Volt valahol Budapesten egy filmszínház, pontosabban egy lerobbant kis mozi. Nehéz eldönteni, melyik városrészben is volt. Lehetett a pesti oldal valamelyik forgalmas útvonalán, ahol a cselekményhez tartozó szerelmi vallomásba belehallatszott a villamosok csengetése és a mentőautók szirénázása, főleg a Nagykörútnak azon a szakaszán, mely egy időben Leninről volt elnevezve, és ahol az említett zörejeken kívül azt is külön kellett választani a filmbeli történéstől, hogy időnként berohant a sötét nézőtérre a hatodik és a hetedik kerület közismert személyisége, Füttyös Gyurka azzal a megokolással, hogy kint az utcán fogdosni kezdett egy nőt, és most meg akarják verni.

Lehetett valamelyik mellékutcában, egy málladozó bérház földszintjén, ahol a járdán úgy hevert a szotyolahéj, mintha a bunyós filmben kivert fogakat hordták volna ki, ellenben az aszfaltra loccsantott málnaszörp a szamurájfilmek vérfürdőit idézte föl. Lehetett az egyik nagy pályaudvar mögött, ahol a nagy, kövér jegyszedő néni azzal az arckifejezéssel engedte be a serdülő korú fiúkat a háromcsillagos (csak tizennyolc éven felülieknek engedélyezett) filmekre, amely már az édesanyjának az arcán is ott honolhatott, aki egy emberöltővel korábban egy másik fajta intézményben szolgált, és ott engedte be a serdülő fiúk számos nemzedékét önmagába. Lehetett ennél jóval kijjebb, a háború után csatlakoztatott külső kerületekben, Újpesten, Rákospalotán vagy akár Pestszentlőrincen is, ahol a füves árokparton tyúkok kapirgáltak, és a mozi bejáratához takaros kis veteményeskerten keresztül vezetett jugoszláv műkőlapokból kirakott, keskeny gyalogjáró, és azt nem sejtették a mozilátogatók, de nem is érdekelte volna őket, hogy az ilyen csinos kőlapok egy nagyobbacska fegyenctelepen készülnek, társadalmi munkában. Lehetett volna persze a budai oldalon is, valahol a többemeletes házak övezetének határán, azon a ponton, ameddig a magyar Bauhaus nyújtózni tudott két háború között. Lehetett volna a Vízivárosban, de a Krisztinavárosban még inkább, ahol a konzervatív ízlésű őslakosság gyanakodva figyelte Jancsó Miklós legújabb filmjének plakátját, Felliniről és Bergmanról nem is beszélve. Még akár Óbudán is lehetett volna, a nemrég felhúzott paneltömbök árnyékában, egy földszintes építményben, melynek lebontását egyelőre elhalasztották, és amely alighanem huzamos ideig (a szagokból erre következtetett a látogató) istállóként volt használatba véve, és a hátsó udvarán egy ottfelejtett római szarkofág volt kinevezve hulladéktárolónak.

Sok helyütt lehetett volna, és nagyjából mindegy is, hogy hol volt. Ezeket a kis mozikat aztán egytől egyig, szinte kivétel nélkül mindet bezárták, megszüntették, lerombolták vagy átalakították valami mássá; legtöbbjüket húsz-huszonöt évvel ezelőtt, némelyiket ennél is régebben. Csakhogy az a filmszínház, melyről beszélek, a csekély számú kivételek egyike volt. Nem zárták be a nyolcvanas éveknek sem az elején, sem a végén. Túlélte a politikai változásokat és a rájuk következő egyéb változásokat is. Dacolt az elektronikus technika újabb és újabb vívmányaival, a kábeltelevíziózással és a videokazetták rohamos terjedésével. Tizenöt évvel ezelőtt még létezett, üzemelt. Még talán tíz évvel ezelőtt is. Mi több, valaki fantáziát láthatott benne, tőkét vagy támogatást szerzett, és a mozit felújították. Szép új berendezést kapott, mely azonban egy keveset visszaadott a húszas évek hangulatából is. A jegypénztár melletti pultnál kávét, háromféle dobozos üdítőitalt és légmentesen csomagolt süteményeket is lehetett kapni. A szeszes italok engedélyeztetése folyamatban volt. Egy darabig könyvárusítás is zajlott, ez azonban nem hozta meg a kívánt bevételt, így tehát abbamaradt.

Ebben a moziban – így kezdődik a történet, melyet el akarok mesélni – egyszer valaki megnézett egy filmet.

*

Azt a személyt, aki beült a szóban forgó filmre, úgy hívják – úgy hívom én –, hogy Norbi. Ne tekintse az olvasó bizalmaskodásnak, hogy a becenevén emlegetem: ismertem a szüleit, őt magát is gyakran láttam kisfiú korában, amint játék versenyautójával foglalatoskodott, vagy az esti mese újabb és újabb meghosszabbítását követelte, amivel hatékonyan félbeszakította az olyasféle rendkívül termékeny találgatásokat, hogy melyik állam hadseregének repülőgépe bombázhatta Kassát 1941-ben, vagy hogy mi fog történni Magyarországon, ha majd egyszer – ki tudja, hány esztendő múlva – meghal a Magyar Szocialista Munkáspárt kissé elhasználódottnak látszó első embere.

Hiába mondta Norbi édesapja az elsötétített gyerekszoba küszöbén, hogy: “volt egyszer egy kisegér, akinek rövid volt a farka, és ha a kisegér farka hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna”; Norbit nemigen érdekelte a kisegér, ő a hulladémon huszonöt meséjét akarta hallani, mind a huszonötöt. Valamilyen oknál fogva úgy képzelte, hogy a daloló, szökellő süssétekmadárnak is szerepelnie kell a régi indiai mesefüzérben; mindenesetre óriási cirkuszt rendezett, valahányszor észrevette, hogy a süssétekmadárról aznap este még nem esett szó.

Aztán egyszer hosszabb szünet után állítottam be a házaspárhoz, és csodálkozva láttam, hogy Norbi már nem követeli az esti mesét, leszokott róla. Bent ült a gyerekszobában, ahová a színes televízió is beköltözött, és egy rajzfilmsorozatot nézett egyedül. Azaz dehogyis egyedül! Hiszen vele voltak a barátai, azok a kedves és mulatságos szörnyecskék, akik a televízió képernyőjén hol hóhérpallossal, hol géppisztollyal kergették egymást!

Akkoriban már le tudta írni a nevét nyomtatott nagybetűkkel, így: CSÁSZÁR NORBERT. Minthogy azonban egyszerre több idegen nyelvet is tanult, legtöbbször fordítva írta, így: NORBERT CSÁSZÁR. És minthogy az apját is meg a nagyapját is erre a névre keresztelték, egy idő múlva már így írta: III. NORBERT CSÁSZÁR. Nem könnyű betekinteni egy novellahős gyermekkori előzményének a fejébe, de úgy képzelem, akkoriban tényleg azt hitte, hogy ő egy igazi császár. Az élet császára, ha szabad leírnom egy ilyen ostoba közhelyet, melyet aztán úgyis ki kellett vernie a fejéből. A szülők elváltak, Norbit az anyja nevelte. Az édesapával barátkoztam egy darabig még, de aztán ez a barátság is kihűlt. Néhány év múlva már meg sem ismertük egymást az utcán.

*

Az idő tájt, amikor a szóban forgó filmet vetítették abban a bizonyos moziban, Norbi huszonkét éves lehetett, és egyetemi hallgató volt. Azt hiszem, a jogi karra járt, de erre nem mernék megesküdni, mert az is lehet, hogy közgazdaságtant hallgatott. Ennek a történet szempontjából nincs különösebb jelentősége. Annál fontosabb körülmény, hogy volt egy barátnője, aki nagyon szerette a filmeket, és az ő kedvéért Norbi számos olyan filmet is megnézett, melyekre a saját jószántából aligha váltott volna jegyet. A Távolsági járat című, körülbelül negyven évvel ezelőtt készült magyar filmet bízvást ide sorolhatjuk.

A lány, aki a barátnője volt, nemcsak a filmeket szerette, moziba járni is szeretett. Lehetőleg minden filmet moziban nézett meg, mert úgy vélekedett, hogy még a legnagyobb képernyőn sem észlelhetők jól a beállítások részletei. Azt is szerette a moziban, hogy idejétmúlt intézmény, és egyáltalán, hogy intézmény, amit nem lehet be- és kikapcsolni, mint egy készüléket, és hogy a nézőnek, ha nézni akar, oda kell mennie, be kell ülnie a nézőtérre. Szerette, hogy még mindig létezik nézőtér, mely majdnem ugyanúgy köztér, mint a tizenkilencedik századi panorámák és egyéb látványszínházak nézőtere volt.

Szerette a német expresszionizmust és a francia újhullámot, szerette a hetvennyolcas fordulatszámú lemezjátszót és a bakelit hanglemezeket, szeretett gyöngyöt fűzni, és ilyen gyöngyökből készült nyakláncot hordani, szerette aprólékos gonddal befonni, máskor furcsa színűre festeni, megint máskor hirtelen szeszélyből rövidre vágatni a haját, szeretett alkalomadtán, jövedelemkiegészítés végett felszolgálni egy nemrég nyílt kávéházban, és még sok minden mást is szeretett. A nevére sajnos már nem emlékszem.

Abban a nemrég felújított moziban, ahol ma este meg fogják nézni a Távolsági járatot, már jó néhányszor megfordultak együtt, a lány pedig már megismerkedésük előtt is rendszeresen eljárt oda. Ebben a moziban ritkán látható filmeket vetítettek, olyanokat, melyekből az egész országban egyetlen kópia volt, vagy egyetlenegy sem, és valamelyik külföldi filmarchívum adta kölcsön, egyszeri vetítésre. A Távolsági járat persze nem ilyen film volt, és nem tartozott a betiltott filmek közé sem. Annak idején, egy-két esztendei huzavona után végül is bemutatták; igaz ugyan, hogy egy hét múlva levették a műsorról, és húsz évig egyáltalán nem vetítették, aztán pedig elfeledkeztek róla. Így tehát mégiscsak minden ízében felfedezésre váró érték volt, igazi ritkaság.

Amíg pereg a főcím, gyorsan elmondom, ki mindenki nem volt a rendező. Ezt a filmet nem rendezte Fábri Zoltán, mert ő akkoriban A Pál utcai fiúk adaptációján dolgozott. Nem rendezte sem Jancsó Miklós, sem Kovács András, sem pedig Bacsó Péter. Az akkori fiatalabb tehetségek közül mindenekelőtt Szabó István nem rendezte, de igen határozottan nem rendezte Huszárik Zoltán sem, akinek két nagyjátékfilmje közül még egyik sem készült el. Leginkább Herskó János rendezhette volna, aki néhány évvel később, 1970-ben Svédországba távozott, így tehát ezt követően nemhogy a filmjeit nem vetítették, de még a nevét sem írták le a filmes szakirodalomban; ám legjobb tudomásom szerint ilyen című filmet ő sem forgatott.

Majdnem elfelejtettem, pedig szinte magától értetődik, hogy Makk Károly sem rendezte ezt a filmet, Mészáros Márta pedig végképp nem.

A nézőtéri sötétségben Norbi időnként megsimogatta a lány combját, a lány azonban feszülten figyelt, és jóformán tudomást sem vett a gyöngédségről. Annál meglepőbb volt, amikor egyszerre csak megszorította Norbi kezét, belecsókolt a fülébe, és odasúgta, vagy inkább csak lehelte: “Látod? Azok ott ketten mi vagyunk!”

A jelenet, mely a filmnek viszonylag az elején lehetett, a harmincadik perc tájékán, csakugyan egy moziban zajlott, egy negyven évvel ezelőtti mozi nézőterén, ahol egy rendkívül vonzó, csinos fiatal nő mellé éppen leült egy magas nyakú pulóvert viselő fiatal férfi, és Norbi nem tudta megállapítani, vajon megismerkedtek-e már egymással, vagy csak ezután fognak. Mire pedig megállapíthatta volna, addigra már ez a jelenet átúszott a következőbe: a két szereplő az esti utcán együtt visz egy nehéz utazótáskát, mely nyilvánvalóan a nőé. Valamit beszélnek is egymással, de arra Norbi nem tudott odafigyelni. Olyan érzése támadt, mintha idegen nyelvű filmet vetítenének, melyről hiányzik a magyar feliratozás, ő pedig érti is meg nem is a filmbeli eseményeket. Közel járnak (mármint a szereplők) az autóbusz-állomáshoz, látszanak a háttérben a korabeli jellegzetes farmotoros Ikarus buszok; aztán összegabalyodnak az utazótáska fülei, velük együtt a férfi és a nő karja is összegabalyodik. A következő pillanatokban egy premier plánból fényképezett csóknak lehetünk szemtanúi.

Norbi az első csók izgalmát aligha érezhette volna, hiszen előzőleg sokszor csókolózott már barátnőjével, mégsem ezért mondott le róla, hogy a férfi szereplővel egyidejűleg ő maga is megcsókolja a lányt, hanem azért, mert nem akarta kitenni magát annak a várható szemrehányásnak, hogy arcával eltakarja a lány elől a mozivásznat, és így megzavarja a figyelmes nézőt a film befogadásában. Ehelyett, mintegy kárpótlásul, megsimogatta a lány mellét, előbb az egyiket, aztán a másikat is. Érezte, amint az ujjai alatt megkeményednek a mellbimbók, de nem sokáig lehetett része ebben az érzésben, mert a lány eltolta a kezét, és odasúgta (de most nem lehelte, hanem sziszegte inkább): “Ezt ne csináld, ez nincs benne a filmben!”

Ez a tiltás azonban nemhogy erősítette volna a párhuzamosság illúzióját a filmen látható és a Norbi által realitásként átélhető szerelmi kapcsolat között, hanem ellenkezőleg, egy szempillantás alatt szétfoszlatta. “Még hogy mi vagyunk azok ott ketten?!” – gondolta Norbi, színültig telve szégyennel és keserűséggel, miközben a csinos fiatal nő egy sivár albérleti szobában, egy mosdóállvány mellett vetkőzött (persze a kombinéját nem vetette le), a férfi pedig ingerült arccal félrefordult, és a kalapja karimáját morzsolgatta tehetetlen dühében. De az is lehet, sőt majdnem biztosra vehető, hogy ez nem ugyanaz a férfi volt, mint az előző jelenetekben, hanem valaki más. Norbinak gyenge volt az arcmemóriája, és ha egy színész két különböző szerepet alakított, ő minden további nélkül hajlandó volt elhinni, hogy maga a színész is két különböző személy.

Így például Truffaut Fahrenheit 451 című filmjében, mely körülbelül ugyanakkor készült, mint a mi filmünk, és amelynek vetítésére Norbit az előző héten vitte el a barátnője ugyanebbe a moziba, ugyanaz a színésznő, Julie Christie játssza a főhős, Montag tűzoltóhadnagy fogyasztói társadalomtól eltompult, bugyuta feleségét, és azt a lázadó indulatoktól fűtött, csillogó szemű tanítónőt, akivel Montag tűzoltóhadnagy reggelente együtt vonatozik munkába. Mondja is Julie Christie-nek a Montagot alakító Oscar Werner, hogy maga nagyon hasonlít a feleségemre, csak éppen a feleségemnek sokkal hosszabb a haja, ami szerintem kissé átlátszó fortély; Norbi azonban a vetítés után felháborodásának adott hangot, amikor a lány elmagyarázta, hogy ez bizony ugyanaz a nő, csak éppen másképpen van sminkelve, másmilyen parókát visel, és feleségként mindig szobabelsőben van fényképezve, egész alakosan, szemből, tanítónőként pedig vonatban vagy szabad ég alatt, félközelben vagy közelképekben, profilból. Norbi, amikor ezt meghallotta, valósággal őrjöngött. Miért kellett egy rókáról két bőrt lenyúzni? Miért nem volt képes az a rendező két különböző színésznőt szerződtetni, és rendesen, tisztességesen eljátszatni azt a két merőben különböző szerepet velük, az egyiket az egyikkel, a másikat a másikkal? Ezen akart spórólni?!

Sehogyan sem fért a fejébe a dolog.

Meg aztán ott volt ennek az esetnek a fordítottja is, amikor valami öreg spanyol rendező két különböző színésznővel játszatta ugyanabban a filmben ugyanazt a szerepet, és Norbi azt sem vette észre. Mindvégig ugyanazt az egy nőt észlelte, aki nem hagyja megdugni magát, holott a férfi társadalmat folyamatosan erre bátorítja, és ráadásul a két nő még csak nem is hasonlít egymásra, mert az egyik sovány és magas, a másik teltebb és alacsonyabb, de Norbi ezeket a különbségeket nem jegyezte meg. Ugyanígy nem jegyezte meg a film címét sem; valami szokatlan és kacifántos cím volt. Igyekezett kiverni a fejéből. Hipp-hopp, kiverte.

*

Kétségtelen, hogy az imént látott film számottevő mértékben beleszólt Norbi életének további alakulásába, és a következő bekezdésekben az is kiderül, hogy miért és miképpen. Viszont mihelyt megtudjuk ezt a lényeges tudnivalót, a film rögtön el fogja veszíteni még a maradék jelentőségét is a szemünkben; képtelenek leszünk nézhető filmnek, megformált műalkotásnak tekinteni. Itt az utolsó pillanat, hogy beszámoljak róla: vajon képes volt-e Norbi személyes elfogultság nélkül olyasmit látni ebben a munkában, ami őt megfogta, megérintette? Magyarán szólva: tetszett neki vagy nem tetszett?

A lány megkérdezte Norbitól, miközben kézenfogva sétáltak az éjszakai Bajcsy-Zsilinszky úton az Erzsébet téri buszpályaudvar felé, mely akkor még üzemelt (és csak egy-két év múlva kezdik kialakítani az előtte levő parkoló tér helyén a soha föl nem épülő Nemzeti Színház hangszigetelt alapozását), hogy: mit szól a közösen látott filmhez? Vajon “bejött-e neki”?

Ha Norbinak igennel vagy nemmel kellett volna felelnie, akkor biztosra vehető, hogy határozottan kijelenti: ez a film sajnos “nem az én világom”, és a továbbiakban már csak az ő világáról esett volna szó. Igen ám, de nekem eszem ágában sincs igenlő vagy nemleges választ kicsikarni belőle. Norbi okos fiú volt, és imponálni akart a lánynak, ezért elhatározta, hogy először azt mondja el, miről szól a film, majd pedig – a lány kívánságának megfelelően – azt is, hogy ő maga mit szól hozzá. Különös kifejezések tolultak a szájára. Aztán egyszerre csak megtorpant, és elhallgatott. Ránézett az utcatáblára, és eszébe jutott, hogy a Bajcsy-Zsilinszky utat régebben Vilmos császár útnak hívták, de az ő nagyapja, aki nagyon, de nagyon öreg ember volt, Vilmos császár helyett mindig fordítva mondta, Császár Vilmos; akár azért, mert élete végéig sem tanult meg jól magyarul, vagy mert egyszerűen csak tréfálkozott.

Erről viszont valami furcsa képzettársítás folytán (elvégre ő is Császár, és az ő neve is megfordítható!) az jutott az eszébe, hogy a mondanivaló az és csak az, amit a néző, az élet császára látott a filmből.

Megpróbált visszaemlékezni rá, mit is látott. Megpróbálta felidézni, szavakba foglalni. Nem volt könnyű dolga.

*

Az igazat megvallva, nekem sincs könnyű dolgom, amikor egyszerre akarok bevilágítani az élet császárának tudatába, és levetíteni az olvasó előtt egy ritkán, sőt nagyon ritkán látható filmből legalább néhány fontosabb epizódot. Egy olyan filmből – akár nagyon, de nagyon öreg filmből is –, melyet az olvasók többsége feltehetően látott, könnyű a megjelenítés erejével idézni egy-egy emblematikus jelenetet, és ezáltal azt az illúziót kelteni, hogy a film egésze pereg a szemünk előtt. Ilyenkor még a snittek egymásutánját is jól érzékelteti a mondatok, a bekezdések ritmusa.

Ha azonban ragaszkodom ahhoz a fikcióhoz, hogy ez egy ritkán látható film, akkor nem várhatom el az olvasótól, hogy viszonozza cinkos kacsintásomat, és hogy félszavakból is megértsük egymást. A ritkán látható film úgy viselkedik, mintha nem is létezne: ki kell ötölni, miről szól, mi van benne. Lényegében írni kell egy szinopszist. Ha azonban ezt megtenném – “A hatvanas évek közepén vagyunk; fiatal tanárnő távoli kisvárosban dolgozik; szombat délutánonként felszáll a távolsági buszra, hogy a hétvégét a férjével és a kisfiával tölthesse…” –, akkor úgy zárnám rá Norbira a filmbeli cselekményt, mint egy vasajtót.

A ritkán látható filmekből csak a címük ismerhető maradéktalanul. Ezek a címek különös erővel vonzzák magukhoz vagy sűrítik össze magukban mindazt, ami a filmből nem ismerhető meg. Nyugtalanító, baljós izgalmakat keltenek. Kellő áhítattal kimondva úgy hangzanak, mint megannyi varázsige.

Gyerekkoromban, ugyanakkor, amikor a Távolsági járat című nemlétező filmet forgatták, látható volt a mozikban egy ilyen című film: Fény a redőny mögött. Hat-hét éves lehettem. Nagyon szerettem volna megnézni ezt a filmet, ám a felnőttek, akikre jó- és balsorsom volt bízva, azt mondták, hogy ez a film nem való gyereknek, mert ez egy bűnügyi film. Ez még inkább felcsigázta és a film címére irányította kíváncsiságomat. Mágikus alakzatként jelent meg lelki szemeim előtt a redőny, mely egyszerre teszi láthatóvá és takarja el a fényt, a fényben pedig egy borzalmas és megrendítő bűnügy történik. Azaz, hogy pontosabb legyek, magára a bűnügyre sötétben, vaksötétben kerül sor, viszont a fény világít rá, az teszi láthatóvá, és a redőnyön átszűrődve, föl is hívja rá a figyelmet.

Soha nem éreztem annyira a zsigereimben a bűnügy és a bűn borzongató voltát, mint akkor, hat- vagy hétévesen. Valahányszor elmentem egy mozi mellett, és megláttam a film címét, így szóltam önmagamhoz: “Ez a te bűnöd. Ez egy titkos bűn!” Megszállottjává lettem annak a vágynak, hogy kitaláljam a bűnt és annak ügyét, akár egy tündérmesét vagy egy szép, új lakótelepet. Csakhogy ellentétben a lakóteleppel, melyet minden kockaház, minél inkább hasonlított a már meglévőekhez, annál inkább gazdagított, a hírlapokban olvasható konkrét kihágások és gonosztettek csak elhalványították, felmorzsolták azt a császári felségként pompázó bűnt, mely a redőny mögött lett volna megfigyelhető. Belesúgtam az engem körülvevő ürességbe: “Fény a redőny mögött!”, és megértettem, hogy az igazi bűnnek nincs valóságos tárgya; a valódi rosszaságok és gonoszságok a bűnnek csak élősködői.

Eleinte sok moziban volt látható a Fény a redőny mögött. Vetítették a Dózsa moziban. (Micsoda különös, pikáns ötlet egy tizenhatodik századi parasztfelkelőről mozit elnevezni!) Vetítették a Spartacus moziban. Vetítették a Haladásban, a Felszabadulásban és a Vörös Csillagban. Vetítették a Honvédban, a Munkásban és a Bányászban. Vetítették a Diadalban és a Május Elsejében, vetítették a Szikrában, a Fáklyában és a Napban. Vetítették a Kossuthban, a Petőfiben, a Táncsicsban és a Vörösmartyban, vetítették a Gorkijban és a Puskinban, a Vak Paliban és a Vak Bélában, a Szerelemben és a Bánatban. Nem is tudom, miben reménykedtem, miközben számolgattam aggodalmaskodva, hogy már csak három, már csak két mozi tartja műsorán a redőny mögötti fényt. Talán abban, hogy mire felnövök, és elérem a nagykorúságot, még mindig lesz egy mozi (mondjuk az Alkotás vagy a Sport), ahol szemtanúja lehetek annak a folyamatnak, melynek során cselekménnyé alakul a redőny, a fény és a fényre derített bűn.

Mondanom sem kell talán, hogy ma már a Fény a redőny mögött is a ritkán látható filmek közé tartozik, és hiába szabadultam ki az önmagam okozta kiskorúságból, sohasem láttam, ahogyan sajnos a Távolsági járatot sem. Ha pedig e sorok írása után mégiscsak megnézném őket, alighanem csalódásban lenne részem, hiszen a gyermekkori borzongást éppúgy nem tennék újraélhetővé, ahogy a szerelmi jelenettől sem támadt új életre az első csók szenzációja Norbi kissé már petyhüdt idegrendszerében; és attól tartok, az egyik film éppoly kevéssé árulna el lényeges dolgokat a fényről, mint a másik a távolságról.

*

Norbi már csak azért sem tudta összefüggően elmondani, mit látott az előző másfél óra folyamán, a Távolsági járat megnézésekor, mert két zavaró tényezővel kellett szembesülnie. Az egyik az a rettenetes, nyomasztó szürkeség volt, ami áradt a filmből, annak minden képsorából. Először azt gondolta, hogy ez a film azért szürke, mert fekete-fehér; valahogy úgy, ahogy a távolról kéknek látszó fekete szeder közelről nézve azért piros, mert még zöld. Ám ez utóbbi hasonlat inkább a negyven évvel ezelőtti színes filmekre volna érvényes. Gondolhatta volna azt is, hogy a film azért szürke, mert a rendező, aki eleinte színes egyéniség volt, fokozatosan elszürkült; ám ezt a gondolatot semmi sem támasztja alá, hiszen a rendező kilétét nem ismerjük. Biztosra vehető, hogy a Távolsági járat nem debütáló alkotás; viszont a látásmódból, a szemlélet frisseségéből arra lehet következtetni, hogy a rendező vagy rendezőnő a fiatalabb nemzedékhez tartozik, a forgatáskor harminc-harmincöt, legföljebb negyvenéves volt.

Ezek azonban az én következtetéseim, a lány pedig nem tőlem kérdezte, hogy mit láttam, hanem Norbitól. Én a magam részéről nem láttam semmit.

Gondolhatta volna azt is, hogy a film azért szürke, mert a Kádár-rendszer konszolidációja utáni évek szürkesége csapódik le benne. Csakhogy Norbitól az a történeti gondolkodásmód, mely az ilyen típusú észrevételeket lehetővé tette volna, meglehetősen távol állt; és csak azért, mert egy filmet szürkének látott, nem szeretett volna a közelmúltbeli diktatúráról is ítéletet mondani. Látott egy fiatal női arcot, és látta, hogy az egy hamuszürke arc. Látott havas domboldalt napsütésben, és látta, hogy az egy hangsúlyozottan világosszürke, de azért mégiscsak szürke napsütés. Az egyik jelenetben látott egy temetést fekete ruhákkal, gyászolókkal, és látta, hogy itt a komor tónusok dominálnak, ám ezzel együtt is ez csak egy szürke gyász.

Ezzel a szürkeséggel nem tudott mit kezdeni. Mondhatnám úgy is, hogy nem tudott keresztüllátni rajta.

A másik dolog, ami még a szürkeségnél is jobban zavarta, a jelenetek elképesztő lassúsága volt. Voltak képsorok, melyekben úticélja felé száguldott a busz; ám ez lassú, reménytelen, vánszorgó száguldás volt. Az egyik epizódban árkon-bokron át rohant a nő, mintha kergették volna (legalábbis Norbinak így rémlett), ám hiába rohant, mert ez lassú, körülményeskedő rohanás volt. Lassúak voltak a párbeszédek is. A beszélgetőpartnerek minden gondolatot kifejtettek, és minden szót megrágtak. Norbi másmilyen képritmushoz, másféle beszédaktushoz volt hozzászokva.

Nem mintha nem látott volna lassú filmeket is. Barátnője megnézette vele Tarkovszkij Sztalkerét, sőt elvitte arra a Tarr Béla-filmre is (ennek címét Norbi nem jegyezte meg), melyben tíz percig tart, míg a preparált bálnát szállító hosszúkás jármű végighalad a mozivásznon. Csakhogy erről a Tarr-filmről Norbi tudta, hogy lassúsága szándékos provokáció, és igyekezett a kihívásnak megfelelni; továbbá a lány előzőleg meg is mondta, hogy a Tarr-film, valami …harmóniák megtekintése szerelmük próbaköve lesz. Ha Norbi ezt is kibírja, akkor valószínűleg együtt maradnak. Norbi kibírta, már csak azért is, mert a Tarr-filmre csak ők ketten váltottak jegyet, rajtuk kívül senki sem ült a nézőtéren, és akkor a lány nem tiltakozott a gyöngédségek ellen, sőt az egyik jelenet közben, amikor a kamera hosszasan belenéz a preparált bálna meglepően apró disznószemébe, jó hangosan el is élvezett.

Ám a Távolsági járat lassúsága másmilyen lassúság volt. Nem érződött benne semmiféle provokáció. Norbinak egyszerűen az volt a benyomása, hogy a film készítőinek és nézőinek rengeteg idő állt a rendelkezésükre. Azon vette észre magát, hogy egy kicsit irigyli tőlük ezt a sok-sok időt. Ezek mindig ráérnek?! Elfeledkezett róla, hogy azóta eltelt legalább negyven év, ami egyebek mellett azt is bizonyítja, hogy azért “mindig” nem érnek rá “ezek” sem.

Pedig olyannak látta a szereplők és a jelenetek lassúságát, mintha éppenséggel az idő múlása torzította volna el a belső arányokat a filmben. És megfordítva: minél szembeötlőbb, minél kínosabb volt a filmbeli lassúság, annál nagyobb időbeli perspektívát sugallt. Mintha nem is negyven, hanem négyszáz évvel ezelőtt forgatták volna ezt a filmet. A tárgyak, melyek látszottak, hiába voltak modern koriak (például egy falra akasztott petróleumlámpa; egy táskaírógép, melyen a nő fülsüketítő kopogással veti papírra búcsúlevelét; egy postai telefonkészülék, melybe ugyanez a nő perceken át kiabálja, hogy nem halt meg, nem a túlvilágról érkezik a hívás), mégis elavultnak mutatkoztak, akárcsak a filmben megnyilvánuló érzelmek és jellemvonások.

No és a dialógusok! Ahogy a szereplők beszélnek! Az a szóhasználat, az a hanghordozás! Így ma már élő ember meg nem szólal! Elképzelhető, hogy negyven év alatt ilyen sokat változik a nyelv? Elképzelhető, hogy alig egy-két nemzedékkel ezelőtt az emberek ezt a furcsa tájszólást beszélték? Elképzelhető, hogy még az ő szülei is így beszéltek fiatalkorukban, mielőtt megismerkedtek volna? Elképzelhető, hogy ő maga is így beszélt kisgyermekkorában, csak már nem emlékszik rá?

*

Már nekifogott, hogy legalább nagy vonalakban elmondja mindezt, ekkor azonban a lány a szavába vágott. “Semmit sem vettél észre!” – jelentette ki fensőbbségesen, és letette az utazótáskát a földre. Ott álltak a buszpályaudvar peronján, egy eléggé hosszú sornak a legvégén. Sejtelmem sincs, mennyi idő telhetett el a film megnézése óta. Délután volt, a kocsiállásra begördült a veszprémi busz. “Ha már ennyire önző vagy, és mindig csak magadra gondolsz, akkor legalább magadat észrevehetnéd!” Szipogott, kifújta az orrát. Az utazótáskát a cipője orrával rugdosta előre, miközben a sofőr keze alatt szorgalmasan zúgott és kattogott a jegykiadó automata.

Néhány perc múlva felszállt a buszra.

Néhány hét múlva szakítottak.

*

Norbi hamarosan rájött, mire célzott egykori barátnője. Természetesen arra, hogy a film egyik férfi szereplője, egy vele nagyjából egyidős fiatalember feltűnően hasonlít hozzá. Vagy inkább fordítva, hiszen ez a fiatalember mégiscsak évtizedekkel korábban volt vele egyidős, ő, Norbi hasonlít feltűnően a szereplőre, vagyis a szerepet alakító színészre.

Fölfedezésének eleinte nem tulajdonított jelentőséget. Az emberek külseje iránt nem tanúsított élénkebb érdeklődést a szokásosnál: egyfelől vonzódott a nőknek egy jól körülhatárolható kisebbségéhez, másfelől irtózott a testi fogyatékosságoktól és az undorító betegségektől. Annak rejtélye, hogy két idegen ember, méghozzá két különböző korszakban élő idegen ember miért hasonlít oly mértékben egymáshoz, mintha azonosak volnának, csöppet sem izgatta. Viszont a film képsorai újra meg újra megfordultak a fejében, idő múltán valósággal beleégtek az emlékezetébe.

Megpróbált visszaemlékezni a filmbeli fiatalember, vagyis a rövid szerepet alakító színész nevére. Mondanom sem kell talán, hogy próbálkozása nem járt sikerrel, hiszen a szereplők listáját, mely a főcímben volt látható, nem jegyezte meg. Nem gondolta, hogy ez később még fontos lehet. Igaz ugyan: ha megjegyezte volna is azt a sok-sok ismeretlen nevet, akkor sem tudta volna, melyiket kell a szereplőhöz rendelnie.

Némi töprengés után fölhívta azt a mozit, ahol a filmet kettesben látták. Odamenni nem akart, mert úgy tudta, hogy volt barátnője rendszeresen látogatja a vetítéseket, ő pedig nem szerette volna, ha összefutnak, majdnem úgy, mint a szájban a nyál. Egy női hang jelentkezett a vonal túlvégén. Hősünk bemutatkozott, és elmondta, hogy egy ilyen és ilyen című film egyik epizódszereplője felől szeretne érdeklődni. Hirtelen, mintha megvilágosodás érte volna, eszébe jutott a szereplő neve is: Zaszkaliczky Gergely. Egy ilyen nevet nem lehet elfelejteni. Ő tehát arra volna kíváncsi, mi a neve annak a tehetséges, fiatal színésznek, aki a filmben Zaszkaliczky Gergely volt. Magyarán szólva: hogy hívják Zaszkaliczky Gergelyt?

A női hang azt felelte, hogy a kópiát már visszavitték a filmarchívumba; a két főszereplő nevét meg tudja mondani, Varjas Mariann és Kínrusz Miklós; de az epizódszereplőkre sajnos nem emlékszik. Persze, ha nagyon fontos, akkor utána lehet járni. De hát Norbinak ez a dolog, mármint a fiatal színész neve annyira fontos mégsem volt, hogy rögtön utánajárt volna. Azaz nem tudta eldönteni, hogy fontos-e vagy sem. Akármilyen fiatal volt is a film forgatásakor, azóta már megöregedett.

Utóbb megtudta, hogy Varjas Mariann jól indult, rendkívül ígéretes tehetségnek számított, de a hatvanas évek végén disszidált. Mulatókban és varietékben lépett fel, különböző francia nagyvárosok közt utazgatott, aztán egy idő múlva többé nem hallott róla senki. Állítólag egy nemzetközi ügynökség révén szerződést kapott Argentínában, és ott férjhez ment. Kínrusz Miklósból viszont semmi sem lett, annak ellenére, hogy az imént látott film bemutatója után ismét jelentős szereppel bízták meg: ő lett volna Menyhárt az Egy szerelem három éjszakája című alkotásban, de még a forgatás megkezdése előtt egy orvosi műhiba következtében elhunyt; így a szóban forgó szerepet Latinovits Zoltán játszotta el.

Ám a Távolsági járat a főszereplőktől függetlenül is egyre élénkebben foglalkoztatta képzeletét. Egyszer, majdnem teljesen véletlenül, szóba hozta az édesanyja előtt is.

*

Norbi általában szombat délutánonként látogatta meg az édesanyját. Az édesanya egyedül élt a Bajza utca és a Damjanich utca sarkán álló, vagy inkább terpeszkedő kockaházban, mely maga is azokban az években épült egy foghíjtelken, amikor a filmet forgatták. A foghíj, más közeli foghíjakkal együtt, 1944 nyarán keletkezett, amikor az amerikai légierő a Keleti pályaudvart bombázta, és a szórásból kijutott a környékbeli utcáknak is. Húsz évvel később, amikor kisfiú voltam, ezek a foghíjak még mind-mind üresen álltak, deszkapalánkkal voltak bekerítve, és csak a hatvanas évek közepén kezdték beépíteni őket. A palánk résein tilos volt bekukucskálnom; figyelmeztettek, hogy mindig ott bujkál valaki a deszkák mögött, és elképzelhető, sőt igen valószínű, hogy egy szöggel ki fogja szúrni a szememet.

Ezek a foghíjak nagy erővel vonzották magukhoz az emlékezetet, persze csak kevesekét. Volt egy tanárom, aki a Damjanich utcában lakott, és aki szigorlaton vagy más fontos vizsgákon mindig megkérdezte a hallgatóktól (a vidékiektől is): mely épületek semmisültek meg az 1944. június-júliusi szőnyegbombázások során a Thököly út és az Andrássy út közötti területen? Mondanom sem kell talán, hogy a szigorlatnak nem hazánk világháborús szereplése volt a tárgya, hanem összehasonlító nyelvtörténet, vagy német barokk színjátszás, vagy valami más, ezekhez hasonló dolog.

A lakók névjegyzékében és a névtáblán az a név szerepelt, hogy: dr. Császár Norbertné. Ismerünk nőket, akik válásuk után évtizedekkel is a volt férj nevét viselik, miközben az exférj már egy másik vagy harmadik nővel él együtt. Nehéz megérteni, miért ragaszkodik egy nő olyan férfi nevéhez, akihez már hosszú ideje nem fűzi semmiféle kapcsolat; nehéz, de nem lehetetlen. Császárnénak vajmi kevéssé volt fontos Császár, az idegenné vált öregedő férfi; még az ő nevét viselő fiúgyermek sem volt alkalmas rá, hogy összekösse őket; ám annál fontosabbak voltak az együtt töltött évek, melyeket visszatekintve boldognak látott.

Ezenkívül az asszonynév erősítette önérzetét, mint oly sok elvált nőnek az ő nemzedékéből. Az ő felfogása szerint elvált asszonynak lenni rangot jelent. Nem valami rendkívül magas rang, de legalább nem kell újra meg újra elmagyaráznia, hogy neki egyszer már volt egy házassága, melyből gyermek is született, és hogy ő véletlenül sem tekinthető hajadonnak.

Norbi úgy gondolta, és persze sajnálatosnak tartotta, hogy édesanyjából hiányzik a szükséges önbizalom. Pedig, noha ötvenes évei közepén jár, még mindig – már amennyire ezt egy fiú meg tudja ítélni a saját anyjáról – csinos nő. Ízlésesen öltözködik, mértékletesen használ szépítőszereket, egyszóval, ad magára. Mégsincsenek férfiak körülötte, és ez csakis az önbizalom hiányával magyarázható. Norbi még alkalmi kapcsolatokról sem tudott, élettársként számításba jövő komoly udvarlót, megszokható, állandó pasit pedig végképp nem látott az édesanyja közelében. Néha már-már kiejtette a száján a kérdést, hogy miért van ez így, de aztán eszébe jutott, hogy az ilyesmit mégsem neki kellene az édesanyjával megbeszélnie.

Egyébként sem volt szokásuk bizalmas dolgokról beszélgetni. Vagy olyan témát választottak, mely egyiküket sem érintette közvetlen közelről, vagy pedig gyermekkori emlékeket idéztek föl, többnyire Norbi gyermekkorából, ritkábban az édesanyáéból is. Az édesanya budai úrilány volt, az Attila úton töltötte gyermekkorát, és hangoztatta, mennyire nem érzi jól magát a Garzon-házban (ez volt a neve a Bajza utca sarkán álló kockának, a benne található kis lakások miatt). Olyan itt lakni – mondogatta –, mint amikor egy növényt kiásnak a talajból, és átültetik egy szűk cserépbe. Másfelől – tette hozzá – ő most már azt is megsínylené, ha innét kellene máshová költöznie.

Egyre feltűnőbb volt, hogy minden alkalommal ugyanarról a három-négy dologról beszél, és azokról is mindig ugyanazt mondja el, ugyanazokkal a vissza-visszatérő fordulatokkal, kifejezésekkel. Ez a kellemetlen apróság, mely a szellemileg már nem egészen friss emberekre szokott jellemző lenni, éles ellentétben állt az édesanya fiatalos külsejével.

Itt mondom el, hogy Norbinak az apjához fűződő viszonya még tartalmatlanabb volt; igazából nem is volt viszonynak nevezhető. Ugyanabban a kertes házban lakott a budai oldalon, amelyikben az apja és annak legújabb felesége, egy Norbival majdnem egykorú nő, de ő sem az apjával, sem a csajszival nem volt beszélő viszonyban; hosszú és fölösleges volna most elmondanom, hogy miért nem. Elég annyi, hogy a háznak is meg a kertnek is két kapuja volt, és Norbinak, ha nem akarta, nem kellett a házaspárral találkoznia; márpedig ő látni sem akarta őket.

Megjegyzem, idősebbik Császár így is hajlandó volt finanszírozni fia egyetemi tanulmányait. Korrekt emberként, igazi úriemberként volt számon tartva az ismeretségi körben, de az sincs kizárva, hogy lelkifurdalása volt valamiért. Ezt az egy szem fiúgyermeket mondhatta a magáénak, rajta kívül ágyékából nem fogant utód, ám ezzel az eggyel sem tudott mit kezdeni.

Tudok eseteket, amikor apa és fiú kölcsönösen gyűlölik egymást, ám a gyűlölet olyan erővel köti össze őket, hogy elszakadni sem tudnak egymástól, így tehát egy fedél alatt élnek együtt, miközben szívükben él a gyűlölet. Hallottam egy férfiról, aki csecsemőkorú fiát, hogy kevésbé hallassék a bömbölése, bedugta a konyhai sütőbe (mely persze nem volt begyújtva), máskor a hűtőszekrénybe (mely éppen kiolvasztás alatt állt); később a fiú, amikor már cselekvő és gondolkodó lénnyé serdült, rászoktatta magát a kora hajnali fölkelésre, csak azért, hogy alvó apja papucsába zsilettpengéket dugdosson. Hallottam egy fiatalemberről, aki filozófus lévén, magas rangú apja tevékenységét még a rangnál is magasabb erkölcsi szempontból szigorú bírálatnak vetette alá, mire az apa, mintegy válasz gyanánt, szolgálati pisztolyát kirakta az asztalra, és távozott a lakásból, a fiú pedig agyonlőtte magát a pisztollyal.

Ám idősebb és ifjabb Császár között még ez a fajta gyűlöletteli kötelék sem létezett. Semmi sem létezett köztük, mert az idegenkedést és az ebből kialakuló idegenséget nem tekinthetjük fennállónak, létező dolognak. Talán valaha létezett a hulladémon huszonöt meséje, létezett a süssétekmadár és a rövid farkú kisegér, mellyel dr. Császár esténként megpróbálta letudni apai kötelességét, és lerázni a nyakáról a nyűglődő kisfiút; még az apa orvosi szakkönyvei és a bennük található lélegzetelállító vagy borzalmas ábrák is léteztek valaha; de már annyira elhalványodtak, hogy a fiúgyermek legföljebb az édesanyjával tudott beszélgetni róluk. Vele is csak azért, hogy ne kelljen más dolgokról beszélgetniük.

Az édesanya arról panaszkodott, milyen siralmasan elöregedett a Garzon-ház egész lakóállománya. Annak idején a beköltözők erejük teljében levő férfiak és nők voltak; eltelt harminc év, és most mindenki vagy süket, vagy bottal jár. Olyan is van, akinek szürkehályog miatt kioperálták a szemlencséjét. Ő, Császárné a legfiatalabbak közé tartozik azzal az ötvenegynéhány évével, viszont ő még csak tíz éve lakik itt a Garzon-házban, és a régebbi lakók betolakodónak, jöttmentnek tekintik, mert ez egy összetartó közösség.

Ezt a panasznak álcázott kérkedést Norbi nem először, nem is másodszor hallotta édesanyjától, de már első ízben sem tudott válaszolni rá semmi vigasztalót vagy előremutatót. A mind hosszabbra nyúló csendben hirtelen az jutott az eszébe, hogy: “Képzeld, anya! Láttam egy régi filmet! Akkor készült, amikor fiatalok voltatok, és az a címe, hogy Távolsági járat. Nem tudom, emlékszel-e még rá. Biztosan megnéztétek annak idején _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _”

Ennyit mondhatott, nem többet, mert édesanyja beléfojtotta a szót. Azt mondta: “Kuss”. Ezen az tán ő maga is meglepődött. Nem volt szokása neki sem ilyen durván beszélni, sem ilyen tömören és lényegretörően. Csodálkozva és friss, ropogós haraggal méregették egymást, mint akik most találkoztak először az élet folyamán, és a következő pillanatban összecsapnak.

Az összecsapás azonban elmaradt, mert Norbi nem szólt egy szót sem. Akármennyire haragudott, még mindig a vigasztaló vagy előremutató válaszon törte a fejét. “Kikérem magamnak” – rikoltotta Császárné –, “hogy hetenként egyszer idejössz, és előhozakodol ezekkel a régi dolgokkal! Mégis, mit képzelsz?! Azt hiszed, hogy neked már mindent szabad?!" Torka szakadtából kiabált, mintha szánt szándékkal arra törekedett volna, hogy még a süket lakótársak is meghallják. Egy szempillantás alatt megváltozott az arca: összeráncosodott, összezsugorodott. Ez már egy idegen arc volt. És még mindig sipítozott. “Jegyezd meg, hogy nem tűröm a zsarolást! Sem a zsarolást, sem a faggatózást, sem az aljas célzásokat!”

Elővett a ruhásszekrényből egy üveg konyakot, töltött, kiitta, összerázkódott, és eltakarta az arcát. Ez is új dolog volt. Norbi egészen az előző pillanatig úgy tudta, hogy édesanyja nem fogyaszt semmiféle szeszes italt, soha nem is fogyasztott. Az asszony körülnézett, és mintha csak most vette volna észre, hogy Norbi is ott van vele együtt a szobában, elővett a ruhásszekrényből, a fehérneműk mellől még egy konyakospoharat, és töltött Norbinak is. Közben észrevétlenül visszaváltozott az arca: ismét a megszokott anyai arc volt.

Átment a másik szobába, majd visszajött egy teknőchéj intarziás, ébenfa ládikával, melyet egy aprócska kulccsal együtt Norbi kezébe nyomott. A ládikában ékszerek voltak egymás hegyén-hátán, összevissza, mintha egy zálogházból származtak volna. Egy kifosztott zálogházból! Lopott holminak látszottak, valljuk meg őszintén. Pedig tisztességes családi csecsebecsék voltak; Norbi homályosan emlékezett is rá, hogy az anyja valaha régen hordta őket. No de mostantól, úgy látszik, nem fog ilyesmit hordani. Császárné egy kicsit gondolkodott, aztán az egyik fiókból elővett egy régi férfikarórát. Azt is odaajándékozta Norbinak. Nem tudom, milyen márkájú óra volt, nem értek az órákhoz, de azért annyit én is észrevettem, hogy aranyból készült a hátlapja meg a foglalata, és cirkalmas betűkkel bele volt vésve, hogy Svájcban gyártották.

Az anya felsóhajtott. “Édes, drága, kicsi fiam!” Csak ennyit mondott, és megsimogatta Norbi arcát.

Aztán arról kezdett beszélni, mennyi gond van a Garzon-házban lakó kutyatulajdonosokkal és kutyáikkal.

*

Ezt követően történetem hőse mégiscsak utánanézett a filmarchívum nyilvántartásában annak az epizódszereplőnek, aki a Távolsági járatban az ő hasonmása volt. Fél órába sem telt, és Norbi megtudta a hozzá feltűnően hasonlító fiatal színész nevét, én pedig ezt a nevet mindjárt leírom. Hosszan sorolhatnám, ki mindenki nem volt ez a színész azon közismert és közkedvelt művészek közül, akik abban az évtizedben születtek, amikor a szőnyegbombázások foghíjtelkeket alakítottak ki a tengelyhatalmak nagyvárosaiban.

Ez a színész nem volt Jordán Tamás, aki egyébként is keveset filmezett. Nem volt Bálint András, pedig ha ő lett volna, akkor az olvasó igen könnyen elképzelhetné Norbit, amint egyetemi hallgatóként a kilencvenes évek közepén próbál rátalálni önmagára. Nem volt Fodor Tamás és nem volt Vallai Péter, nem volt Harsányi Gábor és nem volt Kern András. Egészen biztos, hogy nem volt Iglódi István sem, pedig ő a hatvanas évek közepétől nagyon sok filmben játszott. Azt meg már csak a rend kedvéért teszem hozzá, hogy nem volt Zala Márk sem, aki már több mint húsz éve meghalt, szegény.

Mindenesetre az olvasó valami olyasféle arcot idézzen lelki szemei elé, amilyet ezek a nagyon különböző színészek mutattak fiatalkori szerepeikben. Csakhogy az a színész, akinek nevét mindjárt leírom, nem vált sem közismertté, sem közkedveltté. Velük ellentétben az ő tehetsége nem robbant ki, nem ütött át, nem rajzolt izzó fénycsóvát a kortárs magyar kultúra horizontjára. Az ő pályája úgy alakult, hogy röviddel a mi filmünk után kapott még egy epizódszerepet, már nem is tudom, melyik filmben, talán a Hogy szaladnak a fák!-ban, aztán pedig a debreceni Csokonai Színházba szerződött, ahol szintén epizódszerepeket játszott. Megszokta a színházat, megszerette a várost, nem kívánkozott máshová.

A neve pedig úgy szólt, hogy Derzsenyi Dániel.

Eredetileg Berzsenyi Dánielnek hívták, mint a tizenkilencedik század eleji klasszikus költőt, aki kőomlásként zuhogó verssorokban ostorozta a magyarság elkorcsosulását, máskor az északi szelet bőgette hóförgetegekkel, melyek láttán – persze odabent a fűtött szobában – érdemes forró szívvel ölelnünk a jelenvalót, miközben az idő hirtelen elröpül, mint a nyíl s rohanó patak.

Még valami távoli rokonság is fennállt, amire a színész természetesen roppant büszke volt. Mindenesetre időben szóltak neki, hogy csináljon valamit, mert ezzel a névvel kiröhögteti magát, ő pedig hallgatott a figyelmeztetésre. Így lett belőle Derzsenyi. Kitörte a név elején álló B betű közepét, azt a kétfelé kunkorodó vonalkát, akár egy orrsövényt. Ennyi volt az egész. Később ezt is megbánta, de akkor már nem lehetett visszacsinálni a nevét. Pedig ha Berzsenyi Dániel maradt volna, és igaz állításként megfogalmazható lett volna, hogy “Berzsenyi fellép a Csokonaiban”, vagy hogy “a Csokonaiban Berzsenyi a legjobb” (arról nem is beszélve, hogy “Berzsenyi Dániel költeményeit előadja Berzsenyi Dániel”), akkor sok minden másképpen alakult volna. Akkor talán – sőt, egészen biztosan – ő is a vezető színművészek egyike volna.

Így azonban örökös epizodista maradt, néhány mondatos szerepekkel kellett megelégednie évtizedeken át. Eleinte kapott volna hosszabb, összefüggőbb szerepeket is, csakhamar kiderült azonban, hogy a többrétű személyiség megformálásához nincsenek meg a kellő képességei, és a velejáró megterhelést, belső feszültséget nem bírja idegekkel. A kicsi szerepeket viszont kitűnően játszotta. A legtöbb előadásban egyszer vagy legföljebb kétszer volt alkalma rá, hogy magára vonja a nézők figyelmét; akkor is kevés idő állt rendelkezésére, és nem volt szabad harsányabbnak lennie a megengedettnél, nem bohóckodhatott, nem adhatott elő magánszámokat; mégis gyakran megismerték az utcán, soha nem látott emberek megdicsérték egy-egy alakítását. Olykor még a kritikákban is olvasható volt a neve.

Egy szó mint száz, nem volt elégedetlen, és nem érezte magát sikertelennek. Vajon van-e róla tudomása, hogy él valahol Budapesten egy fiatalember, aki a megszólalásig hasonlít rá? Kevésbé választékosan, ám egy kicsit pontosabban fogalmazva: aki ugyanúgy néz ki – leszámítva az öltözködést, ami korszakonként különböző –, ahogy ő kinézett huszonkét éves korában, a hatvanas évek közepén? Norbi egyre gyakrabban tett fel magának ilyen és ehhez hasonló kérdéseket.

Nyilvánvaló, hogy édesanyja már a film forgatásának időszakában ismerte a színészt, és az is nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk – akár megszakításokkal, akár folyamatosan – igen hosszú ideig tartott, hiszen ő, Norbi nyolc évvel a film elkészülte után született, amikor a színész körülbelül harmincéves volt, édesanyja pedig harminchárom. Mindezt könnyű volt kiokoskodni, kiszámolni. Azt már nehezebb volt megérteni, hogy: miért nem volt szó soha a színészről otthon, amikor még együtt éltek a szülei, és édesanyja miért nem beszélt róla később sem? Hirtelen fölrémlett benne, amire pedig sohasem gondolt addig, hogy hiszen az ő édesanyja még évekkel később is eljárt kiküldetésekre, méghozzá mindig Debrecenbe utazott, heti rendszerességgel. A vállalatnak, ahol az édesanya dolgozott, volt egy debreceni kirendeltsége, annak munkáját vagy készleteit ellenőrizte dr. Császárné, de az is lehet, hogy továbbképzést vagy tanfolyamot tartott az ottani munkatársaknak, vagy más hasonló feladata volt. Vasárnap esténként rakta össze az útiholmiját.

Mindig hétfő reggel utazott el, kedd este jött haza. Amikor hazajött, általában arról panaszkodott, hogy milyen fáradt, és milyen kevés a napidíj. Nem elég semmire sem.

Hétfő délutánonként – ez is milyen élesen kirajzolódik most előtte! – egy bizonyos Mariska néni vitte haza Norbit az óvodából, és ő vigyázott rá estig, amikor dr. Császár hazajött a kórházból, ahol dolgozott. Olyankor Mariska néni beszámolt a délután fontosabb eseményeiről, majd fogta a kabátját, elköszönt, és elment. Jó hangosan csukta be maga mögött az előszobaajtót, mintha fel akarná hívni a figyelmet rá, hogy tessék, ő már nincs is itt.

Doktor úrnak szólította és nem is magázta, hanem “tetszikezte” a doktor urat, ahogyan a Budapestre frissen fölkerült kisvárosi, falusi lányok szokták, Norbi azonban egyszer észrevette, hogy Mariska néni ugyanabból a pohárból iszik, amelyikből előzőleg dr. Császár ivott, holott neki, Norbinak nemrég magyarázták el, hogy nem szabad mások szája után inni, mert az nem higiénikus. Már éppen szólni akart, amikor a fiatal nő ránézett, és a kisfiú megértette, hogy jobb lesz, ha csöndben marad.

Nem is szólt egy szót sem, csak éppen véletlenül meglökte a poharat, a pohár pedig lebillent az asztalról, és kettétört. Ám ez is hiába történt, mert másnap reggel a fürdőszobában mintha Mariska néni illata lebegett volna. Egy kicsit másmilyen illat volt, mint ami este maradt a hangos ajtócsapódással távozó Mariska néni után, de nyilvánvalóan az övé volt, ráadásul erősebb, tolakodóbb is volt az estinél.

Egy másik hétfő este már majdnem elaludt, amikor zörgést hallott az előszoba felől, aztán suttogó hangokat. Mariska néni nyilván ittfelejtette a lakásban valami fontos holmiját, és visszajött érte. Norbi nem volt buta gyerek, mégis beletelt egy időbe, míg rájött, hogy Mariska néni minden hétfő este a lakásukban felejt valamit, amiért vissza kell jönnie, miután ő, a gyerek elaludt vagy elalvást színlelt.

Dr. Császár keddenként, amikor óvodába, majd iskolába vitte a fiát, ugyanolyan arckifejezéssel nézett Norbira, mint akkor egyszer Mariska néni, amikor a kisfiú észrevette, hogy a nő beleiszik az apja poharába. Pedig ő nem szólt semmit, nem is kérdezett. Kedd reggelente, míg az autóban ült az apja mellett, a szélvédő üveg jobb alsó sarkát nézte, majd pedig, miután kiszálltak az autóból, az aszfalt repedéseit nézte, és hallgatott. Így telt a gyermekkor, félrefordított vagy földre sütött arccal, hallgatás közepette.

Egy idő múlva abbamaradtak a debreceni kiküldetések, és Mariska néni sem távozott hangosan, hogy aztán halkan visszalopakodjék hétfő esténként, de dr. Császárék házassága nem jött rendbe. Néhány év múlva elváltak, elsősorban egy Andrea miatt, aki ugyanúgy ápolónőként került a kórházba, mint annak idején Mariska néni, csak éppen őbelé minden tekintetben több ambíció szorult. Még asszisztensi képesítést is szerzett.

*