November végén az Írószövetség Bajza utcai székházának halljában egy könyvbemutatóra várakozva Vathy Zsuzsa mosollyal az arcán még azt mondta: – Most jöttem a kórházból. Az orvosok bizakodnak. Ervin karácsonyra otthon lesz.

Karácsonyra Lázár Ervin kihűlt teste a kórházi ágy fehér hósivatagján feküdt.

Májusban, a hetvenedik születésnapjára Újpesten rendezett ünnepségen találkoztam vele utoljára. A barátok írásait, rajzait tartalmazó, tiszteletére kiadott könyvet dedikálta egy asztalon. Amikor a jóféle vörösborral teli poharak és a tálakon kínált mákos rétesek fölött meglátott, széles mosollyal felém intett: – Hát te is itt vagy? Eljött valaki Pécsről is erre a napra?

Lázár Ervin életpályáján a “pécsi korszak” – a Tolnában, Pécelen és a fővárosban töltött évekhez viszonyítva – nem hosszú idő, mindössze hat-hét esztendő. De ez volt számára az indulás, az írói pályára lépés korszaka, és az emberi kapcsolatokat, az élmények mélységét és minőségét tekintve nagyon is meghatározó idő. Ezt mutatja az a nemrég publikált, mintegy negyven dokumentumot tartalmazó levelezés, melyet Pestre költözése után Csorba Győzővel folytatott. Ezt bizonyítja az a korai interjú, amelyben Bertha Bulcsunak azt mondta: “Én nagyon szerettem Pécsen élni… A Nádor kávéház… Az ember oda hazajárt…”

A renyheségre hajlamos kritika, meg a méricskélő, strigulákat húzogató irodalomtörténet-írás Lázár Ervint beskatulyázta meseírónak. Ő lett Benedek Elek apó kései unokája. Persze ha a mese azt jelenti, amit Adynak jelentett – “De nincs élőbb a mesénél / S mese ellen minden káros” –, ha a mesét annak tekintjük, ami – a legvalóságosabb realitásnak (mert mese és valóság nem két ellentétes, egymást kizáró világ, hanem a mese – mélyebb, igazabb, hitelesebb valóság) –, akkor Lázár Ervint akár meseírónak is mondhatjuk. Még pontosabban: szépírónak, elbeszélőnek. Mert hiszen Édes Anna és Pacsirta, Rezeda Kázmér és Alvinczi Eduárd története is “mese”, “elbeszélés”. És ezt hangsúlyozta Lázár Ervin is akkor, amikor úgynevezett novellát és úgynevezett mesét egyetlen könyvtestben jelentetett meg, és ezt igazolják majd azok a kötetek, amelyekbe a lapokban megjelent tárcáit gyűjtik össze és adják ki.

Könyveiről többször írtam. Abban az interjúban, amelyet Bertha Bulcsu készített vele, s amelyből az előbb már idéztem, engem is megemlít: “A Tüskés Tibort írd bele, légy szíves. Írt rólam egy kritikát, hogy a szeretetet akarom piedesztálra emelni. Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban, de ez a megoldás. Nem a »dobd vissza kenyérrel« és »mindenkit szeretni kell«, de a szeretet piszok fontos… Ha valakiben egy írás csak annyit ébreszt fel, hogy nem haragszik, ha a villamoson a lábára lépnek, akkor jó.”

Ezért az utolsó mondatért idéztem szavait. Mert életművében valóban talán ez a legfontosabb. Az, hogy írásai a szeretetről szólnak és szeretetet ébresztenek.

Lázár Ervinnek szíve volt. Lényében rejtőzött a természetesség. Ezért tudott hitelesen és a legközvetlenebbül a gyerekekhez szólni. Mert ezt ők érzik meg legelőször és leginkább. S azok a felnőttek, akik gyerekek tudnak maradni, akik nem felejtették el az őszinte, tiszta, egyértelmű beszédet. Arca, fésületlen haja, kócosan lógó bajusza és szakálla Dosztojevszkijre emlékeztetett, de a szíve Assisi Szent Ferencé volt. Megőrizte magában a gyerek tisztaságát, vágyait, képzeletét. Akinek a jelenség nem “olyan, mintha”, nem “szinte”, hanem azonos önmagával.

Lázár Ervin sok tekintetben lezser és nagyvonalú volt. (Ezt bizonyítják Csorba Győzőnek és másoknak írt levelei is.) Levelekre, dedikált könyvküldeményekre későn válaszolt, az ajándékot, a neki ajánlott verset, a házilag főzött üveg pálinkát elfelejtette megköszönni. A fővárosi élet új munkahelyeket kínált, új szokásokat diktált, az új környezet új emberi kapcsolatokkal, új barátokkal vette körül. Írói pályáján az elismertségben is nagy utat tett meg attól az időtől, amikor a rendőrség még azt tudakolta tőlem, hogy a Jelenkorban közölt novellája, mely egy gyilkosságról szólt, melyik mecseki présházban játszódik, addig, amíg munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el. De személyisége, írói hite – lényének legmélyén – azonos maradt. Nem sokat törődött azzal, hogy mit írnak róla. De szerette az életet, szerette az embereket, szeretett jót enni-inni, szerette szülőföldjét. Írásainak java része a szeretet erejéről és hatalmáról szól. Arról, ami összeköti az embereket, ami kovásza lehet a társadalomnak.

S amíg a szeretet érték marad, az emberek emlékezni fognak rá.