Metamordózis

Simon Balázs gondolája

“Hogy hallani milyen

Lehet, azt nem tudom,

De siklik jól a halál-

Gondola.”

SB

 

(Lenne más, mint fönt)

A kéz kemény, rajt’ a bőr feszes,

Ujjai, mint az ittfelejtett imaszíjak.

Megfeszül, elenged a test, bevégzi,

Ahogy hallgat, úgy mások sírnak.

 

A szem pórusokat szkennel. Belé-

Ivódott szubrutin, rég nem hajtja vére.

Körülsuhog a könnyek ostora. Mert

Ez ugyanannak a képnek a széle.

 

Hajat, a saját haját, és tollat is persze,

Ami szenvedések hínárjából kiránt,

Ragadni kuncsorogva, visszavágyólag,

Sértené a spontán szimmetriát.

 

(Akár egy perzsa)

Ébrednek a fájdalom izzó hangyái.

Hogy gazdát cserélni lenne kész, elterül,

A lemenő nap alkalmi ketrecében

Hernyózó versekkel, történülhetetlenül.

 

Ne több úti imát, asztali áldást,

Szidur-lapok sárgája csak vadít,

Mást, ne puszta engedést, elhozni hát,

De honnan, az éj számozott példányait.

 

Jönni, menni, maradni, túl jól

Ismeri ezt a mesét. Akár egy perzsa szó,

Rabul ejti, miközben nem érti, miért,

Hogy őt kutatja át a Nagy Álmotozó.

 

(Végsőt zendülő favilla)

Van itt az ezredforduló után, mint

Hallod, szégyellni még néhány dolog.

A föld, s a gyomor mások szeméből

Tanult történetek közt forog.

 

A Könyvek és Kedvesek csak várjanak.

A legszebb formákban van elrejtve a seb.

Védtelenségét sétáltatná, aki buzgó

Halálheroldként kitartóbb, szerelmesebb.

 

Mert a halállal bánni jól kell. Vendég.

Nem kérdi, valaki herdálja, őrzi-e

Hazulról hazáig hordott szavaid:

Kitakar és megmosdat, akár a zene.