Egy kihallgatás örömei

(Regényrészlet)

 

Rudolf bácsi nem volt mindig ártatlan. Nem is lehetett. Bizonyos korokban az ártatlanság nagyobb véteknek számít, mint a legaljasabb rémtett. A temetés után, erre tisztán emlékszik, még a bosszú nevetséges vágya hajtotta. Pár napig haragból és gyűlöletből írt, maga is meglepődve azon, hogy efféle elvakult érzelmekre képes, hogy ilyesmi is kisarjadhat az ő kordában tartott lényéből, miközben épp az írás vette el – minden oldallal jobban és jobban – a harag ízét, nyugtatta meg fokozatosan. Írni, jegyezte le az első hónap végén, annyi, mint feloldozni önmagunk, és másokra ruházni át az emlékezés terheit.

Eleinte nem győzött csodálkozni, hogy amiket jelentés gyanánt átad a beszervező tisztnek, ez a halott, dermedt matéria milyen lelketlenül fecsegi ki a titkait. Hogyan árulja el Kalcseket és leplezi le a félszeg Mecseki üzelmeit. Miként dédelgeti az elsőt és veri véres péppé az utóbbit a maga kérlelehetetlen és fürge logikájával. Nem is érti, miként hihette korábban, hogy az írásért cserébe a hosszú oldalak majd a hallgatással lepik meg, hogy amit egyszer leírt, az többé nem támadhat föl? Hiszen úgy préselte le őket, mint ahogy virágokat préselnek a lexikonok lapjai közé, ám ahelyett, hogy szétporladtak volna, a lakók feléledtek és kihajtottak a papírlapokon: idegen és vad nedvektől kezdtek duzzadni, a mondatok fekete nedveitől, s úgy születtek újjá, torzan és csökötten, mintha egyetlen bűnüket sem lennének képesek titkolni tovább. Védtelenek voltak, miközben kérkedtek is védtelenségükkel. Nem is kellett őket különösebben faggatni: elég volt rájuk nézni, majd azonmód felolvasni az ítéletet.

Ki védhette volna meg őket?

Szilasinét például, a töppedt öregasszonyt az első emelet négyből, akinek a szaga leginkább a termálvízhez hasonlított, amely a közeli strandról párállott át minden télen. Olyan meggyőzően, hogy Rudolf bácsi üres óráiban legszívesebben megmártózott volna benne, és szinte biztos, hogy amíg az özvegy bőre ellenállt a májfoltok rohamainak, és az idomok sem tűntek még leigázott bástyáknak, megtaposott romoknak, addig sokan meg is tették. Persze tudjuk, mindennek eljön az ideje, ámbár lehet, hogy Szilasinénak kicsit hamarabb jött a kelleténél. Hamarabb ébredt rá bárkinél, hogy ő már senkit sem gyógyíthat meg, senki sem keresheti nála a kiutat makacs nyavalyáiból, s talán maga a termálvíz is elszivárgott már, hátrahagyva a szagot, mint egykori képességek kínzó emlékét, és valami ismeretlen eredetű, ám annál intenzívebb érzékenységet, hogy ne is tudjon végignézni úgy egy híradót, hogy ne sóhajtson fel minduntalan: jajistenem, jajédesistenem. Ezt ugyanúgy kiválthatta afrikai éhínség, mint kanadai bányaszerencsétlenség vagy tájfun Japán partjainál: Szilasinénak semmi sem volt elég messze, semmi sem volt elég jelentéktelen. A későbbiekben már ez sem kellett, a nyomorúságnak ez a tömeges mérete, elég volt valamilyen elkapott pletyka a folyosón: féltékenységből elkövetett gyilkosság, súlyos baleset valahol a városszéli utakon. Rokonai mesélték, akikhez minden évben levonatozott néhány hétre, hogy már a tévés vetélkedőket, a kimittudokat se nagyon élvezhette mellette az ember, mert Klárika végigsóhajtozta azokat is, hiszen valaki mindig veszített, valaki mindig kiesett, jajistenem, jajédesistenem, mint ahogy képtelen volt nevetni a bakizó bemondókon, a hasra eső pincéreken, mert a nyomorúság ott rejtőzött a legharsányabb poénokban, a legártatlanabb csínytevésekben is, mintha az egész világ kizárólag a nyomorúságra szövetkezett volna, mintha ez rágott volna mindenek belsejében. Így aztán nem volt, nem lehetett olyan, aki ne szégyellte volna mellette saját szívtelenségét, mert a rokonok igenis kiszurkolták, hogy ne a Zempléni Cukorgyár Vegyeskara, hanem a Napsugár Ragtime Band jusson tovább, és meg tudták érteni, hogy nem zabálhat mindenki annyit, amennyi belefér, és nem lehet mindenütt szép idő, és néha az emberek minden különösebb ok nélkül ölik egymást. De ez a beletörődő megértés tömény gonoszságnak tűnt Szilasiné empátiájával szemben, még akkor is, ha soha nem vágott fel ezzel, nem dorgált meg senkit vagy nem hivatkozott fennhangon a lelkiismeretre. Zsigerből sóhajtozott, mint egy istenverte gép, amely épp most gyónja meg három műszakban a világ bűneit.

Tavaly nyáron, amikor már az egész ház a focivébé lázában úszott, taktikát váltott: már nem nyilvánosan sóhajtozott, igaz, tévézni se nagyon lehetett vele. A kánikulára hivatkozva mogorván utasított el minden meghívást. Vele ne közösködjön senki, sziszegte ki az ajtó résein. Töpörödött süteményeiből sem rakott már ki kóstolnivalót a gangra, hogy a Veterényiék girhes gyerekei rájárjanak, de Rudolf bácsit nem verte át. Mindvégig tudta, hogy hiába ez a látszólagos visszavonulás, hiába zsonglőrködik, tekeri fel az esti film hangját, mert a jajistenemezést nem hagyta abba, nem biza, magában motyogja vagy a takaró alatt nyüszíti, teljesen mindegy, mert a szándék a fontos, a visszaesés ténye. Ráadásul az is egyre világosabbá vált, hogy most nem a híradó ostoba tudósításain, nem a nyugat látványos romlásán sóhajtozik, hanem rajtuk, Rudolfékon, a családon, amely a szeme láttára esett darabokra, mert ez is volt annyira szaftos, annyira mutogatnivaló, mint a tévé kozmetikázott hírei. Persze, ha Rudolf engedi, Szilasiné vele minden bizonnyal kivételt tesz. Talán szólnia sem kell, és átjár hozzá délutánonként, fogja a kezét, mint a kórházban, és fülébe búgja a részvét szirénhangjait. Talán még takarított is volna, csak hogy részesüljön a fájdalomból, hogy Rudolf neki is kiporciózzon valamit. De nem szólt. Azért se. Inkább addig írta, addig sorolta Szilasiné bűnös tetteit, amíg az agyvérzés végképp el nem vitte. Utána már csak a rokonai jöttek, akik azt hitték, néhány manőverrel átrendezhetik itt a viszonyokat, de aztán őket is megírta, mert az egész könyvtárat lehordták a kuka mellé, csak a kemény kötésű Victor Hugo-sorozatot és a Pallas Nagylexikonát tartották meg. Az egész gyűjtemény ott rohadt el a kapualjban, pedig volt közöttük hivatalos irodalom is, de a piros fedelek közé még a guberálók se nyúltak, mert úgy járta, hogy mérgező, akár a higany.

A házban mindenki úgy hitte, hogy Rudolf bácsi is gyászol. Pár évvel ezelőtt ugyanis Szilasiné még családtagnak számított: Mártát és Balázst mindig onnan, a gobelinek és az akkurátusan felszolgált teák párájából kellett hazarángatni. A fia leginkább a mesés, fahéjjal bolondított tejbegrízekért járt be a nénihez, amelyekhez apró porcelántálakban reszelt alma is járt, de ezekről otthon már csak mérsékelt lelkesedéssel beszélhetett, mert annyi bölcsesség már belé is szorult, hogy előre tudja: más főztjét nem lehet büntetlenül dicsérni az anyja előtt. Pedig igaza lett volna, hiszen Márta akkoriban már csupa ízetlen, komisz dolgot tett eléjük az asztalra. Ha épp nem kapott oda, akkor rágós lett a hús, tocsogott a krumplipüré a már savanyodó tejtől, és a máskor elronthatatlan krumplilevesből jéghegyként bukkantak elő az összecsomósodott rántás darabjai. Balázs nem is értette, hogy az apja miért nem szól semmit, miért bújik a tányérjába és kanalazza ki engedékenyen, akár egy kezdő férj, a sós, szétfőtt leveseket, miért rágja egyre vörösödő képpel az egybesültet, hogy aztán hálás, képmutató arccal még meg is köszönje. De hát mi ez az egyezményes némafilm? Talán ezzel mutatja ki az érzelmeit, hogy a szart is úgy eszi, mintha franciasaláta volna? Miféle dedós játék ez, hogy az anyja épp annyira főz rosszul, mint amit az apja és az ő gyomra még elvisel? Ettek, szó nélkül, akár egy család.

De Szilasinéhoz menekült Márta is, ha friss levegőt akart szívni, mert Rudolf szinte már zabálta a Snagovot vagy a filter nélküli Carpaþit, minél olcsóbb volt, annál többet. A füstszünetek alatt, ahogy Márta nevezte az egyre gyakoribbá váló látogatásokat, aztán minden szóba került. Rudolf sejtette, hogy a várva várt figyelemért cserébe a felesége már-már pimasz őszinteséggel tárulkozik ki, élvezettel hordja át Szilasinéhoz a szennyest, hogy az kedvére turkáljon benne, kiválogassa a tisztíthatókat a reménytelenek közül, de a tanácsokat, az évtizedes, bevált praktikákat Márta önérzetesen utasította vissza, talán mert már nem megoldani akarta a helyzetét, hanem csak rögzíteni valamit, amit megnevezni különben sem tud, kitűzni, mint egy bogarat, hogy később a tudósok fesztelenségével szemlélhesse. Mindezt igazából a férjétől leste el, aki a saját, még ki sem hűlt székletét is képes volt a testétől idegen tárgynak tekinteni, mintha soha semmi köze nem lett volna hozzá, mert ami egyszer kívülre került, az kívülre került, sírta el magát egyszer Szilasinénak, mert dühöngeni már nem maradt ereje. Akkoriban úgy érezte, hogy Rudolf igazából őket is kipottyantotta magából, és talán még bűntudata sem volt, illetve csak annyi, amennyit az ilyesfajta művelet megkívánhat. Pedig Rudolf távolról sem volt ennyire érzéketlen, a füstszünetekre igenis irigykedett a maga módján, amit neki nem mondhat el, ott könnyedén kifecsegi, panaszkodott Mecsekinek, aki némileg megértően két megoldást azon melegében fel is vázolt, miszerint vagy elkezdi módszeresen verni az asszonyt, vagy idővel alkoholista lesz, mondta, miközben világosan látszott, hogy Mecseki még egy legyet sem lenne képes tartósan molesztálni. Szilasiné temetésén így aztán Márta titkait is elnyelte a föld, pedig ha Rudolf az utolsó pillanatban nekiesik a friss halomnak, és tíz körömmel kaparja ki azt a faládát, mint ahogy az utolsó pillanatban még átvillant az agyán, akkor talán megérthetett volna még valamit a feleségéből, mert így olyan volt, mintha egy detektívregénynek épp az utolsó tíz oldalát tépték volna ki, ráaádásul a szeme láttára, és ezzel örök találgatásra kárhoztatták a gyilkost illetően; de nem tette, nem is volt rá alkalmas: világéletében irtózott a teátrális jelenetektől.

Nyolcvankettő őszén keserű, esős napra esett a temetés. A levegőben már a közelgő tél hűvöse keringett, ez karmolta a kabát gallérja alatt a bőrt, s kocogtatta össze a fák ágait. Kalcsek idegesen szorongatta a lakóközösség koszorúját, amelyre a pénz utóját már szinte kiabálva szedte össze, de Mecseki is eljött, kialvatlan, véres szemekkel meredt a gödörre, mintha épp akkor józanodna ki. Kevesen voltak. Néhány ismeretlen, aszott arc lézengett a gödör körül, akik látható kényszeredettséggel próbáltak felidézni valami kedves, meleget adó emléket Szilasinéról, hogy könnyezni tudjanak. A szél viszont nem lehetett vevő a tragikumra, mert egyre inkább cibálni kezdte a pap kezében a Szentírást, meg a lapok közé csúsztatott fecnit, amelyre a mindenre ügyelő Kalcsek diktált néhány személyes adatot, amíg a pap végül rutinosan össze nem hajtotta a könyvet, és úgy fejből nem elevenített fel még egy-két ázott részletet Szilasiné életéből, mert időközben az eső is nekibátorodott, mintha a Jóisten is unná már a körítést, és Rudolf már majdnem felnevetett, amikor észrevette, hogy vele szemben, a gyászolók kórusa mögött is mosolyog valaki. Az ősz, szinte vakítóan fehér hajú nőben, ahogy kilépett a takarás mögül, rögtön felismerte Mártát, aki Balázs halála után már nem festette a haját, de még így, hogy szabad utat engedett a romlásnak, hogy dacból sem takart el semmit, még így is szépnek tűnt, a méltósága volt szép, döbbent rá Rudolf, és tényleg kevés hiányzott, hogy odalépjen hozzá.

Koszos, sárga Dacia várta a temető előtt. Azt már Rudolf nem láthatta, hogy ki ül be a volán mögé, csak annyit látott, hogy egy hórihorgas férfi volt – miért is lett volna más? –, s ha maradt volna még ereje, akkor talán találgatott volna, hogy ki lehet: ismeri vajon, vagy sosem látta a környéken. Miután a sírásók is befejezték, még segített Kalcseknek elrendezgetni a csokrokat és koszorúkat, a legszebbeket kicsit meg kellett tépdesni, hogy ne lopják el őket, majd úgy vizesen bekérezkedett a lakóbiztos Moszkvicsába, mert már sűrűn kopogott az eső. Mint az árvalányhaj, hosszú szálakban csüngött az ereszekről.

Kalcsek ingerült volt, mintha az eső egyenesen a gallérja mögé csöpögne. A slusszkulccsal babrált, ám mielőtt rátette volna a gyújtást, még megnézte magának a szomszédját. Bámulni kezdte valamilyen leplezetlen, tanult részvéttel. Talán azon tanakodott, hogy vajon átlépi-e a köztük lévő bizalmasan langyos viszonyt néhány illetlen, ám őszinte kérdés, mert végül is, mondja már meg Rudolf, hogy mi a fészkes fenének nem ment oda ahhoz a kedves kis asszonyhoz, akivel majdhogynem harminc évet húzott le házasságban, szarban-húgyban, hát akkor miért nem lehet megölelni, nem látja, hogy voltaképpen ő is erre vár, egy gesztusra, jó szóra, s akkor talán megint kezdhetnének valamit magukkal. Igen, valami ilyesmit akart kérdezni Kalcsek a lehurbolt autójában. Efféle emberfeletti kíváncsiság fűtötte őket akkor is, amikor két éve egy hosszú, ónos délutánon hazajött a kriptából, ahová a fiát terítették ki még úgy véresen, és ahol maga sem tudja, miféle esztelenségtől vezérelve, ráérősen megkereste az ismerős farmerdzsekibe vágott lyukakat: egyet valahol a bal lapocka alatt, és egy másikat két tenyérrel lennebb, a bordák közelében, miközben a ruha alá nyúlni már nem mert, mert irtózott a feltépett hús elevenségétől. Alig várták, hogy hazaérjen, máris köré gyűltek a gangon, és látszott, hogy kezüket, lábukat adnák valamilyen használható részletért, amiből kibontható lenne a történet megannyi szaftos pillanata, hiszen nincs rosszabb, mint olyasmitől rettegni, amit még megnevezni sem tudnak. De ő Mártának sem mondott semmit, csak épp amit a legszükségesebbnek ítélt, titkolni mégsem titkolhatta, mert akárhányszor a felesége szemébe nézett, akárhányszor mellébújt, a fia merev és hullafoltos teste is odakéredzkedett, és Rudolf gyöngéd undorából, a tapintat visszafojtott kínjából már ki lehetett silabizálni a golyótépte sebeket, az aláírásra váró papírlapot a kripta áporodott levegőjével együtt. Amikor azt hitte, hogy kíméletes, akkor volt a legkegyetlenebb: a szavak megnyugtató egyértelműsége helyett a képzelet csapongására bízta a fiuk halálát.

Húha, mindjárt hét óra! Rakucsinecz miatt kifutott az időből, pedig még takarítani is akart, odatenni egy jó erős kávét. Nicu Zmeura ráadásul mindig pontosan érkezik. Olyan előzékeny precizitás jellemezte az egész embert, akár egy svájci karórát, amely érzékeli ugyan gazdája sürgetését, ám akaratának mégsem engedelmeskedhet: nem fogja másként mutatni az időt. Csak épp azt nem lehetett eldönteni Zmeuráról, hogy kit fogad el gazdájaként, alkalomadtán kinek engedelmeskedik. Rudolf bácsi nem így ismerte a románokat. Az anyja elbeszéléseiben szereplő bocskoros oláhokban nem volt semmi szeretetreméltó. Ha nem is ittak magyar vért, de érezni lehetett, bármikor képesek valamilyen mesébe illő gonosztettre. Ha nem bántod őket, ők sem fognak bántani, tanácsolta az apja, és Rudolf meglepetéssel tapasztalta, hogy az ésszerű tanács mélyén ugyanaz az ösztönös félelem bujkál, ami az anyja rémtörténeteiben, hiszen, könyvelte el később, a kölcsönösség mindig a gyávák igazsága, és épp csak annyira melegít, mint egy lopott kabát. Ezzel szemben Zmeura ráérős nyugalma, önkéntelenül sugárzott tekintélye előtt még akkor is meg kellett hajolni, ha nem épp erőszakkal vettek rá valakit.

A Veterényiék elektoromos órája valami beletáplált zeneszámmal ütötte el a hetet. Tényleg sietnie kellett, miután akkurátusan megszámozta, összepakolta a teleírt íveket. Ideje is volt abbahagyni az írást, a grafit hegye már tompán csillogott. Kihúzta a szemetesvödröt, és fölötte egy élesre fent késsel gyorsan megfaragta a ceruzát. Így sepregetni sem kellett. Egy idő után az ember megtanulja összevonni a dolgokat. Spórol az élettel. A zokniját például ő mindig a lábán mossa ki, egyrészt jobban látja a piszkot, másrészt nem kell hozzá külön vizet melegíteni. Egyszer a trikóval is megpróbálta, de sehogy sem érte el a hátát. Ha így látná Márta, azt hinné, teljesen meghülyült.

Mecseki csoszogott el az ablak előtt. A tróger. Ez a külvárosi pinavadász. Talán ő volt az egyetlen, akin nem hagyott nyomot Szilasiné halála, mert talán egyetlen halálban sem volt képes meglátni a sajátját. A házban egyébként is úgy tartották, hogy nem is fog meghalni, idejében elblicceli majd, vagy úgy, hogy mást küld oda maga helyett, vagy lefizeti az ördögöt. Pedig egyébként született balek volt. Ha eltűnt egy óra vagy valami értéktelen bizsu, mindig az ő gönceiből került elő. Mindent szeretett, ami egy kicsit is az arany színében játszott, de aztán vagy nem tudta elpasszolni, vagy a kocsmában tébláboló nőket kényeztette velük, akik, persze, rendszeresen feldobták a tulajnál. Mégis megbocsátottak neki, mert ügyes kezű embernek számított, aki pillanatok alatt megszerelt tévét vagy eldugult csaptelepet, feltéve, ha nem aludt el a kagyló alatt a puszta kövön. A kocsmában csak úgy hívták, hogy Frájer Jani, mert a rendes nevét még senki sem hallotta. Már fogadást is kötöttek, hogy ki cseni majd el a papírjait, hogy végre kiröhöghessék magukat, de sosem találtak a zsebében semmit, csak pár koszos bankót, összeragadt zsebkendőt. Különben nem volt vele baj. Ha nem dobták ki, két pohárral zárásig is kihúzta. Legtöbbször mégis úgy forgolódott, hogy hangos társaság verődött össze körülötte, de a szótlanabb idegenek is rendszerint az ő asztalánál kötöttek ki. Világéletében vékony, hercig ember volt, ritkított bajusszal. A haját olaszosan hátranyalta, s ha megborotválkozott, nem volt olyan boltoslány, aki ellenállt volna a búgó hangjának. Féig lehunyt szemmel, a pillák alól ravaszul kilesve dúdolta azt a pár slágert, amit innen-onnan összeszedett, a rekedt Celentanót vagy a célzatos Karádyt. Ehhez értett, meg ahhoz, hogy soha, semmilyen körülmények között ne keverje az italt.

Az utóbbi időben azonban rájárt a rúd. Egy januári este például addig rúgta a bejárati tölgyfakaput, amíg ki nem fordult a sarkából. Persze őt is meg lehetett érteni, éjfél volt, fagypont alatt, s aki ilyenkor nem találja a kulcsát, az nem nagyon viccelhet. Vagy bekönyörgi magát a szeretőjéhez, vagy felveri a szomszédokat. De itt mindenki mélyen alszik, mert abból baj nem lehet. Máshonnan meg nem várhat segítséget, hiszen évek óta egyedül él. Alkalmi fogásait a folyosó végébe hordja, a padlásfeljáró mögé, s ott elviháncolnak a híradóig, nem ritkán a filmet is megvárják, mert Mecseki a lakásába élő embert nemigen enged be. Nem kupleráj az, és nem is múzeum, szokta mondani. Azt is csak találgatni lehetett, hogy unalomból, netán hobbiból vagy a fene nagy természete miatt hozza föl heti rendszerességgel a Hajnal bisztró kitartottjait, vagy azokat, akiknek épp az utolsó kevert előtt fogy el a pénzük. A zsákmányért mostanság egyre messzebbre kellett menjen, főként amióta Rudolf világosan kijelentette, kiheréli, ha tovább koslat a háziak körül. Pedig alig telt el három hónap, hogy a hegyek mögül ideköltözött, és az a bivaly máris kiszúrta! Olyan svungja van, hogy letépi a szádat, mesélte a Hajnalban még reszketve az idegességtől. Azóta csak módjával beszélnek. Ha nagyon fontos vagy ha nagyon részegek.

Az volt különben a csali, hogy odafönt, az ajtaja előtt az istenért se találta a kulcsot, pedig az előbb még a farzsebében volt, esküszik mindenre, ami szent. A nők hittek neki, mert szépen beszélt, halkan és udvariasan, néhány olasz kifejezést vegyítve a társalgásba. Ha meg olyat szedett össze, aki sehogyan sem volt képes felfogni, hogy miért is keveredtek ide, mire szolgál ez a huzattól kellőképpen védett, intim kis zug, akkor Mecseki bevetette az utolsó aduját: lehunyt szemmel, nagy levegőt véve, hangját érzelgősen remegtetve kezdte énekelni a magyar Himnuszt, de sosem jutott tovább az első sornál, mert a nők a rémülettől megvilágosodva már gombolták is ki a sliccét, hátha egy kis gondoskodás elveszi a kedvét a nótázástól, mint ahogy el is vette rögtön, hiszen ő sem akart a kriptában éjszakázni.

Azon az éjjelen, amikor kirúgta a már amúgy is rozoga kapu sarkát, egyedül botorkált fel az emeletre. Nekitámaszkodott a korlátnak, és úgy bámulta az udvar éjfekete mélyét, mint amikor a mutatványos készül fejét a megkötözött oroszlán torkába hajtani, de előbb kifürkészi a kedvét, hogy még véletlenül se szégyenüljön meg annyi kíváncsiskodó előtt. Rudolf bácsi a függöny mögül találgatta, hogy mihez kezd: nekirugaszkodik a világszámnak, vagy beéri a bámészkodással. De aztán látta, hogy Mecsekinek könyökből erősen jár a keze, mintha a körfolyosó rácsát szeretné elreszelni, addig-addig, amíg halk megkönnyebbüléssel ki nem buggyant a száján egy apró, fehéren foszforeszkáló felhő, amely sokáig lebegett a feje felett. Mások talán így képzelnének el egy angyalt. Aztán amíg a kulcsával matatott hosszan, az a felhő is felszívódott, s akkor Mecseki már nem volt más, csak egy részeg, aki leokádja saját lakásának ajtaját. Az igazághoz az is hozzátartozik, hogy másnap bűnbánó arccal mosta le a folyosót, s még Kalcseket, a lakóbizottság elnökét is felkereste, hogy bepótolna az új kapuba, de az átnézett rajta, mint az üvegen. Azóta sehogy sem akart összegyűlni a pénz, pedig kétszer is volt már napirend a lakógyűlésen, kiabáltak is, mert most mindenki bejár hugyozni, de állítólag tört aranyat is lehet venni bagóért a lépcsők előtt, ahová különben a közeli iskola kölniszagú növendékei járnak be cigarettázni. Boltíves, szellőzetlen kapualj, az utcáról alig lehet belátni, csak ha nagyon kíváncsi az ember, de az olyat hamar elzavarják.

Két széket hozott ki a raktárnak szolgáló kicsi szobából. Az egyiket Zmeurának, a másikat Kalcseknek, bár annak úgyis csak az első órára kell, amíg el nem kezd dolgozni benne a szesz. Magának már csak a legszükségesebbeket tartogatta a lakásban: széket és asztalt a konyhában, a nappaliban egy szekrényt és egyetlen könyvespolcot a legfontosabb könyvekkel az ágy közvetlen közelében. Ez a puritán, tovább már nem csupaszítható környezet felszabadítólag hatott Rudolf bácsira. Gondolatai így nem akadtak bele folyton valami emlékbe, nem bújtak el ismerős tárgyak mögé, olyan érzetet kölcsönöztek a lakásnak, mintha még mindennek az elején járna, most kezdené az életét, ezekkel az otromba, de masszívnak látszó bútorokkal.

Márta is így gondolkodhatott, mert mind a mai napig nem jött be a kisszobában hagyott dobozaiért, pedig azokba nem csak a Balázs dolgait gyűjtötte össze, hanem a biztonság kedvéért néhány régi blúzát is begyűrte a fia holmija közé, de végül lemondott róluk, talán újakat vett neki a sárga daciás férfi, vagy egész egyszerűen nem akarta többé felvenni őket, egy sosemvolt élet sosemvolt jelmezeit, mert így talán arra biztatta volna a sorsot, hogy ugyanazokba a tévedésekbe kényszerítse, ugyanazon hibákat dörgölje az orra alá. Időnként, persze, nagy volt a kísértés még Rudolf számára is, hogy felbontsa a dobozokat, és kivegye az iskolában kapott díjakat, vagy a szoba falaira kipakolt nagy, színes képeket, posztereket, ahogy a fia mondta, melyeket fogpasztával ragasztott a falra, majd’ az agyvérzés kerülgette, de aztán Balázs elmagyarázta, hogy az ilyen egyenetlen falon mind a cellux, mind a bútorokhoz használt ragasztó csődöt mond, a fogpaszta viszont kis adagokban csodát tehet, és tényleg, mert amikor le kellett szednie a képeket, a fogkrém foltokban húzta magával a festéket, annyira megtapadt, úgy emlékszik, akkor sírta el magát, nem a temetésen, még csak nem is a kriptában, hanem itt, a foltos fal előtt, a kettéhajtogatott rockzenészek magamutogató társaságában. Talán sejtette, ha kibontja a dobozokat, ha kutakodni kezd, akkor az ezerszer feltett kérdésekre is választ kell keresnie, hogy vajon mikor döntötte el Balázs, hogy szökni próbál, mikor kezdte el toborozni a társait, mennyi pénzt kért tőlük, és a legégetőbb: miként történhetett meg, hogy a dezertálásról, annak tervéről egyikük sem sejtett semmit, hogy egyetlen gyanús jelet sem fedeztek fel a tulajdon fiuk viselkedésében, hát milyen szülők maguk, förmedt rá a tiszt, de Rudolf bácsi erre sem tudott mit felelni. Mit is mondhatott volna? Vajon számít-e az ilyenkor valamit, hogy annak idején minden kihullott tejfognak nevet adtak? Hogy a számtalan horzsolás ellenére mégis ő tanította meg biciklizni? Vagy jegyzőkönyvbe veszik azt a szintén nem elhanyagolható tényt, hogy amint az első komolyabb lány felbukkant az életében, az anyja fokozott önállóságra biztatta, és ő, Rudolf nem is tiltakozott különösebben, a zsebpénzéért viszont, nem mintha magukra tartozna, minden hónap elején pontosan jelentkezett, még jóval az érettségi után is. Ekkor pofozták meg először. Hogy ne vesszen el a részletekben, mondta a vékony, csontos kezű tiszt, bár látszott rajta, nem szívesen üt meg nála öregebbet, ha rajta múlna, mindenféle testi kontaktus nélkül oldaná meg ezt az ügyet, ugyanakkor azt is értésére adta, hogy ha Rudolf továbbra is mellébeszél, mégiscsak ráfanyalodik erre a kényszeredett, ám idővel mégiscsak célravezető megoldásra. Ezután szigorú arccal ismét sorolni kezdték ugyanazokat a kérdéseket, újra és újra, amelyeket a maga részéről Rudolf is jogosnak vélt, hiszen ő is ezeket tette fel magának idefelé jövet, ha lehet, még kínzóbb szigorúsággal, mint a vékony tiszt, hiszen míg az övé csak egy jól-rosszul elsajátított szerep kelléke lehetett, addig a Rudolfé a gyomorból hullámzott elő, az egymás ellen forduló izmok szorításából, de úgy, hogy még a vizelete is elcsöppent kínjában az autó hátsó ülésén, hiszen nem fogta föl, nem foghatta föl, hogy hová is viszik, és miféle ügyben.

Nem is emlékszik, mikor jött be a másik tiszt. Az lehetett, hiába volt civilben. A mozgásán is látszik, ha valaki hosszú évekig szolgál. Erős, fekete vászonnadrágot és norvégmintás pulóvert viselt, legalábbis Rudolf ilyennek látta a lámpa hol gyér, hol vakítóan erős fényében. Ennek, ha lehet, még szigorúbb volt az arca, illetve nem is volt arca, csak egy kikalapált bádogdarab a vonások helyén, amelyből, ha föléje hajolt, az égadta világon semmit sem lehetett kiolvasni, illetve csak annyit, amit az ilyen hűvös felület visszaver: saját, eleven, duzzadt vonásait. Bármennyire próbálkoztak, mégsem lehetett őket komolyan venni. Hiszen már az is mulatságosnak tűnt, hogy olyan kérdésekre keresik a választ, amelyekre ha akarna, se tudna felelni, ráadásul minél kilátástalanabbnak látszott vallatói helyzete, annál mohóbban keresték, ahogy a szagot kapott kutya kaparja a talajt, de nem lel egyebet, mint a csontszagú földet. Mulatságos volt ez a középkori kínzókamrát idéző díszlet, a sötét, levegőtlen pince, a középre állított fémasztalka és a két szék, a betonba ágyazott vaskarikák. De legfőképpen az volt mulatságos, hogy ez a nagy műgonddal felépített helyiség mégis hatott rá, végigfutott az idegek hálóin, és félelmet pumpált az ereibe, mert igenis rettegett a következő pofontól, testének kiszámíthatatlan reakcióitól, hiszen vizelet, vér és még ki tudja, milyen nedvek szaga terjengett a falak között, talán az ajtó láthatatlan rései engedték be, de ő valahogy a félelemnek is képes volt örvendeni, hiszen amíg félt tőlük és mulatott rajtuk, ide-oda tántorogva a két érzet között, addig sem kellett a fiára gondolnia, arra, hogy ő is itt feküdhet valamelyik kamrában. Nem kellett szembenéznie a fájdalommal és a lelkifurdalással, és különben is, jutott a gondolatai végére, már nem nagyon tudják fokozni se a félelmét, mint ahogy az ostoba reménykedést sem tudják már ellene fordítani, hiszen már minden adujukat kijátszották: még ők sem tudják kétszer lelőni ugyanazt az embert. Hiába is próbálkoznak, a bűn nem sokszorosítható.

– Higgyék el, segítenék, de nem tudok! – felelte századjára is Rudolf, csak ez most hihetőbbnek hangozhatott az előbbieknél, mert a bádogarcú végre leült. Kis gondolkodás után tollat és papírt tolt elé.

– Akkor ezt most írja le – mondta nyugodtan, már-már elképzelhetetlen szelídséggel.

– Mégis mit? Azt, hogy semmit sem tudok?!

– Dehogyis. Azt írja, hogy segítene, csak momentán nem tud. Ha jól értem az álláspontját.

A választékosságot aztán végképp nem nézte volna ki belőle. Bár ez nem jelentett semmit, hiszen ebből a csendes utcából sem nézte volna ki ezt a szépen karbantartott házat, és a házból a mélybe vezető, szűk lépcsőket, majd a pinceszobák zárkaszerű sorát, amelyek az egész házat eltorzították, de vele torzult az utca és a város is, mintha maga a tudat, hogy egy ilyen hely létezhet, visszavonhatatlanul megbélyegezné a várost. Nem is tudta másként szemlélni ezek után a Horea utcát, csak ahogy egy kitanult orvos, aki képes az egészségesnek látszó bőr mögött felfedezni a terjeszkedésnek indult daganatokat. Persze nem volt ő naiv, már eddig is tudta, hogy ez az utca, ez a ház létezik. Létezik, mert léteznie kell. Mindenki tudja, mindenki ismeri a játékszabályokat: úgy kell élni, szeretni és együtt hálni, moziba menni és pletykálkodni, hogy soha ne legyen köze hozzád. Úgy élni, hogy látod ugyan, mégsincs ott. Ez a maximum, amit megtehetsz: nem törődsz vele, amíg ő nem kezd el törődni veled. Azután már úgyis mindegy.

Többször is járt már erre korábban. Látta az őrbódé előtt unottan sétáló, gépfegyveres katonákat, és azt is tudta, ha átmerészkedne a ház felőli járdára, azonnal igazoltatnák, mert senki sem mehet el csak úgy előtte, mintha hunyorogva kószálna a vasárnapi napsütésben. A séta lehetséges nyugalmát veszi el legelébb a ház, hogy rögvest éberséggé és elővigyázatossággá gyúrja át. Így aztán nem is nagyon merészkedik senki oda, mert az alagsori, rácsokkal védett szobákból bármikor kicsaphat egy eltévedt, túlzó jajgatás, s akkor már nehéz lenne úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mert egy dolog a feltételezés, és más a nyilvánvalóságával kérkedő tudás.

Azt, hogy a kriptába viszik, először az autóban hallotta, miután kerek perec közölték vele a hírt, hogy tegnap hajnalban Schiffer Balázst két kilométerre a határtól baleset érte, így most be kell menni a hivatalba, hogy elintézzék az ilyesmivel járó papírmunkát. A szót, hogy Kripta, olyan magabiztossággal ejtették ki, mint akik nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a gúnynév mögött, minden humor és lázongás ellenére, tapintani lehet a lényeget. S ha valaki nevetni akar ezen, a saját mocskában fog nevetni legelébb.

– De ez miért fontos? – kérdezte Rudolf.

– Nézze, magának és nekünk is könnyebb – magyarázta a bádogarcú –, ha fel tudunk mutatni valamit. Az igazság különben is jobbára nyelvtani kérdés. Egy kis alany itt, egy kis állítmány amott, és mindjárt úgy tűnik, hogy megoldottunk valamit. – A vékony tiszt, aki korábban megütötte, hevesen bólogatott. Úgy tűnt, ők hárman most már végképp összetartoznak, valahogy egy csapattá kovácsolta őket ez a pince, és így nincs is más választásuk, együtt kell kimászniuk a slamasztikából.

– Ezt az egy mondatot… – csóválta a fejét Rudolf bácsi, mintha sajnálná erre pocsékolni a tiszta ívet.

– Semmit sem szabad lebecsülni, ha az a helyére kerül – nyújtotta át a tollat. – Csak dolgozzon nyugodtan – mondta, és a szemével ugrasztotta talpra a társát. De hiába csapódott be mögöttük az ajtó, hiába hagyták látszólag egyedül, az egész lyukat úgy alakították ki, hogy társaság nélkül még sivárabbnak tetszett. Ráadásul képtelen volt lerázni a gyanakvását, hogy a vallatók hiányában maguk a székek, az asztal vagy épp a falból kinyúló téglák kezdik el ütni, verni, ahol csak érik, amíg be nem vall végre valami használhatót.

Írni kezdett. Előbb tétován, aztán ahogy belejött, egymás után vetette papírra a szavakat. Azt írta, ami eszébe jutott. Ami kicsit is távol tarthatta a pincét, a tiszteket. Balázs is, Márta is szerepelt a mondatokban, de nem úgy, ahogy eddig ismerte őket. A papíron mindenki jelentéktelennek tűnt, élettelennek, akár egy rosszul megírt regény szereplői, akiknek nem lehet ártani. Akkor még nem tudta, nem tudatosult benne: hirtelen jött engedékenységét nem az őreinek köszönheti. Nem a fenyegetések nyitották meg a zsilipeket. Saját, egész életében gyűjtött, innen-onnan összekuporgatott félelmét engedte el akkor. Az ágy alatt lapuló szörnyektől a csalafintább, felnőtt rettegésekig, amikor már épp úgy kell tartani az iskolaigazgatótól, mint a portástól vagy a kíváncsibb szomszédtól, hiszen bárkiben bármikor meg lehetett pillantani ezt a helyet, bárkin meg lehet érezni ezt a szagot. És ezek most mind egyszerre keltek életre, egyszerre mondták ki a nevét.

Két teljes oldalt írt. Alighogy befejezte, már jöttek is vissza. A pulóveres kezében is lapok voltak, mintha odakint ők is lejegyezték volna a maguk változatát, és most készülnének összevetni a kettőt.

– Látja, nem is olyan nehéz – mondta a bádogarcú, majd közelebb húzta a székét. Ahogy olvasni kezdett, felengedett az arca. Már-már gyöngéd figyelemmel falta a sorokat.

– Kezdetnek nem rossz – mondta. A dicséret láthatóan nem neki szólt, hanem a társának, aki addigra Rudolf háta mögé lopakodott. Ahogy a bádogarcú ezt kimondta, a vékony tiszt kilépett a lámpa fényköréből, és többé nem is jött közelebb.

– Örvendek – esett ki Rudolf száján, mert tényleg valami örömfélét érzett, megkönnyebbülést, mint amikor egy rossz diáknak idejében eszébe jut Peru fővárosa, és így hamar a helyére engedik.

– A megfigyelőképessége kiváló, bár ez egész még kissé kusza.

– Nem volt sok időm.

– Nem kell mentegetőznie. Láttunk mi már rosszabbat is.

– És akkor most mi lesz? Elengednek?

– Feltétlenül… Csak előbb megbeszéljük a részleteket.

– Részleteket?

– Valamihez igazodni kell, nemde? Maga nem volt katona?

– Voltam.

– Akkor nem lesz nehéz megszoknia.

– Mit?

– Hogy egy kicsit fegyelmezze magát. Például legyen egy órarendje, építsen ki valamilyen rendszert. Így nem kalandozik majd el a figyelme.

– Nekem nem szokott – mondta önérzetesen Rudolf.

– Azért ez – emelte fel a tiszt teleírt oldalakat – nem erre vall. De nem akarom elkeseríteni. Végül is ezek az első lépések.

Rudolf, hiába kapálózott ellene, csalódást érzett. Mintha egy fontos írását most dobná vissza a kiadó valami mondvacsinált ürüggyel.

– Ez nem csak rajtam múlik – húzta el a száját. Mégiscsak erős lehetett az előbbi pofon, mert a fájdalom élesen belehasított az ínyébe.

– Meg fog lepődni, hogy mennyire – felelte a tiszt.

– Rendben – mondta megadóan Rudolf. – Akkor mit kell tennem?

– Először itt és itt írja alá – tolt eléje újabb papírokat. Gépelt szöveg volt, elmosódott, de még olvasható betűkkel. – A lap alján, a neve mellett.

– Előbb azért átfutnám.

– Semmi akadálya. Én is ezt tenném a maga helyében.

Mire átnézte, már mindent értett. Ez az egész nem csak egy alkalomra szól. Engedékenysége, úgy látszik, felbátorította őket.

– Nem leszek besúgó – mondta ki végül. A szó szárazon koppant. Meg lehetett volna fogni, akár egy követ.

– Besúgó? – csóválta a fejét a tiszt. – Maga így látja? – szomorú arccal húzta maga alá a széket.

– Így.

– Pedig azt hittem, hogy érti már.

– Mit?

– Maga lekurvázná az anyját? – kérdezte hirtelen a tiszt.

– Nem.

– Még akkor se, ha neadjisten valóban ebből élne meg?

– Még akkor se.

– Mert családban nem illendő az ilyesmi, ugye?

– Az attól függ.

– Ne hazudjon nekem!

– Nem hazudok.

– Maguknál a szart is megették egy kis savanyúsággal, ha nem akarták megsérteni egymást. Most miért rúgná fel ezt a szép szokást?

– Ennek semmi köze…

– Már miért ne lenne?! Vagy úgy gondolja, hogy néhány pofon és a húgyszagú nadrágja már képes elvenni magától mindent? Ne nevettessen!

– Nem értem, hova akar kilyukadni – mondta megszeppenten Rudolf.

– Az elveihez, Schiffer úr. Az elveihez.

– Még mindig nem értem.

– Mert nem akarja. Azt szeretném, hogy ne adja be a derekát – a tiszt kék szeme arasznyira tágult. – Ne dobja el azt, amit mindig is csodáltam magukban.

– Bennünk?

– Igen, magukban. A lelkész apjában és a proccos anyjában, aki tavasszal selyemkesztyűt húzott. Meg az egész fajtájában. Most miért akarja, hogy ilyen demagóg legyek?

– Mit akar tőlem voltaképpen?

– Néhány apróságot. Kölcsönösséget, udvarias hangnemet. Hogy egy kicsit megkönnyítsük egymás helyzetét.

– Udvariasságot? Tőlem?

– Miért? Olyan elképzelhetetlen ez? – nevetett fel a tiszt. Rudolf észre sem vette, hogy mikor került a háta mögé.

Nem tudott mit felelni erre. Szerette volna, ha azok is azt látják, amit ő: a téglákig letépett vakolatot, a félhomályban idegesen rángó ujjait, a cementpadlón gőzölgő vizeletcseppeket. Ezt a kétségbeesett, időn túli szobát. Mert akkor talán tudnák, hogy az efféle szavaknak itt nem lehet értelmük. Valami kiszívja az erejüket, ahogy egy türelmetlen, külvárosi rüfke hagy nyomot az egyetlen, még fizető kliensén. Hiába erőlködnek, ezt nem lehet megváltoztatni.

– Próbáljon úgy nézni rám, mintha mostantól fogva én is ott ülnék az asztaluknál – mondta újra a tiszt. – Ha akarja, a csámcsogásomat is odaképzelheti – mosolyodott el.

– Ez nem fog menni – mondta végül, de egyáltalán nem bízott a szavaiban.

– Ugyan, már miért ne menne? Ezek után már mégsem tekinthet minket idegeneknek.

Rudolf szinte fellélegzett, amikor a tiszt visszaült a helyére, és újra a régi, ismerős bádogarcba tekinthetett. Ösztönösen tudta, hogy ilyen helyen a váratlan dolgok mindig nagyobb fájdalommal járnak, mint a már megszokott, kiharcolt otthonosság.

– Tehát nem írja alá?

Rudolf bólintott. Nem volt ereje még egyszer kimondani.

– Akkor elmondom, hogy mi lesz. Még ma este elkaparjuk a fiát itt, az épület mögött. Sosem fogják látni a helyet. Fejfa sem lesz, vagy legalább egy kő, ahová virágokat tehetnek. Majd sírnak otthon, a tévé mellett.

– Nem, ezt nem…

– Szerintem se tehetjük meg, de néha nekünk is kivételt kell tennünk.

– És ha… aláírnám?

– Akkor hazaviheti a fiát.

– Mikor?

– Akár egy óra múlva. Mi addig felöltöztetjük. Lemossuk róla a vért, meg a sarat, hogy egészen úgy nézzen ki, mintha baleset érte volna. Aztán innának otthon egy kis bort, harapnának valamit a tiszteletére.

– Ez nálunk nem szokás.

– Nem nehéz megtanulni, de igaza van. Ezt most ne erőltessük.

– Akkor mi temethetnénk el?

– Most ne gondoljon semmi különlegességre. Csak szépen, magunk között.

Rudolf sápadtan nézte a pulóverest. Arra gondolt, hogy Márta otthon várja. Ül az ablak előtt a kis fotelében, és köt. Egymás után hurkolja össze a szemeket. Két sima, egy fordított. Eddig találgatott, de ahogy telik az idő, egyre kevesebb lehetőség marad. Már az is megváltás lenne, ha valaki kimondaná. Hangosan, hogy ne lehessen félreérteni. Akkor talán elmúlna a remegés.

– Gondolja csak meg nyugodtan – állt fel ismét a pulóveres. A vékonyabbik már nyitotta is az ajtót. – Bár tudom, hogy mit fog mondani. És ezt nem kell szégyellnie.

Így aztán nem is érzett szégyent sem a temetésen, sem később. A pap épp csak a legszükségesebbeket hadarta el. Amúgy is kevesen voltak. Kalcsek, Rakucsinecz, Szilasiné, rokonok, néhány idegen arc. Pedig a volt osztálytársai és a tanárok is el akartak jönni, de a szürke öltönyösök minden nagyobb csoportot visszafordítottak a kapuból. Mások, akik nem mertek közelebb jönni, egy találomra kiválasztott sír előtt toporogtak. Alibiből még le is tépkedték a gazt, lesöpörték az idegen betont, mintha rokonok lennének, gondos hozzátartozók. Volt, aki úgy mesélte, hogy titokban mindenkit lefényképeztek, és már másnap dossziét nyitottak róluk az ügyosztályon.

Azt szerencsére már mindenki elfelejtette, hogy mi történt a ravatalozóban. Márta ugyanis, aki addig egy szót sem szólt, még egyszer látni akarta a fiát. Mert végül is egy fáradt, nagyokat szuszogó autóban hozták el a koporsót, pontosabban azt az ólomszürke, leplombált fémdobozt, amiben állítólag a fia teste feküdt. Senki sem nyúlhatott hozzá, legalábbis valami ilyesmit mondott az a dohányszagú ember, akit a doboz felügyeletével megbíztak, de egy százasért mégis felhozták az emeletre. Még most is Rudolf előtt van, ahogy az az inas, horpadt ember a tenyerébe köp, mintha csak egy kanapét kellene megemelni, majd magához inti a sofőrt, s kidagadt erekkel, nagyokat nyögve a lépcsőfordulókon végül is felcipelik, majd izzadt megkönnyebbüléssel leteszik a nappaliban, és szinte a levegőben lóg a kérdés, hogy akkor a naccsasasszony hova szeretné, jó lesz itt a szekrény mellett, vagy inkább az ablak elé parancsolja? És az volt a legfurcsább, hogy Márta sem tudta kivonni magát ebből az őrületből: egy ronggyal előbb letörölte a dobozt, majd megpróbált egy szál virágot tenni rá, kicsinosítani, hozzáidomítani a bútorokhoz, de így sem volt jó, mert az a szürke, masszív tömb sehogy sem akart igazodni semmihez. Valami alattomos szivárgott belőle, talán a bomlás lázpárái, vagy csak egy színtelen, szagtalan gáz, ami egyből marni kezdi a tüdőt, a gyanútlan szöveteket, hogy aztán véres darabokban köhögje vissza az ember. Rudolf már tudta, hiba volt felhozatni a dobozt. Odalent még valahogy el lehetett volna ütni a dolgot, de idefönt már nem volt választásuk: vendégeik voltak. Jóravaló emberek egy idegen dobozzal. Márta kávéval kínálta meg őket, s bár azok ingatták a fejüket, idegesen toporogtak a küszöbön, látszott, hogy mégis elfogadnák, mert ez valahogy így illik ősidők óta: aki cipel, szívességet tesz, az ihat is, ha nem sört, akkor kávét, és nem valami vackot, hanem lehetőleg külföldit, magyart vagy ritkábban németet. Márta maga sem tudja, hogyan, de készült az alkalomra, kikészítette a csészéket az inox tálcára, valahonnan még kockacukrot is szerzett, nem felvágásból, inkább a biztonságérzete súgta, hogy rendben legyenek a dolgok, mert néha ilyen apróságokon múlik minden, hogy jár-e a kávé mellé egy szál cigi, hófehér Kent, Camel, vagy legalább BT, még ha nem is fogadják el, de legyen ott az asztalon, s ahogy itták a kávét egymástól karnyújtásnyira, nem kapkodva, de azért tempósan, mint azok az emberek, akiket ritkán kínálnak hellyel, és az a sötét pára körüllengte őket, már érezni lehetett, hogy nem lesz ebből nagy baj, senkinek sem fogják jelenteni a dolgot, mert végül is mindannyian emberek vagyunk valahol.

Amíg dolga volt, Márta nem is nagyon nézte a dobozt. Előbb kilötybölte a csészéket, láthatatatlan morzsákat söpört le az asztalról a begörbített tenyerébe, majd miután mindent elpakolt a kredencbe, s leült a fotelbe, szemben a dobozzal, ölébe eresztve a víztől még vörös kezét, végre sírni kezdett, de valahogy úgy, mint aki már nem tudja visszatartani, mert észre sem veszi, és egyszer csak telítődik az ember, s akkor már törvényszerűen túlcsordul, kilöttyen valami, talán a szervezet védekezik így, talán a megszokás ereszti le a felesleget, mindegy, de erre már az emberek is levették a kalapjukat, és összekulcsolt kézzel meredtek maguk elé. A sofőr törte meg a csendet. Előbb az elnyűtt baseballsapkát csapta vissza a fejére, majd Mártára nézett, talán hogy sír-e még, vagy ki tudja, csak engedélyt kért, hogy végül fáradt léptekkel kilépjen a gangra. Ahogy résnyire nyitva hagyta az ajtót, frissen tálalt töltött káposzta illata permetezte be a szobát. Veterényi anyósa főzhette, egy töppedt, ráncokból összerakott asszony, aki ritkán járt erre, de az érkezése mindig ünnep volt, talán mert csak ő tudta így elvenni a zsír ízét egy kis paradicsompasztával, amitől édeskéssé szelídült az egész, könnyűvé, franciássá. Rudolf többször is meg akarta kóstolni, de valahogy sosem kerültek olyan közel, hogy átmehessen egy tányérra. És most megint itt van karnyújtásnyira. Már attól is leizzadt, hogy uralkodnia kellett magán. Ne gondoljon erre, eszébe se jusson, hogy odaát kenyeret szelnek az étel mellé, majd pár perc múlva a félig megdőlt tányérból kimártogatják a levet, isznak hozzá egy kis bort, és elégedett, zsíros félkörök maradnak a pohár karimáján. Nem tehetett semmit, csak állt megrendülten, szívében a fájdalom üregeivel, s próbálta titkolni, hogy odalent most épp két pofára zabál benne valaki. A másikat, az inasabbik embert is megcsaphatta már a szag, mert lehunyt szemmel kissé előredőlt, az ajtó irányába, mintha a következő pillanatban el is indulna a szag irányába, de mozdulni, nem mozdult, látszott, hogy a százas arra már nem elég, hogy még egy szabályt megszegve Mártáékat egyedül hagyja a dobozzal és a plombákkal. Ekkor értette meg Rudolf, hogy ez a kis, seggdugasz ember, akit csak azért nem vernek meg a kocsmában, mert senki nem akar idejekorán mentőt hívni, adatokat bediktálni, a szánalom fátyla mögött egyben őrködik is, vigyázza ezt a kialkudott, kávéval bélelt rendet, még az is lehet, hogy mindannyiuk érdekében, de ez a körültekintő gyávaság Rudolfot akkor annyira felbosszantotta, hogy Márta megrovó tekintete ellenére kimenekült a gangra.

Tiszta idő volt. Igazi strandidő. A nap unottan, mint aki csak a dolgát végzi, szórta meg fénnyel a bádogtetőket. A meleg is onnan, a tetőkről csurgott le a járdákra. Sűrűn, akár az iszap, körülölelte a várost. Csak a folyó mellett hígult fel annyira, hogy árnyék nélkül is lehetett bámészkodni, a korlátnak dőlve percekig nézni a túloldalt senyvedő fákat. Ez volt mindenütt. Finom, alig látható füst terítette be az utcákat, mintha óvatos lángon lobogna a tér: a kéken izzó aszfalt, a lámpatestek, az olvadni készülő ablakok. Ez a füst szivárgott elő a sofőr műbőr dzsekijéből is, a megtett kilométerek savanyú párája, egy vég nélküli út, amelyet ilyesféle állomásokkal tarkítanak, mint ez is. Ahol csak rágyújtani lehet, és kerülni mások tekintetét. Nem beszéltek. Rudolf nem is akarta megzavarni a sofőrt, épp elég volt, hogy az első mozdulatra adott a cigarettájából.

Tompa puffanás hallatszott a szemközti ház felől, mintha egy szekrény dőlt volna el, majd ideges galambraj húzott el felettük. Sorra ereszkedtek le a bádogra. Halkan pukkant a műbőr. Az egyik az ereszben épp megkapaszkodó galamb lehetett. Jókora adag volt. Innen, Rudolf oldaláról úgy nézett ki, mintha csintalan gyerekek játszodtak volna a fogpasztával. A sofőr undorodva nézte a dzseki ujját, mintha nem is az övé lenne, majd szinte kitépte Rudolf kezéből a felajánlott zsebkendőt. Szerencséje lesz, mondta hirtelen Rudolf, de annak vagy nem volt szüksége erre, vagy nem fogta fel a szavak értelmét, mert elszánt dühvel esett neki a dzsekinek. Úgy nézett vissza rá, mintha nem is a galamb, hanem ő, Rudolf pottyantott volna a vállára.

– Utálom, ha leszarnak – morogta.

– Engem se boldogít – mondta Rudolf, de vagy nem csengett őszintén a hangja, vagy a másik érezte úgy, hogy csúfolódnak vele, mert az arca elsötétült, mintha az előbbi, most már barátinak tűnő közöny nem is létezett volna. Akkor már tudta, nem próbálkozhat többé, ez az ember leírta, vége, kampec, nem számíthat többé semmire, talán ha lemennének a kocsmába és két napig vedelnének, mint az állatok, akkor búcsúzóul megszorítaná a karját, s megkérdezné, hogy mondd csak, pajti, hogy is nyiffant ki a fiad?

Vissza kellett mennie.

Odabent Márta még mindig a dobozt bámulta. Az inas ember fél kettő után már egyre sűrűbben pillantott az órjára, mintha ezzel is jelezné, hogy lejárt a részvétre szánható idő. Innen látszólag már Rudolf parancsolhatott. Ő választhatta ki a temető előtti parkolóhelyet, néhány rokont is odahívhatott segédkezni, majd kérésére az eléjük siető temetőszolga fekete terítővel takarta le a fémdobozt. Az inas ember nem szólt semmit, a biztonság kedvéért csak úgy a szemével még egyszer ellenőrizte a plombákat a doboz oldalán, s csak amikor visszapakoltak az autóra, jött oda hozzá, hogy románul valami olyasmit motyogjon, ha ezentúl bármi kell, csak szóljanak, Nicu Zmeura tudja a számot. Ekkor hallotta először ezt a nevet.

A kápolnában semmi sem jelezte, hogy mi készül. A hűvös, nyirkos csendben Márta már nem engedte, hogy a ravatal elé vezesse. Eleinte csöndesen, majd egyre élesebb hangon többször is elismételte, hogy igen, azt kéri, nyissák fel neki a koporsót, őt nem érdekli semmi, hozzanak szerszámokat. Ha megölték, ez már csak nem lehet probléma. Mutassák meg neki a lyukakat, a vért. Mindent. Egy anya nem találgathat. Nem fantáziálhat. Ha azt akarják, hogy hazudjon, akkor legalább neki ne hazudjanak. Nem lehetett lefogni. A nyugalma nem engedte, hogy őrültként kezeljék. A pulóveres tiszt, aki az alkalomra sötét öltönyt húzott és divatos, vékony bőrnyakkendőt kötött, a temetőkaputól jött fel a kápolnáig, hogy lebeszélje az asszonyt. Jogom van hozzá, mondta neki Márta dacosan. A pulóveres halványan, még az illendőség határán elmosolyodott, de akkor már Mecseki is próbálta csitítgatni az asszonyt. Rudolf először szintén oda akart menni, de inkább a koszorúkat rendezte el a kápolna falán. Nagy, feketére mázolt kampók álltak ki egy vasrúdból, könnyedén rájuk lehetett akasztani a koszorúk vesszőből font keretét. Szépen kisimította a szalagokat, hogy el lehessen olvasni az ezüstszínű feliratokat. Nem nagyon kellett hallgatóznia ahhoz, hogy tudja, a pulóveres végül mivel szereli le Mártát. Száraz, diplomatikus hangon közölte, hogy a férjével már mindent megbeszéltek, és nem lát indokot, hogy bármiben is eltérjenek a megállapodástól. És akkor egy pillanatra Rudolfnak is úgy tűnt, hogy valóban ezt beszélték meg a pincében. Végig erről a dobozról volt szó, és nem a fia testéről. Erről a felbonthatatlan konzervről, amelyhez, lám, mégiscsak Márta képes egyedül emberi módon viszonyulni: kibontaná végre, hogy kiderüljön, valóban az van-e benne, amit a címke olyan fellengzősen ígért. Nem ment oda Mártához, nem csinált jelenetet, de így legalább minden visszatérhetett kijelölt medrébe, a kápolna ismét beburkolózhatott a langyos duruzsolásba, a lehalkított beszéd értelmetlen zsongásába, amely egy idő után éppúgy elkábít, mint akármelyik fájdalomcsillapító. Miközben világosan tudta, hogy ha bármit is szeretne még az életben ettől az asszonytól, akkor puszta kézzel kellene nekiesnie a fémnek, a fenyegetésekkel nem törődve felfeszítenie a plombákat és lecsapni végre a fedelet, csak attól félt, az a kimondhatatlan sejtés tartotta vissza, hogy szégyenszemre nem a fiát találja majd a fémdoboz mélyén, hanem önnönmagukat, két cserben hagyott, csökött testet, ahogy reménytelenül egymásba kapaszkodnak. És akkor már nem volna kire fogni ezt az egészet.

A gödör mellett vékony öregasszonyhangon elénekeltek egy zsoltárt. Rudolf nem tudta a szöveget, mégis úgy mozgatta a száját, hogy azt higgyék, ő is énekel. Márta nem is gödröt vagy a koporsót nézte, ahogy ezt ilyenkor szokás, hanem a temető téglavörös falát, mintha azt méricskélné, át tudná-e ugrani, ha futásnak eredne. Talán emiatt is fogta Rudolf erősebben a karját, hogy ne tudjon elindulni, vagy ha mégis lendületet venne, hát őt se hagyja ott, árván, a gyászolók között. Ez a kéretlen cinkosság volt az egyetlen, amit ma is szívesen idéz fel. S arra emlékszik még, hogy amikor már véget ért a szertartás, és végre hazamehettek, a küszöbön várta őket az odakészített, gondosan lefóliázott tányér, rajta a négyujjnyi, pirosan fénylő töltelékkel, még melegen, de Rudolf nem haraphatott bele, pedig már képzeletben a tejfölt és a kenyeret is odakészítette mellé, még csak a fóliát sem vehette le a tányérról, mert engedve Márta szelíd tekintetének, egyenesen a szemétbe dobta a tapintatlan ajándékot, hiszen aki gyászol, annak már nincs és nem is lehet többé gyomra, se szüksége, se kívánsága, az már rég börtönben ül, érzetek nélkül, így nincs orra, hogy az illatokat beszippanthassa, sem nyelve, hogy magába fogadja a régi ízeket, de mégis jó volt így, mert ahogy az utolsó töltelék is eltűnt a szemetesvödörben, Márta ki tudja, honnan érkező derűvel rámosolygott, mintha ez az egész nap vagy hét nem is velük történt volna, mintha csak különcködni akarnának ezzel a fekete öltönnyel és a fekete kosztümmel egy ilyen verőfényes napon, holott igazából strandruhában kellett volna megérkezzenek, bőrükön a matrac gumiszagával és a víz elhasznált, klóros párájával a hajukban, amit a szappan sem old fel, és Rudolf igyekezett is minél többet elraktározni ebből a derűből, bespájzolni belőle, mert az ilyesmi nem tarthat sokáig, ez csak egy zavarodott, deviáns pillanat, mint amikor egy idegent ismerős arccal keverünk össze az utcán, és bizony ésszerű egyből bocsánatot kérni, mert különben kiabálni kezd vagy rendőrt hív, hiszen senki sem néz szívesen szembe a mindennapos őrülettel.

A temetés után még hetekig megállították Rudolfot az utcán, hogy bátorításképp megszorítsák a kezét, vagy hogy egy kapualjba húzódva néhány ideges szót suttogjanak a fülébe. Ő cserébe akinek csak lehetett, elmondta, hogy ezután írni fog, heti rendszerességgel, így aztán arra kért mindenkit, hogy előtte ne nagyon cifrázzák, ne szidjanak semmit és senkit, csak azt mondják, amit különben is mondanának, mert úgy mindenki jól jár. Rémülten és hitetlenkedve nézték, szájuk sarkában megakadt mosollyal, felkészülve a szaftos röhögésre, ha ez mégis vicc lenne vagy valami otromba tréfa, ami különben, valljuk be, az ő megbolydult lelkiállapotában teljesen érthető lenne, akkor ne maradjanak le semmiről, úgy nevessenek, olyan őszintén, mintha végül is erre számítottak volna. De végül kevesen röhögtek, inkább idétlen, szétesett arccal bámulták, mintha hirtelen a nadrágjukba engedték volna az ebédet, s akkor már ezért is érdemes volt elmondani, ezért az őszinte, beszari arckifejezésért, amely, jött rá Rudolf azokban a pillanatokban, eddig is ott bujkált az arcokon, csak jóval elmosódottabban, kevésbé felismerhetően, de ott volt, reggel és este, pártgyűlésen és cukrászdában, örökrangadón vagy épp a takaró alatt, és akkor már igazat kellett adjon Balázsnak, mert tényleg addig kell lelépni innen, amíg a szag ki nem szivárog a teletojt nadrágokból, amíg a bűz el nem mos mindent. Igazából mégis csak akkor kezdték komolyan venni, amikor Kalcsek antennáiért szállt ki egy kisebb különítmény. Azóta csak a legbátrabbak állnak szóba vele, vagy azok, akik épp így akarnak üzenni valamit a felettes szerveknek. Megszokta, nem panaszkodik. Akkor sem mondott semmit, amikor Márta tavasszal, az első melegebb napon pakolni kezdett. Előtte elmosta az összes szennyest, kitakarított, majd kifőzött pár adag ételt: a nagy lábosban találod a csorbát, mindig vegyél ki belőle, és úgy melegítsd meg, a többit pedig tedd vissza a hűtőbe, különben megromlik, a kicsi nyelesben a pörkölt, főzzél mellé makarónit, bő szafttal csináltam, ahogy szereted.

Azelőtt Rudolf napokig kérlelte, hogy fesse be újra a haját. Fél évvel Balázs temetése után a megszokott mahagóni már egészen lenőtt, a hajszálak tövén csillogó, selymes fehérség hullámzott. Váratlan volt ez az egész, olyasféle lázadás, amire Rudolf nem készülhetett fel. Még sötétben, lámpaoltás után is különös, sápadt fény derengett Márta feje körül, mintha szentjánosbogarak gabalyodtak volna a hajába. Akár egy gyerek, aki fedetlenül szaladt ki a hóesésbe, és a feje búbjára tapadt a friss hó. Vakító, puha sapka, amely odabent sem olvad el. Komikus volt. Gyerekes. Le sem lehetett törölni a szembejövők arcáról azt a ragacsos, elnéző mosolyt. Az sem volt ritka, hogy összesúgtak mögöttük a boltokban. De Márta nem hallgatott senkire, sem Rudolfra, sem Szilasinéra, aki ebben az ügyben váratlanul Rudolf oldalára állt. Nem akar ő már udvarlókat, mosolygott lefegyverzően.

A költözés persze ezt a vitát is lezárta. Így, utólag visszagondolva, nem is érte váratlanul. Abban az évben olyan nyúlós, kedvetlen volt a tavasz, alattomos fagyokkal és a bőr alá is bebújó, nedves szelekkel, hogy alig lehetett látni embert az utcákon. Mégsem morgolódott senki, megint szava volt az ellenőrnek, pénztárosnőnek, gázleolvasónak, még ha a számokat találomra írta is be a noteszébe, s azokra is szavaztak némán, elsöprő többséggel, akiknek az arca itt-ott feltünedezett az élelmiszerboltok kirakatain. Úgy tűnt, hogy mindenki beletörődött: ez lesz évekig, ez a jól kicentizett semmi, ebben kell hát úszni, pancsolni, lubickolni kinek-kinek vérmérséklete szerint. Az esti áramszünetek alatt, amikor álmosan percegett a bádogon az esővíz, és a gyertya fénye félénken lobogott a huzatban, csupa sejtelemmel és nehéz árnyakkal töltve meg a szobát, a korábbi veszekedések vagy morgások helyett inkább összebújtak az emberek, dideregve a takaró alatt, ahol csakhamar megmelegedett a láb és a kéz, s akkor már nem volt nehéz folytatni, boldogan matatták egymást ebben a hirtelen jött közelségben, amúgy se tehettek volna mást, s a szerelem a maga haszontalan módján hamar eloldott mindentől, a hideg fűtőtestektől éppúgy, mint a lassan esedékes felvonulásoktól. Egy ilyen áramszünet alatt szeretkeztek ők is utoljára. Véletlenül indult. Márta keze előbb Rudolf térdére tévedt, mintha csak figyelmeztetni akarná, hogy pár perc, és leég a gyertya, de aztán tétován, mint aki maga sem biztos, hogy ezt akarja voltaképpen, elindult fölfelé, a nadrágon át kitapogatta Rudolf fáradt és puha hímtagját, majd a már bevált mozdulatokkal masszírozni kezdte, már-már kényeztetni, amíg az nem reagált végre, türelmetlenné vált a maga lusta és meglepett módján, aztán a gyertya is kialudt, pont jókor, mert így legalább nem látták egymás arcát, a meglepettség és elszánás dühödt keverékét, hiszen Márta egy idő után szinte parancsolóan az ölébe ült, és kevés mozdulattal, szinte spórolva elaraszolhattak a gyönyörig. Amikor a magja forrón kiáradt, és Márta keze a szokottnál is erősebben fonódott a nyakára, Rudolf nem is tudta, mit kezdjen ezzel a pillanattal, sírjon vagy nevessen inkább, hiszen még sose ment ennyire felesleges helyre az a sok, virgonc élet, egészen olyan volt, mintha valaki drága olajjal kenegetné a roncstelepi autókat, majd visszafojtott lélegzettel várná, hogy felburrogjon a pókhálós motor, de furcsa állat a test, mert néha egy illúzió is képes megfiatalítani. A gyönyör és ez a tömött, szénfekete sötétség fogott össze, hogy Rudolf úgy érezze, voltaképpen még minden előttük áll, igazából még mindig ott állnak a bányató partján, Márta a kölcsönvett fürdőruhában, és ő ismét elég erős ahhoz, hogy ne az igazságot mondja, csak bókoljon és bókoljon, mert a szavaktól Márta izgalmas és idegen nővé változik át, és ezzel a nővel bármit lehet kezdeni, meghódítani éppúgy, mint cserben hagyni.

Nem is tudja, meddig dédelgette volna magában ezt a talán meg sem érdemelt kegyelmet, mert hirtelen kigyulladtak a körték, és az éles fény már le is leplezte a csalást: megint csak egy potrohos vénember feküdt a díványon, remegő combbal s viharvert, kába hímtaggal, ráadásul a szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Aztán Márta is visszajött a fürdőből, és így a napnál is világosabban láthatta, hogy nem egy akármilyen nő nedvétől lucskos a combja, hanem a felesége hagyta itt a nyomát, és bizony az ő durcás melle sem a régi már, a hasán megereszkedett és minden mozdulatra ráncot vet a bőr, de még ezek az árkok sem képesek elrejteni az immár haszontalan méhet, amely a maga kékes ereivel szinte átsugárzik a bőrön, haszonta