Az öntevékeny kéménybélelő

 

“Ha rajtam állna, odaállnék a fellegvári

kéménylukhoz, aztán beleszarnék, ennek

az egész modern világnak itten a fejére.”

Ismert szerző új Kálnoky-szövege “2007 áprilisa”

 

Míg a Befuccsolt tündérmese című, egész jó

pop szól, írom ritmizálatlan ezt, és főleg

nagyon kéne már szarni, amit nem ír föl az

ember korommal a kéménybe, ablakba se teszi

ki, nem, bizony, az, hogy írás közben szarni

kéne, oly érzés, mely nem húr, hogy túlfeszítsük,

mert hányszor volt velem ez – a “hányszor”

hozza be, hánynom írás közben ritkán kellett,

múzeumba sietni, alagútfúrást nézni, hulló

cserepek alá állni ritkábban kellett, ám ez –

igen, ez a húr gyakorta úgy túlfeszült, hogy

sebte rohanás ellenére is (Kálnoky-kifejezés)

az első petty, a magas C-t jelképzőn mintegy,

a WC alacsony csészéje mellé hullt (s nem ám

mintegy), takaríthattam.

 

Takarítottak-e

várak hős, kétségbeesett (vagy nem esett)

védői, mielőtt kitörtek (többnyire reménytelen),

viszont jöttek-e hozzájuk még akkor,

ismétlem, mintegy (kábé értelemben) hamari

holtuk előtt kishatóságok, kéménybélelési

kötelezettségükre figyelmeztetve őket?

Ah, a fellegvárak kéményei, véres falak,

erősebbek esetleg, mint az atlanti, netán

a bécsi tornyok (H. vezér emlékjelei),

fúrhatatlanok tkp. Ah, Z. Miklósnál a kéményes

embereket nehezebben képzelem, mint

Kafka fellegváránál a lélektelen hivatlalnokokat.

(Ez szép szó, üljünk le kis – füves – halomra.)

Üljünk le kis füves halomra, lentebb

teniszeznek, körül kutyák rohangálnak,

Manet, Monet általam végfejlettségi

(mai) fokomon viszonylag jól elviselhető

(mert szemünkben csúnyácska, kevéssé

önmegvalósító) női sem hiányoznak. Békés

a táj, bővülő légiforgalmunk masinái

szállnak csak fölébe, nem térképet,

de nemsokára tán már katari, dubaii

szalvétákat teregetnek ölükbe az utasok.

 

Jön föl a nap, ösztönös (és jaj, jaj, tört

lábú) verébkém még erőteljesebben harsog, s

mire a versben (tisztázásakor, másnap) idáig

érek, mintha iskolakönyvből tanítanák a vissza-

csatolást, újra a Befuccsolt tündérmese jön,

Sunrise Avenue, aki érti, érti. Jön föl a nap,

kis kutyaszarhalmokat világít meg, egyebeket.

Elképzelem Kafka kastélyát (a szigetvári várat).

 

Viszik épp K. urat, mert fellegvárát nem volt

hajlandó hagyni kikéménybéleltetni, ezt ál-

modhatnám. Ah, hagyjuk. Én, aki 30 év, az utsó

verébhalál után már verebet se akartam volna többé,

hadd éljek oly szívvel, hogy: “Biztos érzek,

csak nem érzem”, hadd mondhattam volna rizikó

nélkül: “Nem elég, hogy elegem van az egész

(isteni? modern?) életből, még meg is kell halni”,

nem, a mély átéléseket (irodalom, lófogadás,

szeretet-hazugság) mind elhagyhatjuk, de mint Szon-

dinak (tesztelte Arany!), kell medvéink, Teddybear,

sorsáért aggódnunk, mi lesz velük halálunk

után, kell madárkánkra gondolnunk, feleségünknek,

mondjuk tolsztojian, még a kutyus is ott van,

nélkülünk sok lenne, plusz az egész város

kéménybélelése.

Nem rohanunk hát ki

a törökre, nem törünk ki. Tört bokával, karral

pláne bajos. Járni alig tudunk már, a villamost

se az emberközelség miatt kerüljük, de egy rö-

hej vagyunk ily helyen, mint a magas lépcső.

 

Ülünk kis halmunkon, legyen az bár füves dimbi-dombi

alattunk a Tabánban, vagy egy halom szar, mely fe-

lett elábrándoztunk Duchamp nagymester csészéjén,

seggünk alatt műanyag glória, felettünk

a bélelendő kémények. A török egy toronydarut

hozatott át Sztambulból, ott jól rádőlt már

egy lakónegyedre, hátha a szomszédos építkezésen,

házunk felett is megbillen a darumadár, egész

életem messze-felé szálldogál azonnal, végem.

Mondjam, Pilinszky: ezért tanultam járni, ezért

lettem, kevéske bár, de ezekért a kurvaanyázásokért?

Z. nagyúr biztos kurvaanyázott, Kafka aligha.

 

Kafka hazament a kocsmakertből (én már oda se járok),

megérkezett kis szobájába (atyai ház s áldásai, tarkák),

kinyitotta az ablakot, belesóhajtott a szőlőlugasba,

mely a nemrég múlt boldogságot már nem adta,

hiába szólt a trattatatta (a kéménybélelők sikerünnepéről),

Kafka szobája az ő fellegvára volt, innen hurcolták el

K. urat, ha megéli, innen hurcolták volna el őt is.

A történelmi dolgok leperegnek, a korszakok nagyszerű

jelszavai elszállnak, a Világ valahogy megy előre,

kéményekbe nem korommal írnak, hanem béleléssel,

de míg világ a világ, csak jól célozz, le fogod szarni. Talán.

 

 

Kétszer négy sáv rózsa

 

“Hogy az emlékezet jégmezőin

Az emlékkel összevéti magát

És nincs szüksége többé senkire”

(Kb. Apollinaire, Vas István fordítása)

 

Magamban “Az öntudatlan kéménybélelő” kifejezést

ízlelgettem, így mentem a Fehérvári úton a vasúti

hidacska felé, valami okból megmakacsoltam magam,

és csak az ottani gyógyszertárat tudtam elképzelni

egészen mindennapos igényeim elégítésére – prosztata

ügyében P.; felfúvódáséban E.; szemkenőcsnek, mellyel

fogínyemet is ápolom, csakúgy, mint feltört lábamat,

S.; és két csöppentő micsoda az új vitaminhoz, melyet

invalidus-és-mindenek-csúcsa madárkánk kap – ám

a bécsi vonatra ugyanúgy nem gondoltam, mint

rég még, nemrég, és a kiállításomra se arrafelé,

és ott lakó barátomra, de még a vasúti töltés rézsűjébe

temetett kora téli cinkére se, nem, teljességgel

igazolta egész járkálásom, hogy semmit nem akarhatok

(benső evidenciám folytán) figyelembe venni, ami nem

benső evidenciámból fakad, magyarul nem az, hogy le van

szarva minden, de hogy egyáltalán nincs képességem rá,

rajtam kívüli dolgokkal törődni.

“Az öntevékeny

kéménybélelő”, ah! Még a saját versem címét is rosszul

idéztem, ráadásul itt, versben, ennyit – Tolsztoj után

szabadon – az irodalomról. Elintéztem intézendőimet,

örültem, hogy 30 évvel ezelőtti vitaminkészítményünkhöz

visszatérhetek, sőt, ajánlja is az állat-

patika, “azért, mert régi, még lehet a legjobb”

felkiáltással, rémüldöztem s részvétet éreztem

a Fehérvári út lakói iránt a nagyépítkezés

mellett, állandó toronydarurizikók, a zaj, a por,

a patikában mondták, mind többen élnek füldugóval.

Dugják egymást fülön! – ily obszcén gorombaságot sem

gondoltam, nem, aki úgy van mindennel, ahogy én,

vagyis hogy ami már tárgyi, dologi, aminek kiterjedése

van, maradjon úgy, ahogy az én lakásrészemben össze-

halmozódott, folyóirat, kézirat onnét kibányászva

ugyan nem lesz, semmit átmenetileg sem rámolok át.

A legmakacsabb, művészettörténeti hírű makacsok

hozzám képest rugalmas békediplomaták, csak hát

nemrég még hitt szabadságom nemlétével kellett

– épp a kéménybéleléses fenyegetések, munkálatok stb. révén –

szembenéznem. Néztem hát, már nálam a régi Joli-viti,

a madárpatikából (micsoda patikajárás), és néztem,

a B. B. út legszélesebb helyén, balra. Pirosat kaptam,

 

gyalogos, nem haboztam, nem gondoltam semmivel,

láttam, balról autók nem jönnek, nekivágtam hát,

de még azon se töprengtem, hogy megoldottam Gertrude

Stein nagy mondását: “A rose is a rose is a rose”…

Mint műfordító, mint különféle kultúrákat egyszerre

szolgáló geótás és goethés, íme, ez a megoldás (senki

rá nem jött még? spanyolviasz lenne?): Egy rózsa = egy rózsa = egy

rózsa. Tehát az “egy rózsa” fogalma (ténye) az, hogy egy rózsa

tényleg egy rózsa, nem írtam ezt még? na és ha; Egy És Ha = EGY

ÉS HA = egy és ha… hahaha, mondjuk, nem gondolkodtam,

ahogy a pirosnak nekivágtam, pedig micsoda pofonegyszerűség,

egy rózsa: egy rózsa = egy rózsa, mi más lenne, és akkor

az egy rózsa, amelyik egy rózsa tényleg, nem egy kéménybélelőanyag,

nem egy szabványrendelkezés, nem szabadságelvétel, baszogatás,

nem semmi, hanem rózsa, az egy rózsa, az egy rózsa akkor.

 

Hogy igenis jön az autócsorda – három sáv? kettő? pláne, hogy

az én pirosomnál legyezőznek szét, adott esetben –, az még

a kisebbik baj volt, de jött a tojássárgája színű (közel volt

halálom, tisztaságával láttam mindent tisztán) villamos,

nem bír leállni, átmentem előtte a két villamossínpár

közti sávba, hitem szerint ott meg lehet állni két villamos

elrobogása esetén is, és akkor szembe jött az ilyenkor délelőtt

útjogosan a villamossínen közlekedtethető hatalmas dupla busz,

kicsit elhajolt, nem rám jött, szerencsére nem lendült a fara,

elment, ott álltam, de ezzel nem volt vége, mert mögötte, igaz,

nem a villamossíneken – szerencsék –, jött egy másik 7-es busz,

az is elment, mondom, plusz mázli, hogy a sárga vilusz mögött

nem jött a síneken, mert jöhetett volna, autó, 60-nal, akkor

végem; így a “Bukarest-ház” és a Györe Balázsék oldala

felé vezető utat már nyugodtan vártam meg pirosban, elhúzott

pár kocsi ott, semleges tényezők, átértem a Balázsék oldalára.

 

S mondhatni, mindez színjózanságomban esett meg velem,

és hogy ráittam-e aztán pár decit, nem tartozik ide,

a lényeg: hogy otthonra tök elfeledtem az egészet (a kémény-

bélelés kötött le, az, hogy új fűtési rendszert nem engedek

a lakásban, ez nekem a fellegvár, a Zrínyi tornya, a Kafka odúja,

bocsánat, gyönyörű szobácskája, nyilván),

és csak első felébredéskor (prosztata) ugrott be hidegvágással

a feledett eseménysor, rózsapirosság, rótlihtmiljő, csak hadarom,

lichthóf a pokolba, minden. S micsoda szenv nélküli vérrel

hidegkedett bennem engem meg se borzongatva az ily-oly emlék.

Igen, vagy 40-nel, 50-nel a busz, a másik, a villamos 60-nal,

kocsik csordában, és szemem se rebbent. Csak

csipát töröltem ki,

szokásos elalvási gyakorlatom végeztem (félig kitakarózni,

gyerekkori megbízhatóságba vissza, integettem kis sánta

verebünknek a másik szobába), körül a halmok, tömérdek köbméter

papír, mögöttem a “bűnös kéményű” cserépkályha, és bennem

semmi. Akárha

Kant csillagos ege akart volna szétpöccsenő

beleimmel, péppé zúzódó csontjaimmal a kétszer négy sávba szét-

fröccsenő, különféle járókelők s mások által iszonyodva

megbámult vérrel, rózsák, akkor is távol járó értelmi

képességeimmel – hogyan vághattam a pirosnak! miféle gyermeteg

hittel, hogy nekem, ha mindent kihagyok az életemből, a többit

aztán lehet! ezerrel, így szoktam csapot javítani, fotellábat

leukoplasztozni, sült fagylaltot álmodni gombába töltve a jeges

rézsűről, és ahogy rádöbbentem az egész borzalomra, mely

a pár évvel ezelőtti tűzoltóautós-majdnem után

második legrettentőbb halálfenyegetésem volt, hidegvágások

verekedtek bennem, egyszerre tudtam szemkenőccsel ápolt

foghidamra gondolni, arra, hogy rohadt életbe, nem bírok fogyni

– de villamos által azért ne! buszkerekekre ráfrontyolódva,

csont s vér –, teljes, nemlétes hidegséget éreztem saját

eseménysorom iránt, és

1.) igazolva éreztem magam, hogy senkiből nem kérek,

2.) és hogy a magam irodalmi rózsahipotéziseiből se.

De “HA”: legalább nem kellett volna hallanom ma, hogy a fókabébi-

ket elevenen nyúzzák a vadászok? És az égre meredt szemek emléke!

 

Tolsztoj, mind mások vagyunk, változatok más-más témákra.

Helyetted is mondhatnák, Lev Nyikolajevics, galambom,

akár Hurtetyin Graszkovátesz Efraimboldót is. Mint mást.

 

Csak eztet akartam mondani. Ha eddig bármi kétség forgott volna

fenn, s lenn. Szétszórt vörösrózsa testünk a földre leszállt

erkölcsi törvény? Hogy odáig eljutunk, a bennünk lakozó blőd ég?

Na. “2007 Húsvétja előtt épp” (Az iszonnyal meredő fókaszemek…)