Epistulae ex Ponto

 

I.

Hogyha az Imperium, hogyha minden a visszájára fordul,

átalakulván, hogyha mi eddig volt a szabály, érvénytelen,

hogyha a mondott szó hazug, és árulást, összeomlást jelent,

hogyha senki sem észlel, csak eltűr, csak érez,

hogyha beomlik minden, láttára szemünknek,

úgy egyenes, mint egy építmény: mind a hat oldal,

nyolc sarok is megrakva robbanóanyaggal,

melyhez az égő kanóc kanyarog: noha áll még,

porrá válik, hullva lebeg,

burkolat immár: van, s elenyészik,

mert egy hatalmas fújtató a levegőt

elszívja tőle, és a Semmiből hártyásodott bőr

beszopja önmagát, és Semmivé lesz –

hogyha hitetlen

látók, még mielőtt tudnák, mit látnak,

kapkodván levegőt levegőtlen, megtapogatják

bensejüket, mely csupa űr:

akkor minden üres, meg van engedve minden.

Az istenek halottak, ez a jelszó, még a papok

kasztja is, megalázva, prédául veti magát

a hitetleneknek. Az uralkodó palotája

őrizetlen, körülhemzsegik képmutatók. A szabados-kaszt,

határozza meg, titkos körökbe gyűlve, az áruforgalom

trükkjeit régóta. A beomló ház burkolata

őrzi a Caesar életéhez mérhető pillanatot még,

s mindeközben a városi nép az időt

játékkal s megint csak játékkal fecsérli. Miként a

beteg testben érzéketlen az íny meg a szaglás,

és ilyen ember a tűznél, mely a tapintást becsapja, megég,

úgy vonzó játékösztön rabjának a játék,

s vonzzák nézleni-vágyásnak betegét fura képek.

Háborúiba szövetségeseket küld

a császár és zsoldosokat, a Duna vonala

nyitva áll, védtelen a Birodalom,

s közben a városi nép a háborús rettegésért

nézleni-vágyással kárpótolja magát –

a peremvidéken a lovasok nyomulnak, míg a gyalogság

tombol a szatócsok körül, gátlástalanul követelnek

városjogot a szkíta, roxolán, dák,

thrák és illír csapatok. A seregben vonulók mind,

rugiusok, vandálok, alánok, herulok, skirek, turkilingok,

szvévek, szarmaták, tajfálok, gepidák, alemannok,

még a britannok és a baszkok is várományt, rakományt,

ragadományt akarnak. A Mare nostrum habjait kalózok

szántogatják, az afrikai gabona fogytán,

és odavész: elsikkasztják a mieink.

Minthogy a jók, őrizve jóságukat vagy

békéjüket vagy lelki nyugalmukat, resten, vakon,

süketen és némán elhallgatják gyengeségeiket, nem

törődnek törvénnyel, joggal, így tehát

a jók nem győzhetnek, veszteniük kell,

s mindezért ők a hibásak.

 

II.

Ahogy az állatokat terelték ahogy

a nők kisgyerekekkel a szekéren

ponyvák alá zsúfolva vagy kitéve

a szabad égnek pokrócok alatt

kendőt csavarva testükre ahogy

asszonyaik sokredőjű hosszú ruhákban

a szekeret kísérték kétfelől

ahogy átvonulás közben és a tilos vagy

nem tilos táborozáskor az út

szélén a bámészkodóktól ennivalót

koldultak ahogy odaígértek egy

hímzett vánkost és egy fűrészporral tömött

rikító zöld vörös fonállal kivarrt

kocka formájú valamit adtak azonnal

miután a legöregebbjei vagy a választott

szószólói a csoportnak rövid határidejű

pihenőt kieszközöltek és a családok

vagy ami a családokból maradt

a helybeli kereskedők és

kézművesek házaiban – vagyis

inkább a raktár egyik zugában –

szállásra találtak és ahogy

a foglyaikat terelték e láncravert

órjásokat kik magas szőrmekucsmát

és cserzett birkabőrből ügyesen összegöngyölt

bocskort viseltek a saroglyák mögött

ahogy mind le a Kárpátok lejtőiről

mellettük a görgőként működő

körlapok kerek tölgyfatörzsből kivágva

tengellyel kerékaggyal összekötve

féken tartva simára gömbölyítve

a keréktalp az abroncs nagy hangon nyikorogva

sziklákon át a Küküllő az Olt

mély völgyébe szurdokon át keresztbe

futó gyökérfonadékon át négy robusztus kerék

viszi a zsákmányt a foglyok terheit

via terra via maris amarra

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása