Zérus

 

Kharón-csónak Poe-tól?

Gyötrelmet, mi nem volt, pótol?

– Kharón-csónak

Poe-nak!!!!

 

Mi még juss?

A zérus.

Mi zéró?

A záró.

 

Megj. ezzel

nem ért egyet Weöres nagymester:

 

Jó a tudathasadásosnak!

Dupla-örömre-felét, unhat.

TD mester:

Elmennék én – szabad időmben – bármi felének,

két fele össze nem ér ám! ennyi a semmi-egészem,

ez akkor a lényeg.

 

Ebben a legkülönösbek is össze-,

hová is máshova legyen, ugye, érnek.

 

W. nagymester:

És mit se érnek.

 

 

 Kis versek

 

I. Még: Függelék Év

 

J. A.

Csak azzal “beszélgetek”,

ki, hallván beszédemet,

arra, hogy: “Lehet,

nagyon hamar meghalok”,

mindössze annyit mondhat ott:

“Lehet…”

 

E. T. A. Hoffmann

Az ám, e-té-ám!

Nemcsak, hogy a poétán

számon kell kérnie,

ha jön a szerencse,

művel-egy életét,

még ennyi sem elég.

Mert szárnycsapásokat

ő fogad, és ezek

jósolnak

néha még csak bekövetkezendő eseményeket,

ahogy én egy Arm And A Leg

nevű, nem túl esélyes lóra

mint megmentőmre

fogadtam, de – adta mementója! –

engem tovább nem óva:

elzúztam jégen elesve karomat,

vállamat, lábalás-és-bármi-más-képtelenre!

 

II. Alexander Brodynak

Hogy: “és elköszönt…” – mit tudom, ki és miben.

Nem hihetem,

hogy e köz-hely nekem

ne lenne mégis helyem.

Az alábbiakkal szemléltetem.

Ahogy, Te tudod, a nagy Seabird II

valami rettentő váltással

a longchampi hosszított egyenes közepén-felén,

(hagyom, ez szakkérdés)

a Diadalív Díj során,

nagy “lépésváltással”

elköszönt, s már csak a fekete csönd

(pokolüvöltés) szárnylebenyét vitte

a tribünről magával, nyert, legendával:

így semmi nagysággal, nézők semmi sokával

(én ugyan nem,

szintén elköszöntem)

megálltam hirtelen,

néztem, tán képességeimen

azért tűnődve, helyettem

a dicső mezőny hogy “szárnyal”.

S enyém volt minden

előny.

Meglétemen tűntem.

 

III. Ahogy

N. N. Á.-nak

Hogy ő az örök üdvösséget nem únta volna!

Így élek én is. Elgondolva:

“Ah, bár minden csak javamra volna!

Ne, hogy” (Szép Ernő) “minden

igazságnak udvarolnék” (honnan?),

ne, hogy nekem udvarolna, s hinnem

nem

lehetne azt, de ahogy pár hívem

(s még több ismeretlen,

minap pár ismertet nevén neveztem)

– – – nincs kiút, jól belemásztam, innen.

Hát csak a szokott formámban vagyok

annál. Vállaltam inkább evidenciásan

a kockázatot, megzúzott, elnyúzott,

ki-tudja-mi jégelzuhanásos vállam

orvost nem láthatott:

“Mert nem bírom már senki rendelkező rendszerét”,

hallja feleség, jó barát, fiatalja, időse,

megszűntem, élőbe. (Ezt szépen faragom. Nem?)

Kiszűntem minden oly áhításból,

hogy nyilatkoznék vagy kérdeződnék bárhol

(“Ama Hivatalt kérdezgessétek, hol az elutasítás a lényeg!”)

– kevés hiányzik a megszólíthatatlansághoz. De hogy

– nem az, hogy fogy – a magamra nem hozott (akkor miféle?)

veszedelem fenyegetőzik velem, életemből ki-átkoz. Egészben áthoz.

 

 

“Gerjesztés? Ön se!” Ki-mi értse

Az utolsó madár után

 

Ahogy nem engedek magamnak – nem madarat! többet: –

könnyet, emlékezést, öngerjedést így vagy másképp,

gombfocizni le nem állnék, magammal se, nem ajándék

a legszebben eleveníthető háztető-sor Londonomban,

legföljebb egy Virginia Woolf-alkonyban,

igen, a fordítás maradt, átélt kattogás, legszentebb,

de annyira nem, mint az esetlegességes kis madárkák,

a teljességnek oly vágya maradt,

oly minden órám – ah, nem boldog órák tudomásulvétele / s vele?

–, igen, lenne a kizárólagosság. Olaszul a Rex felügyelő

a délután-idő, egy szót sem értek, vagy Hoffmann mester

magyarázza meg magnetizmusokkal

a hajdani, londoni, bécsi, párizsi lófogadás-lényeg

mibenlétét (“egy szárny suhan”, de ezt már mondtam),

és ebből nem kérnék. Tizenötéves korom óta,

ahogy az első fizikaóra

Életem Alaptörvényét meghozta, nekem ez a nóta:

“Nyugalmi Helyzet Vagy Egyenes Vonalú Egyenletes Mozgás”,

és semmi változás, semmi kérdésesség, semmi viselkedéskényszere

annak, hogy az ember “tessék”, hogy őt szeressék:

eljátszottam épp eleget vele, hogy frédibénis rímekre

vettem a mágneses hoffmannságot, a nemesnagyágneses üdvösséget

úgyse kapja meg senki+ De kínos, halállal menni, ahogy eddig

mindenki, így inkább egy álom által, Főmedvémék-sokasággal,

mehetnők! s lenne – a világ utoljára engesztelne! –

“Egyetlen”-je, ebadta, verébvette az úgynevezett “Töredék”+elég.

 

 

 A Jégzúz

 

Mondám: Jégzúz, monádom, mondanám, imádom, versmondó, én!

(Klucsbögyer Upuf, btaj polet)

 

Monádom: nomádom voltam, magam mondája. Médem.

Munkára való kezem megzúztam jégen,

legrégibb ember érzetek uttyumuhütyárpej grlustuk, csss,

oly elemiséggel támadtak duzzanatban, mint Kalasnyika és Politics.

Fűgellék, én kellék!

Mily jól s mely méltón bántam a világgal én, hahl,

kraprostyán fagyvuglel mással se, csak magaméval

traktáltam, na és, ha kiadták, brosúrák helyett, kétféle gat,

(hiábavalóság) szabad versenye volt a rablét, maradt a szabad változat.

Ah, lukas hatos se lennék.

A valóság hiábavalóság, a valagam, híjj, a valagam, nyhet

segítségével tápászkodom fel fektemből, ha – btaj, btaj, btaly, pojet –

jégzúzzal elzúztam, ízület, izomtok, minden magam, mely, ó,

ugyanoly döntő a szervezetnek, mint a pőritici és kalicsenkó

– hogy a sínre én kellék! –

a világi tömeghírszórásnak. Mit bánom a híreket én, így Babits, fársz,

és Lich, mehr! a másik, Rauschenberg, a festő, azt mondta: az óderapász

dekarmisciójának szociázilócája klucsbögyer elemi szükség, szép. Rár?

Én azt mondom, huszonkettedik éjt nem bírtam fájással aludni, de már

– Ha, világon, minden mosópor kellék! –

víg vagyok, mert aludtam egyet, közben gyönyörű V. Woolf könyvet, nem,

fél kéz egy ujjával fordítottam, legszebb könyv, ezt miért nem

tudtuk. És milyen az egész világ. Megérdemli: koalán, verebéjn, kártyón,

lovím. Hetykén írom már, nem tartozik más lapra, eltájoltak mi, indulójn:

– isa! hah, mosópor, sok a jó bpol! snykal! púr –

(itt előkészítve a verstani végcsalódást, öt sor lesz! más baj 0)

lengessük, mint W. S. mester arcképét bacondaföldi, pullah,

thájjellegű pucefalengelések és félstricók s kéjinkók közt, tikk,

a harcos, orsószövő becsületes dolgozók, kizsámokáltoynák, sic,

követelésünket a jogtalanul ott tartózkodó kultúrcsoportokból ki:

Függelék év, fűkellék! S:

 

“Kitűzőket! Rozzant padot, ha keretből nem futja, Beckmadam, btaj, t,

felállítani, rá nem kutyatilalmat, de Kosztolányi, btaj, btaj polet,

beültecsütlses városát nekün, hazát, világ miszer univerzet,

főleg misziszt: INNEN HAZUDJ! INNEN NE LÁSD A GALÁDSÁGOT! &

golpolet, fahordundó,

NAIVSÁGOD GYEPRE VINNI TILOS! NEM FÜSTÖLGŐKNEK Ő ELMÉJÜK-

BEN! TEN!

INNEN A PILLANATNYI ÉRDEKEK MINDENKORI ELVTELEN TISZTELÉSÉT!

TEM!

NEKED IS AKKOR A POFA BE A JOBB!

(A BAL) Nagypofájú kispofáim, mindig jégzúz ok,

– pondoljátok meg, goletárok, VEBÉ, TEVÉ, TÍFAU, Tifoschi, Tiffy –

Piffanyját, begpolet,

vállatokra gondoljatok, s hogy valagatokon lik van, szerszámfi

van, kezetek is szerszám, de ezerszám, és mily szép könyvek

fordításához nekem magamnak. Becsüljük meg magunkat, szívből bekk

pofa be, ezt, J. A. ma, látod, fel az üzelmek fölé, e szívet,

a Tiffanyját, a Kifyngijét!

és pofabestívvel, utolsó nemalvós éjemen ezt göngyöltem magam:

“Egyedül voltam mindenemmel. / Senki, semmi nem érhetett el. / Tatam.

Egyet szerettem volna tudni: / aludni, aludni, aludni.” Hummi, te.

És az elder-felhár Mindenség egyszemélyes Én: az, hogy úgyse

tudod meg, mi van az almamagban, és kivédhetetlen, ami alma. Beee.

 

*

Sunomeszta’ Egészet!

Avagy mit ment a világ W. S. mester óta

elébb? Policsitt és kalácsnyikta, mit

ment?

(Barátom, egy kihalt sunomesz polet dala)

Najád naszánt haránt barát!!

Tökjózan vagyok, jeltelen árnyéletet folytatok.

Orvoshoz nem mentem, sehova nem járok.

Igencsak mindent hűségre bizonyítok:

annyi sunomesz munkát, meg krakliról és fucsákról sunomeszra

fordított munkát, színe munkát

elendliztem, feleffendiztem, rolniztam, insideline skaylinetter!

mindig becsülettel akartam mondani: nem és nem, ami nekem

nem és nem, lassan nem tapintatlankodó olvasóim és jótét

szerkesztőim maradtak, ők vannak meg,

egyéb sunomesz (és sumonedz!) részek

része tőlem: “Annyit írtam! Jókaiszáz! Annyit rajzoltam!

Krufecisz és fucsák poézsit ültettem át meg át, fráce,

miért nem lehet, ha nem is munkáim sorát, de egyet elolvasni,

velem arról értőn beszélgetni? Miért nem lehet

– Insider skyeliener 6! –

megmaradni? Valaminég. De az emberiség az almamaggal almanach

líra lett, vígasza sumnosz almapálinka, péter inka. Miét keel

a meeg neem maradást abszolutizálni? Veleem miért nem leehót

megmóeadni a művek tényleg értő elemzésénél? Elemér, efemér

effendi! Mit én téged linkre

silányítsalak, legszebb kiszáradásra is fű alak,

bura lámpabura, halott búrra kalapkúra, hegedűhúrra

Nakamura Koanja? Maradna meg a rangja, de mi van, a

huzavona, adta rutinja! Még hogy W. S. mester ritmusát,

ifjúság, ifjúság,

teh megifjítottad volna? Tesó, Azám? Hazám Bobi, Robi?

Vettem egy pozsgás növányt madérkámnak gyászomon.

Sunomeszom, ez dal, ezt érted, beszéljük meg az egészet.

pótvizságod ifeje deje művészet deleje-ideje. Mit keeellene

deee mit nnneeekem, nekemnek sumondez módra

elsumákolnom versezetem, tőled, ki tőlem olyat kívánsz,

mit én nrm, nem, igenénnem,

a betűt is eévétlem, elvteálem, elvetélem, elvétem, gólemfészkem

kezdettől már reménytlen, vaj helyett csüggedést ken, svédöbéd,

övé marad meg vára, lekváros a pofázmánya.

Kérdem:

mi végre gyűröm magam? Lilára taposott levél, agyam

tükre képe, London utcáin ki nézze, a parkban, mit, agártamtam,

hőha, coki, hogx hogz hogw mity és hogy akartam, furdancsban

furaírás, nem akaratlan. Pedig csak Szép Ernővel voltam, meddig,

vele együtt vonultam Oszkárba és Jerikóba. Az igazat peddig

beszélni a SKY BOREDOm bARÁTOM 4 adóba úGy szereTtem vóna,

de csak ökórpisilés lett a nóta, hiába állok veled szembe, ó,

mintha magam köpném szembe, hiába nem köpsz engem szembe, rodeó,

hátam mögött megteszed (vagy nem teszed), Tarkómmal nem, szétmenjen

karommal, válammal, megcsókoltam a jeget, nem zúzódhatok

eleget terajtad, csókollak, maradjak udarivasárgaszánt naszánd

kedves najád vagy barát, poszáta vagy málinka. NO pál inka!”