“Negyvenkét éves korában, élete virágjában meghalt egy furcsa költő, provinciális irodalmunk egyik legidegenebb, legfélreismertebb alakja. Míg élt, nem volt barátja, csak rajongója vagy ellensége; lénye és irodalma mindig túl erős indulatokat kavart fel maga körül, semhogy objektív kritikára sor kerülhetett volna. Nem is ismerték…” – így kezdte különös, ám nagyon is értő fiktív nekrológját Határ Győzőről 1956 elején Szőllősy Klára. Határ Győző ötven évvel élte túl első nekrológját, 2006. november 27-én halt meg Londonban. Besorolhatatlan és szabálytalan, sok műfajban alkotó, a műfajokat vegyítő író volt, a magyar regényírás és az irodalmi nyelvhasználat lehetőségeinek nagy kitágítója. Ambíciója alapján a lehető legkevésbé magyar író, nyelvteremtő képessége alapján a lehető legmagyarabb író volt. Legjobb regényei, akár könnyű kézzel írottak, mint az Anibel vagy a Pepito és Pepita, akár filozófiai, az egészet átfogni akaró ambícióval, mint Az Őrző könyve vagy a Köpönyeg sors, a modern magyar irodalom maradandó és összetéveszthetetlen teljesítményei. A legjobbak közé tartozó Eumolposz című kisregénye a Jelenkor oldalain jelent meg először, 1988-ban.

Amikor Határ emigrált Magyarországról, 1956-ban, már terjedelmes, ám jórészt közöletlen, az ötvenes években közölhetetlen életmű állt mögötte: Szőllősy Klára kéziratban olvasta az Anibelt, Az Őrző Könyvét, az Eumolposzt, a Pantarbeszt, a Pepito és Pepitát. E művek megírásuk után tizenöt, harminc vagy negyven évvel jelenhettek csak meg, s némelyikük előbb látott napvilágot franciául, mint magyarul. A Heliáne és a Pepito és Pepita megjelenése közt nem adtak ki Határ-regényt Magyarországon: az előbbi 1947-ben, az utóbbi 1986-ban jelent meg. Lehetetlen megmondani (noha izgalmas kérdés), hogyan alakult volna a szerző életműve, illetve a magyarországi irodalom története, ha a közbeeső negyven évben is publikálhatott volna idehaza. Szőllősy Klára, e nagyszerű, több irodalomban is jártas műfordító úgy látta 1956-ban, hogy Határ művei inkább beilleszthetők volnának valamely világnyelv irodalmába, mint a magyarba: Az Őrző könyvét, ha angol nyelvű lenne, az 1984-gyel együtt vagy előtte emlegetnék. Nem tudhatjuk megállapítani, így lett volna-e, ám Határ művei valóban nehezen integrálódtak a magyarországi irodalomba – miként a nyugati magyar emigráns irodalom más kiváló alkotásai is –, noha 1989 után már számos könyve megjelent idehaza.

Az 1970-es évektől kezdve a müncheni Auróra kiadó legendássá vált nagyalakú, aranyszínű könyvekben adta ki Határ Győző műveit, nemcsak regényeit, hanem drámáit (köztük egyik legfontosabb és legjellemzőbb művét, Golgheloghi című kilencestés misztériumjátékát), versesköteteit és filozófiai írásait is, olyan terjedelmű és fesztávú életművet mutatva be, amely önálló birodalomnak hat a magyar irodalom egészén belül. E birodalom-metaforát magától Határtól kölcsönöztem, Szentkuthy Miklósról írott nekrológjából: “Világéletünkben váltig úgy néztünk egymás portájára, mint két határos birodalom – jóllehet az övé világcsászárság volt, az enyém csak apró, szomszédos fejedelemség…” Nemcsak ő maga, általában a kritikusok is leginkább a Szentkuthyéval vetették össze az írásművészetét, noha – mint egyik kiváló értelmezőjük, Rugási Gyula írta, szellemes oxymoronnal, megint csak a Jelenkor oldalain, 1989-ben – mindkettőjük életműve “egyszemélyes paradigma”.

A nekrológ szövege az iménti idézet után így folytatódott: “Az olyan oeuvre, amilyen a Szentkuthy Miklósé, meg kell várja, hogy hozzáérlelje-hozzáédesítse az idő az olvasótábort, az országot, amelyet meg-nem-alkuvó európaiságával már a születésekor lekörözött, s amely váltig lemaradva olvas.” Határ Győző talán a saját életművére is gondolt, amikor e sorokat fogalmazta. Ám akár így történt, akár nem, az ő nagyszabású életműve is várja, hogy az idő elhozza hozzá az olvasóit, az országot.