Emberzörej

Nádasdy Ádámnak

Ültünk a rózsaparkban egy padon:

a professzor és én, az idegileg

leszerepelt vagány. Zúzza szét a verseim,

tanár úr, mondtam viccesen, hogy

azt a zajt csillapítsam magamban,

ami belső bolygókra szokott repíteni.

Nem kell, válaszolta, és úgy

mosolygott, mint egy kezdő pszichológus.

Rendet láttam a szemében, bár

elmagyarázni nem tudnám, hogyan is

kell látni az olyat. Persze volt mit

javítani: a nyelvész-bicska vágott,

kanyarintott rendesen. Szerencsére

Tóth Árpád csak egyszer került szóba

– – – – a furcsa szónál – – –, majd adtunk neki

egy fülest. Szép hexa sorzárások,

világított dicsérő-pirossal az egyik szöveg

mellett a lapon. Milyen remek egysoros,

kaptam elő az iróniát: legkedvesebb

fegyverem. És igen, és értette, vette

a lapot! Mindig is csodáltam a

nyelvészet-technológia zsonglőrjeit,

de abban a harminc percben inkább

az ember jött elő, az meg a mániám,

és jobban is érdekel. Hogy mit tud kezdeni

az őfajta tudományos az énfajta ösztönössel.