Faszonett

 

Bocsássa, ó, meg, Cizellácska, drága,

ha néha-néha mellőzöm magát.

Képzelje el csak, kedvesem, a fát.

Piciny virága van, meg vastag ága.

 

Na, most egy cseppet értelmezze át,

vonatkoztassa egy kicsit magára,

és értse már meg végre-valahára:

kell, kisvirág, a vastag ág alád.

 

Másik hangra szerelve át a rímet

(ez a szokás, Cizella, drága), íme,

tessék, kisasszony, vedd e tercinákat,

 

levezetendő ezt a szösszenettet,

s ha vaskosabbat írnék majd helyetted,

fákat képzelj el, sűrülombu fákat

 

 

Május

 

Kovácsné Tóth Aranka

humánérzelmiségi

szerény kis lakhelyében

varázsernyő elé ül.

 

Tizennégy óra húsz perc.

Ilyenkor Mexikóban,

a forró pálmafák közt

Roberto és María,

de sajnos don Hiacinto.

Aranka szemhatárán

a könny már készülődik.

 

Egymásé lenni vágyik

Roberto és María,

papírkendőbe könnyez

Kovácsné Tóth Aranka.

Letörli homlokát is,

olyan furcsán meleg van,

akárha Mexikóban.

Mi van ma, persze, május.

De most már újra könnyét

papírzsebkendejével,

amelyben úgy foly össze

egyik víz másikával,

aminthogy összevágyik

Roberto és María.

Nicsak, hisz verset írok,

riad fel meglepetten

papírzsebkendejéből

Kovácsné Tóth Aranka.

 

De ekkor végefőcím.

Tizennégy óra ötven.

Roberto és María,

szegények, máma már nem.

Utánuk sztárparádé:

színész ver táncdalosnőt.

De ezt nem nézi már meg

– bár bekapcsolva hagyja

varázsos készülékét –

Kovácsné Tóth Aranka.

 

Csak ül, vízszin szemében

könnyek mögül kitetszik

a hetvennégyi május,

mikor még kéz a kézben

az izmos, szép Kováccsal,

miközben hársfaillat.

De szép volt, jaj, de szép volt!

Akárcsak Mexikóban

Roberto és María!

És nem volt don Hiacinto,

igaz, hogy pálmafák sem,

de hát az ott se mindig.

 

És tudja biztosan már

Kovácsné Tóth Aranka:

ma este, még ma este

bizony szemébe mondja:

– Tavasz van, Józsi, bazmeg!

Szeressél, kurvaélet!