Hajnal az ágyban

 

Köhögsz álmodban. Másik oldalamra

fordulok át. Karod homlokodon.

Élünk még. Semmi nem természetes.

És éjszakánként mennyi alkalom,

hogy átgondoljam, mért és mit nem értek.

 

Az ember azért lesz szerelmes, mert kettesben akar maradni,

és mert elhiszi, önmaga becsapása fenntartható egy életen át.

De persze sose voltunk ebben a házasságban ketten:

előbb az orvosok, akik iránt bizalommal kellett viseltetnem, mert úgy diktálta a kényszer,

a hangzatos érvek, a megvitathatatlan, a kizsákmányolás, hisz irigységből fogadtam

hűséget, csak

hogy ne lehess másé, te viszont mert folytatódni akartál;

aztán a kicsik, végül az Isten; kész átjáróház, soha ketten az ágyban.

Még kérded, mit titkolok? Sosem akartunk egyet, noha egyfele húztunk,

mintha lett volna közös cél, holott csak a remény volt. Most pedig?

Ne intézz azzal el, hogy elkényeztetett

vadóc vagyok, akinek mindene megvolt, azért nem bír örülni

a tökéletesnek, mely minden világok

legjobbika; nem tesz jót a túlságos belenyugvás,

a lázadás ellenben hasznos és célszerű. És nem is jó, s nem is mindenkinek –

ez csak a maszlag, amivel etetnek, hogy elbátortalanodj, elhidd: egyedül vagy,

meg se próbáld, ne merj, ne tiltakozz, és egyáltalán: elég, ha fizetsz, hogy a nagy

elosztórendszereket fenntartsd, mert ők az evolúció legvégső

értelme, hozadéka, a léten a hab, s alattuk keserű, fekete zagy csupán

a forrongó ember.

 

A prostitúció mára egészen beleette

magát mindennapjainkba. Üveges szemmel bámuljuk a lányok-

asszonyokat, akik meztelen fotózást, bártáncot, telefon-

szolgálatot, külföldi urak szórakoztatását vállalták, csak hogy a tandíjat

befizessék, három gyereküknek kenyeret vigyenek, teljesen erényes

céllal, s a tanulság is folyton ugyanaz: nem bűn, amit más is csinál, csak ki ne derüljön,

mert a világ már csak ilyen: kifoszt, hogy önmagad eladni kényszerülj, utána meg

arra hivatkozik, mindezt te akartad; fejedbe veri az önfeladás fortélyait –

ha nem érintenek, semmi se történt; tisztesség, nem kizsákmányolás,

hogy milliók kívánnak, árfolyamod bölcs mérlegeléséből hasznod lesz neked is,

s különben is, ne rúgkapálj, hamarabb szabadulsz.

Talán nincs erkölcs, csak mérlegelés,

a tett kihívását mely elfogadja,

vagy minden cinkosságot megtagad,

s a rúd rájár, mert élni elfelejt.

Ami képességeire bontja le az embert,

s csak a hasznosat fogadja belőle el, a többit elutasítja,

arra azt mondom: finnyás dögevő, pusztuljon éhen –

de a dolgok meghaladnak. Nem stimmel semmi sem.

 

Teremni jöttél te, dönteni én,

hogy kell-e az egész, s milyen feltételekkel.

Arcátlan gőgöm a teremtés igazi mása.

Én – én vagyok, s bennem a legbelső kételkedik az adottban,

mely csak kérkedik vele, hogy a lehetők legjobbika,

hisz a győztes azt hazudik, amit akar;

s noha szövetségessé tett a közös sors, más a feladatunk.

Egyedül egyikünk se bírt önmaga lenni, míg kettesben akár

több is: s most, hogy öregszünk,

kiderül: elvertem mindent, aki voltam, a játékos mímelte csak, hogy él,

mindene volt a szenvedély, hogy értsen, s ezáltal kihúzza

magát a megértett érvénye alól. Az életet védted, én meg az álmot.

Amíg szavakban ki nem szolgáltatja magát az ember, nem történt semmi jóvátehetetlen;

titkos rab, akit fogvatartója se ismer, rejtőzöl évtizedig, ám egy nap

eleged lesz, felkelsz, elárulod, ki vagy, ők pedig

csőkulccsal kinyitják a szíved, és megnézik, kiket bújtatsz.

 

Már nem ébredek fel éjjelente. Vagy talán el se alszom. Se az alattunk lakó vénasszony

üvöltő

tévéjére (egy fess gorilla karolta fel a festményeiért, s ha olykor elhallgat a műsor, másnap

Szalkayné

eszelős vigyorral kacsázik a gangon, kezében bödön szemét, zilált,

ősz haja leng, boldogan kancsalít, meséli fűnek-fának,

hogy jobb ízű a szerelem vénen, mint hajdan uracskájával, aki vasárnaponta

a pultra elébe kidöntött egy zacskónyi srófot és anyát,

s ő, Hamupipőke, boldogan), sem a rémálmokra. Úgy kínlódom, hogy alhass.

Mára a hold túl a Hármashatár-hegyen ment le, negyed hétkor, mint ragyogó lámpa,

jobbra a templom tornyától, teljesen valószínűtlenül.

Kapcsolatokat építesz te s szakítok meg én; nem lehet

tisztább és jobb, ami kizárólagosságba taszít; ezért

az esendőség jelképe vagy csupán, én pedig

másban hittem, nem a tényben, s ez erőm

volt, ámde oda. Nézd, a derengés

átleng a szobán; odakint lassan zöldül,

kékül az ég.

 

 

 

Füstölgő pisztoly

 

Nem kértem senkit, hogy ebbe a moziba behozzon, ámde

Az ott már én vagyok háromévesen: páfrányok alatt zokogok az erdőszélen,

Otthagy a busz, büntet az óvó néni, mert elvesztem a csoporttól.

Öt: fulladozom a sötét pajtában, ahova bezártál, mert ellenálltam;

Dagadtra bőgöm a szemem, néz a tehén mélán. Hét: Budaörsön, a reptér

Széle felé futok az életemért, mögöttünk kétfedelű berreg, a pilóta

Hajt le a torzs gyepről, játszik mivelünk.

 

Hogy férfinak lenni milyen, egyetlen nő se tudja, mégis

Ők szülnek minket abból a reményből, hogy ez nekünk is élmény

Lesz. De miért ugrott a cowboy a kaktuszok közé?

Mert kezdetben jó ötletnek látszott? A kapocs ha összeköt is veled,

Akkor se vagyok nő, s ugyanazt nem ugyanúgy élem.

Te babázni akartál, én azonban nem akartam egy életen át a babád lenni.

De csak az számított,

Amit te léptél. Hol a bizonyíték?

 

A férfi egész nemisége kétségbeesett kísérlet arra,

Hogy születése elé visszatérjen, megszüntetve az

Elszakadást: ne hagyj egyedül. Hogy az egészet

Visszacsinálja. Mert ki akarta ezt. Anyák,

Emlékezzetek erre.

 

 

 

Plinius utolsó levele

 

Felperzsel minket a láva. Igazad van, ésszerűségből

Költöztünk ide, hol a lankák

Oly édesbús-szelíden futnak le a partra,

Szőlőim dús gerezdet hoznak a tőkén,

S Róma köztársaság lett, de milyen áron?

Császár vezeti; elfolynak a közpénzek, mindegy, a zöld vagy a kék párt

Megvehetőbb épp – fogadunk, vesztünk, szavazunk.

 

Az embert a körülményei teremtik, azok is törlik el.

Hogy őszinte legyek, sosem értettem Catilinát.

Aki hatalomra tör, minek udvarol a népnek?

Hisz a népfenség nyilvánvaló ürügy, oly megfoghatatlan,

S mint Marcellus rossz komédiáinak, előre tudni a végét.

Az egész csak kevesek mesterkedése, akik igazgatják

Ezt a vállalkozást, mely azonban csőd a kisembernek –

Bárkire esküdjön is, a pénze ahhoz vándorol.

S meddig tart a káprázat? Míg a polgár az urna elé járul, mert beveszi,

Hogy nincs kiút, csak a Sullák meg Augustusok

Közt választhat. Ugyanakkor ha a voksáért pénzt kér,

Részt a haszonból, amiért a közös boltot segít fönntartani,

Annyi járna vissza, amennyi kárt a mindenkori szenátus

Egy ciklus alatt okoz neki. Ezt a legcélszerűbb volna

A szenátorok vagyonából kifizetni, s ott vannak még

Az oligarchák, mindenki, aki keres ezen a mi hitvány kis

Világbirodalmunkon. – Félek, a rendszer fennmaradása a tét. –

De mi lesz, ha a plebs egy nap távol marad; ha feláll, s kettéválik

Állam és társadalom?

 

Koromsötét a nappal, lángoló madarak hullnak az égből,

Fasorok száguldnak felénk, égnek az allék; a lökéshullám

Mindjárt ránk teríti a házat. Ég áldjon, Aeliusom: az írás megszokása

Most véget ér.

 

 

 

Letört egy ág

 

Zuzmó és rügy az almafán.

Letörve lóg a fősudár.

 

Még el sem érkezett

A tél, nyomában ott zsibong

Új tavasz, kezdetek –

 

Új nevek a szülőszobán,

S a sírdombok felett.