszínekről – városokról, havasokról, természeti tájakról, Erdélyről – beszél; „történelmi tájról" (214. o.), mely ugyanolyan durva vagy komor szépségű, abszurd vagy nagyon is jelenlévően valóságos, mint novelláinak kitalált, a térképen el nem helyezhető, legfeljebb nagyjából sejthető tájai. E szűkebb és tágabb környezetet az én-történethez hasonló módon írja le az elbeszélő, s ezzel éppen magát az alaptörténetet és annak „regényes" jellegzetességeit nyomatékosítja. A „táj" – ami annyira fontos a Bodor-művekben, s nyilván magának a szerzőnek is – szintén „nevelődésen" megy keresztül, csak épp az elbeszélői énnel ellentétes ívet „jár be". Bodortól mélységesen távol áll – sok egyéb mellett – az is, hogy nosztalgikusan gondolkozzék szülőföldjéről; pontosan tudja, le is írja, mi provinciális benne, de azt is látja és láttatja, mi a különös sajátsága, mondjuk így, jellemző értéke. Ez utóbbit a sokféleségben, a sokszínűségben jelölhetjük meg – s ez vonatkozik a természeti tájra ugyanúgy, mint a „történelmire". A kulturális, nyelvi rétegezettség (magyar, szász, román) mint gazdagság, mint belső erő jelenik meg. Az elbeszélés folyamatában ez vész majd el, ezt rombolja le az a sajátos történelem, melyet szocializmusnak neveztünk hajdan. A könyvben szó sincs valamiféle „aranykornak" a tételezéséről, ám teljesen világossá teszi az elbeszélő azt is, hogy ez a „történelmi táj" romlásnak indult, elenyészett; s nemcsak kiismerhetetlen természeti erők, hanem éppen emberi árulások, bűnök révén. Az elbeszélés megidézett tere tehát egy süllyedő világ, melyről „Pontosan nem tudjuk, ott most mi történik, azt még kevésbé, hogy mi fog történni, a hely természetéből, erőinek mozgásirányából legfönnebb sejteni lehet, hogy a részvétlenség és közöny lomha, körkörös áramlásában, mint lassú örvényben, fokozatosan elmerülnek otthoni létünk emlékei." (214. o.) Ez az „elmerülés" azonban nemcsak egy konkrét helyszínről szólhat; a szöveg sajátságai miatt szélesebb, átfogóbb értelmet, egzisztenciális jelentőséget is kaphat, mint ahogy szerintem kap is. Az én-történet tehát bizonyos értelemben felfelé ível – amennyiben a megszenvedett tudás és az így megszerzett belső szabadság gazdagodás, gyarapodás; a „történelmi táj" leírása viszont hanyatlástörténet. A kettő viszonyából (ellentétes irányultságából) következik, hogy az elbeszélő nem egyszerűen egy kettős történet ilyen-olyan főszereplője, hanem nagyon is, itt és most kitüntetetten különleges narrátora: nevezetesen a tanú szerepét tölti be. S úgy is viselkedik: elbeszélésébe foglalja, amit látott és megfejtett, de csak azt; érzékenységgel, de távoltartással figyeli és meséli el önmaga és környezete történetét; nem tetszeleg a mindentudás pózában, nem gondolja, hogy az igazság kizárólagos birtokosa, s éppen ezzel hitelesíti mindennél jobban és pontosabban a történteket; s ezért válhat e lejegyzés, A börtön szaga végül is katartikus olvasmánnyá, interjúnál, memoárnál jóval többé: igaz „regénnyé".

(Magvető Könyvkiadó, Bp., 2001, 223 oldal, 1790 Ft.)