Aszterión háza

 

Az álarcom tesz mássá, mint a többit.

A bronzgyapjútól izzadt férfitestem.

A kettős fejszék templomában élek.

Pasziphaétól, a Fénylőtől születtem.

Egy lélek sincs ebben a parti házban.

Egy lélek sem moccan ebben a csendben.

A tenger fénye szempár indigója,

Ha titkos hódolóját éri tetten.

 

Egy lélek sincs ebben a parti házban.

Itt minden nap vasárnap délelőtt.

Körül tücskök, cikádák és kabócák,

Hamuszürke aszfodéloszmezők.

Izzó mezőkön hallod, hogy dalolnak?

Alszol? Belep a Nílus-parti gyász.

Az egyedüllét még csak nem is furcsa.

Illetve egy ideje megaláz.

 

A bejárat mellett fáklyák lobognak.

Remeg a láng, és messze száll a korma.

És görbe sarló a nappali Hold,

Vagy égre festett tengeri uborka,

Mit véres tajték sodort oda épp.

Hallod, a Nílus partján hogy dalolnak?

Vonyít a sokaság macskazenét,

Lantszóra tegnapot temet a holnap.

 

Nem ismerem a csóvák gondnokát.

Ha arra járok, sosincs senki ott.

Falragasz élteti Mínósz királyt,

S eszembe juttatja: apám vagyok.

Nincsenek tükrök. Nem koptatja láb

A tróntermet. Gipszlépcsők háza hív.

Csatorna nélküli fürdőszobák.

Balzsamozókádakban tetteid.

 

A falon színpompás lázálmaink.

Felkínálom a holtak trónusát.

Kecses mozdulattal elfogadom.

Így kívánja a játék meg a láng.

Kőéren cerkóf, zsurló-énekek,

Delfinek, pávák és haláltusák.

Alszol? Az útvesztőben félsz kering.

Vörös fonál. Valaki erre járt.

 

Valaki jön, hogy eljátsszon velem.

A néptelen nekropolisz urát

Követi botladozva zegzugon,

Koromszagú, sötét pincéken át.

Hogy többre nem telt tőlem, megvisel.

Szavak, szavak… Minden bújócska volt.

Az önzetlen megrémített. Elég.

A hullára tegyetek vadkaport.

 

 

 Európé elfordul

 

És hívtak új világok, s én elmentem velük,

Mint ahogy a kedvesnek mondja az ember, mennyire kívánlak s milyen régóta.

Ő felleggé változott, alászállt égő tudatomra,

Utána pedig akár a gumiabroncs, oly nehéz volt a lelkem,

Mert az ártatlanság ellensúlya a tapasztalás,

A tapasztalatból azonban nincs visszaút.

 

Evoé! Előre a bálba, kezdődjön az alapok felszaggatása,

Bakkhánsok, jertek, romboljuk le a tettest!

Szaggassuk miszlikbe, apró darabokra,

Hadd tudja meg mindenki, miféle büntetés vár

Az ellenszegülő nagyokosra, aki megmalmozza a végzet

Futását, cinkkel hamisítja a kártyát, mint egy saroktelket,

Kisajátítja a véletlent! Ha a mérhető változik,

Mindenki nyög – de ha a mérhetetlen? Mire épít,

Aki alól, gyorsan lappadó fövenypad az árban,

Kimosódik az eredettörténet szilárd hitele?

Apollón papjai elkockázták a jövőt.

Romboljuk le a várost. Semmi sem igaz itt.

 

Kik a mi hőseink? Odüsszeusz?

Vénülő szarházi: tíz évig nem mert a feleségéhez hazamenni,

Összevissza hazudott, hol tartóztatták, kivel kellett maradnia és miért,

S amikor mégis, lemészárolta a hasonszőrűeket féltékeny rohamában,

Végül pedig felakaszttatta a takarítónőket, akiket ő hagyott kielégítetlenül.

Csecsemő Asztüanaxot, Hektór fiát is ledobatta Trója faláról,

Nehogy kalamajkát okozni felnövekedjék. Dicsérlek, henteslelemény!

Hát Thészeusz, sokszor-megénekelt?

Athén erényes baglya, hulláról hullára lép,

Ariadné, Phaidra, minden elhagyott szeretője ugyanúgy leng a kötélen;

de a Minoídák

Királyi háza e lepukkant dögevőnek, ki a pusztuló birodalomból

Történetekkel tért meg, mit se köszönhet; s a következmény is

Merő hazugság. Rávall a kudarc. Ó, hatalom!

 

Meguntam köztetek.

Visszamegyek régvolt Föníciámba,

És újrakezdem. Nem érdemlitek

Nevem; visszavonom, mit néktek adtam –

Itt maradtok a név-nélküliségben.

E földrész fél-pogány és fél-keresztény:

Tűrhetetlen, de igaz, hogy valótok

Az adottra szűkült, s a lehetőt

Kisajtolta magából, mint a mustot;

Törkölyön öklendtek, ti átkozottak.

Európé elfordul tőletek,

S hogy átkeljen, nincs szüksége bikára,

Melynek csak engedett. Lépte szökell

Habok taréján, Atlantisz felett,

S a folytatásból végleg kimaradtok.