Az újhistorizmus alapítója és máig legfőbb képviselője legújabb kötetében szakítani látszik eddigi módszerével. Greenblatt – bár életműve nem mentes a hasonló bombasztoktól – meglepő kérdésekkel indítja a kötetet: “Meg akarjuk érteni, hogy sikerülhetett ez Shakespeare-nek?” “Meg akarjuk érteni, hogy ki volt Shakespeare?” A magyar kiadás címe – a helyenként túlbuzgó szerkeszői munka (lásd jegyzetek) markáns példájaként – kimondottan rá is játszik a “módszerességre”, a szerző által a “Hogyan lett Shakespeare Shakespeare?”-kérdésben összefoglalt know-how műfajra. A könyv eredeti címe – Will in the World: How Shakespeare became Shakespeare – egyszerre utal Shakespeare keresztnevének becézett alakjára és az akaratra, vágyra (will), a sokat kárhoztatott szerzői intenció kérdéskörére. (A magyar cím a “földi pályán” fordulattal utal az angol world-re, a “géniusz” kifejezés azonban egy további előfeltevést is megmozgat, a költőzseni toposzát, melyet a kötet részint igazol, részint lebont.)

Az efféle, irodalomtudományi szempontból – legalábbis a Greenblatthez kapcsolt “irányzat” szempontjából – “otromba” kérdések nem minden előzmény nélküliek a szerző oeuvre-jében. A dolog furcsaságát itt mégis az adja, hogy ezúttal nyíltan, mintegy magától értetődő módon a biográfia és a képzelet felől igyekszik megragadni a tárgyát: “Meg akarjuk érteni, mi módon használta képzeletét Shakespeare, hogy életét művészetté transzformálja? Akkor mi is használjuk a képzeletünket.” (9) A képzelet használata nem kimondottan szigorú irodalomtudományos eljárás, ahogy az öröm megélése sem az – a kötet mégis a kettő működéséről tanúskodik. Greenblatt anekdotikus hajlama, vagy a “holtakkal való beszéd” igénye (a pályája kezdetétől jellemző etnográfusi nézőpontja) eleve nagy teret enged az (irodalomtörténet-)írói képzeletének – itteni elemzései pedig hatványozottan a képzelet termékei. Fikciós jellegük ezúttal nem a nézőpont mellékterméke, hanem egy szerves, tudatos eljárás, mi több: játék szükségszerűsége. A Shakespeare-életrajzon végighaladó fejezetek egymást támogató hipotézisekre épülnek, többszörös feltételezéseken alapulnak – amit elemi szinten Greenblatt feltételes módú megfogalmazásai jeleznek. A feltételezések igazolását a Shakespeare-szövegekben megtalálható nyomaik, lenyomataik adják, valamint a felismerésükből fakadó értelmezői öröm és büszkeség. Mint írja: “[a] nevek és a sztorik kísérteties egybeesésének nemigen lehetett ellenállni.” (270) (A Lear király feltételezett forrásaival kapcsolatos utóbbi megjegyzését sem könnyű nem a szerzői önreflexió kiszólásaként érteni.)

Hogy megértsük Greenblatt – valamint a jelen kötet – helyét, érdemes kitérnünk az újhistorizmus (mára az irodalomelmélet történetének meghatározó fejezetének) kontextusára és előfeltevéseire. Greenblatt és az újhistorizmus (amerikai) kritikatörténeti fontosságát az irodalomtörténeti normafeltárás és normaképzés együttes művelése adja. Annak felismerése, hogy az irodalomértelmezés képtelen kizárni a legkülönfélébb elfogultságokat, hogy az önmeghatározás, önformálás (self-fashioning) a vizsgált tárgyon túl az értelmezőt magát is érinti. Greenblatt módszertani alapkönyvében (Renaissance Self-Fashioning, 1980) az autonóm önformálás politikai és irodalmi stratégiáinak vizsgálatakor rendkívül összetett értelmezői pozíciót vett fel. A pozíció újdonságértéke – amennyiben részeit külön-külön vizsgáljuk – igen csekély, voltaképpen nem volt más, mint a legkülönfélébb elméletek kompilációja. Elméleti eszközkészlete a Clifford Geertzhöz kötődő szimbolikus-értelmező kultúrantropológiától a dekonstrukción, posztstrukturalizmuson át az olyan neves szerzőkig terjedt, mint Bahtyin és Foucault. Az ideológiakritika képviselői (Raymond Williams, Antonio Gramsci, Walter Benjamin) mellett az erősen konzervatív új kritika (new criticism) számos belátása is részét képezte a Greenblatt által kialakított rugalmas értelmezői repertoárnak.

Az újhistorizmus létrejöttének kontextusa, a nyolcvanas évek Amerikájának politikai és irodalomrendszere, kritikai mezeje termékeny talajnak bizonyult az összetett elmélet számára. A rigid politikai környezetben (a hidegháborús és western-retorika uralta Reagan-érában) az irodalomrendszer példátlan mértékben átalakult, számára addig ismeretlen csoportok és ideológiák vették fokozatos irányításuk alá (afro-amerikaiak, feministák, melegek, indiánok stb.). A felsorolt “irányzatok” közös előfeltevése és újdonságértéke annak felismerése volt, hogy az irodalom kulturális tett, hogy a kultúra maga szövegszerű képződmény, értelmezések szövedéke. Az irodalmi és nem irodalmi szférák közti intézményes csereügyletekre, alkufolyamatokra kihegyezett újhistorista figyelem (az új kritika irodalomoktatásában az utóbbi, nem irodalmi szféra nem tartozott a vizsgálathoz) sajátos oszcillációt hajtott végre. Kevert – irodalmilag és nem irodalmilag is értelmezhető, különnemű kulturális területekhez tartozó – fogalmakkal dolgozott; kisajátításokkal, szimbolikus elsajátításokkal, a társadalmi-materiális mátrixba helyezett művekkel. Az újhistorizmus és a hasonló ideologikus iskolák – Greenblatt kifejezésével – az új kritika által megtisztított szöveg újbóli “tisztátalanná” tételével foglalkoztak.

A Géniusz földi pályán az újhistorizmussal kapcsolatos számos előfeltevéssel szembemegy, sőt helyenként mintha kimondottan az új kritika nézeteit osztaná. Ez annyiban nem meglepő, hogy a főként W. K. Wimsattre visszavezethető új kritika-hatást Greenblatt sem tagadja. A kötet különlegességét – Greenblatt eddigi életművéhez képest – a spekulatív mozzanatok, érvek túlsúlya adja, a helyenkénti kultikus elszólások, sőt, a tudatos spekuláció, amit az impozáns filológiai háttér még inkább kiemel. A könyv spekulatív elemei furcsamód mégsem keltik a laikusság érzését; sőt az irodalmi és nem irodalmi szféra közti, az eddiginél komplexebb viszonyt sugallják, melyben az írói fantázia, következtetőképesség is nagyobb teret kap.

Az efféle megközelítés már korábban is számos etikai kihívással járt együtt, vitáiban hitkérdések csaptak össze – a Greenblatt által elemzett kora újkori ördögűzések logikájára és retorikájára erősen emlékeztető módon. A Greenblattet ért vádak mögött elsősorban oktatáspolitikai, valamint a Harold Bloom által (The Western Canon, 1994) a “túlélők listájaként” meghatározott kánon szempontjai álltak. (A kánon ez utóbbi felfogása ellentmond a Greenblatt által is osztott benjamini történetfilozófiának, mely – a múltat “szálirány ellen” fésülve – a történelem veszteseiért száll síkra.) Greenblatt anekdotái a történelem “perifériájáról” tudósítanak, látszólag partikuláris történéseket vizsgálnak és visznek színre, melyek – egészen más szempontból – reprezentatívak, és képesek megragadni a történelmi társadalom szövetében megbúvó szimbolikus cselekvéseket. A kis történetekben megmutatkozó példázatok – a társadalmi ellenőrzés korábban ismeretlen fokán álló kora újkori angol társadalomra érvényes megállapítások mellett – máig érvényben lévő konvenciókra és kényszerekre mutatnak rá. Greenblatt életművét – ebből kifolyólag – át- meg átszövik a személyes anekdoták, irodalmi elemzései nem ritkán személyesen átélt történetekből indulnak ki (lásd a Hamlet in Purgatory-t [2002], vagy a Renaissance Self-Fashioning epilógusát). A jelen kötet hasonlóképpen személyes anyagból táplálkozik, a privát anekdoták azonban ezúttal a köszönetnyilvánítás-rovatba szorultak vissza. A jelenlétük ennek ellenére a könyv egészén érződik. Greenblatt személyes hangja elsősorban az elemzésekben érhető tetten; sajátos értelmezői döntéseiben vagy a felvonultatott alakokkal kapcsolatos szimpátiáiban mutatkozik meg.

Greenblatt hozott anyagból dolgozik: az elemzésekbe foglalt tények, feltevések a Shakespeare-szakirodalomból ismertek (ha tetszik, közhelyszámba mennek), Greenblatt azonban továbbmegy a csekély számú nyom kijelölte “józan” értelmezői határon. Shakespeare-je “minden bizonnyal” (titkos) katolikus, szabadgondolkodó, hideg és tehetséges üzletember, egyszerre opportunista és féktelen szellemi lázadó. Greenblatt írói képzelete az életrajzi dokumentumokban legszegényebb időszakokkal kapcsolatban a legélénkebb. Az adathiányt az előnyére fordítja, és fanyar megjegyzéseket fűz az eddigi értelmezések félsikereihez. (Érdemes rögtön leszögezni, hogy az említett megjegyzésekkel nem kívánja “lenézni” a hézagok kipótlására törekvő korábbi kísérleteket, csupán nézőpontjuk – és saját korábbi nézőpontja – abszurditására hívja fel a figyelmet. Emellett tisztában van azzal, hogy a Shakespeare-legendárium és kultusz kimondottan sokat köszönhet az “elveszett éveknek”.) Az életrajzi szempontból leghomályosabb évek adathiánya – ilyen például Shakespeare késő kamaszkora – “a nyilvántartás angol társadalmának” bürokratikus ügybuzgalmát ismerve több mint különös, és mint megjegyzi, “tengernyi találgatásra adott alkalmat” (39). Greenblatt egy detektív alaposságával göngyölíti fel a nyomokat, veszi számba az eshetőségeket és igen meggyőző módon érvel a következtetései mellett. A plauzibilitás, a legvalószínűbb lehetőségek melletti voksolás nem mindig képes ellensúlyozni a helyenként szükségképpen önkényes értelmezői döntésekből adódó zavart – ám ahol végképp elvetné a sulykot, ott az anekdoták és a stílus viszi tovább a történetet.

A Greenblatt által elbeszélt történet a költői képzelet kiemelkedéséről, tündökléséről és az átlaghoz történő hozzábéküléséről (292) szóló nyílt fikció, a képzelet terméke. Könyve az értelmezés – nem kevésbé izgalmas – története is egyben, melynek valódi tétje az, “hogy ráérezzünk az illúzió erejére anélkül, hogy egyszerűen behódolnánk a csalásoknak és a hazugságoknak” (161). (Az utóbbi megjegyzést nehéz nem az olvasóhoz intézett “figyelmeztetésként” érteni.) A feltételezések kezdettől fogva meghatározó érvényűek az elemzésben – Shakespeare életének “első felvonásától” (a nyelvi iránti vonzalma kialakulásától) a napjait bevégző zseni hétköznapokba “belerejtőzéséig” (293) – át- meg átjárják a könyv fejezeteit. A Shakespeare-re igen nagy hatással bíró ifjúkori “leckék” – melyekkel három fejezet is foglalkozik –, a katolicizmushoz és Anne Hathawayhez fűződő viszonya, illetve Londonba költözésének körülményei kiemelt fontossággal bírnak a hipotézissorozat szempontjából, mivel ezek “indíthatták arra […], hogy mindazt megtegye, ami miatt azóta is nehéz megértenünk, ki is volt ő” (128). Greenblatt Shakespeare anonimitása mögött titkokat és traumákat lát; a tiltott vallás iránti vonzalmat, a hatalomhoz fűződő ambivalens viszonyt, valamint a családi boldogtalanságot, mellyel tiltott vonzalmai és mérhetetlen becsvágya álltak szemben. A kötet eleji kérdések a titkok gyarapodásával számos egyéb kérdéssel egészülnek ki: “Miért nem sikerült a tudósoknak századokon át megtalálni a könyveit – vagy inkább miért nem írta be Shakespeare a nevét a könyvekbe, ahogy annyi kortársa, Johnson vagy Donne tette?” “Miért van minden, amit írt – még a szonettekben is – úgy megfogalmazva, hogy mindig elbújhasson, hogy legbelsőbb érzelmeit és gondolatait soha ne árulja el egyenesen?” (128) A kérdések részint redundánsak, mivel többnyire válaszolnak is egymásra, részint – a hipotetikus válaszok összefoglalásaként – a végkövetkeztetések után hangzanak el.

Greenblatt moralizálásai szintén személyes, olykor egészen anakronisztikus véleményének adnak hangot: “Vajon miért lelték kedvüket ebben a brutálisan ocsmány szórakozásban az Erzsébet- és Jakab-kori angolok” (131). Egyfelől, történeti antropológusi szemszögéből igen érzékeny leírásokkal él a legkülönfélébb kínzásokról és kivégzésekről – mint a világi hatalomgyakorlás hathatós eszközeiről –, másfelől történetietlen (voltaképpen didaktikus) kérdéseket intéz a tárgyához: “A kérdésre nehéz választ adnunk, hiszen arra is meg kellene felelnünk, hogy mi miért szeretjük a magunk kegyetlen látványosságait” (uo). Az idézett kérdés magyarázata meglehetősen tankönyvízű: a “groteszk látványosság”, a medveheccek vagy a nyilvános kivégzések feladata egyrészt a “dolgok rendjének” biztosítása, másrészt a rendszer által még megtűrt szubverzió, a “nonstop színház” életben tartása. A shakespeare-i színház ennek csupán az egyik – szintén megtűrt és megvetett – változata, mivel “a színpadon lábbal tipornak mindent, amiről untig tanulták, hogy szentnek kell tartani” (141). (A kötettől nem idegen a szimplifikáció, számos helyen bonyolódik oktató, mindamellett igen élvezetes magyarázatokba – a korabeli Londonról, a kínzásokról és a kivégzésekről, vagy a katolikusüldözésről. A “kemény” filológusi eszmefuttatások kimondottan ismeretterjesztő passzusokkal váltakoznak.)

Greenblatt rendkívül alaposan leírja a “szellemi vadorzó” Shakespeare taktikáit – “Különösen sikeres volt a szellemi elit tulajdonának megkaparintásában és magáévá tételében” (113) –, az évekkel későbbi intellektuális leszámolásait ellenlábasaival, az elrejtett, egyszerre játékos és veszélyes utalásait. A sokat vitatott és döntően pozitív gesztusként (félre)értett végrendelet – “Item, feleségemé légyen második legjobb ágyam tartozékaival együtt” – hasonló utalásként működik. Greenblatt külön fejezetet szentel “beszédesen barátságtalan” üzenetének kifejtésére: “Shakespeare valami olyasmit üzent vele, hogy a boldogságot, a bizalmat, az érzelmi közösséget – a legjobb ágyat – máshol találta meg” (108); “Hogy valami alapvető baj volt a házasságával, talán nem is annyira az árulja el, amit Shakespeare megírt, hanem inkább az, amit nem írt meg.” (93) A házasság (válást nem ismerő és “hosszú távú szerelemre berendezkedő”) intézményének történeti vizsgálata ad magyarázatot Shakespeare Anne-hez fűződő viszonyára és a családtól távol leélt életére. “Mindamellett, a korabeli kultúra szociológiai és pszichológiai problémái csak részben adnak magyarázatot William házasságának titkaira.” (96) A megfejtés, a darabok – különösen az úgynevezett “problémaszínművek” – szövegébe rejtett kulcs megtalálásához ismét a képzeletünkre kell hagyatkoznunk, hogy következtetést következtetésre halmozva végül eljussunk a kezdettől fogva sejtett konklúzióig: William kényszerű és boldogtalan házasságban élt.

Shakespeare társadalmi felemelkedését célzó életstratégiája – a lenézett kifejezésforma általi érvényesülés kísérleteként – elhibázottnak tekinthető. (“Mintha egy lány azért válna utcanővé, hogy nagyvilági dáma lehessen belőle.” – 55) Ugyanakkor a már említett társadalmi cserefolyamatok példájaként a színház (és általában az “írói mesterség”) volt az egyetlen olyan Shakespeare-korabeli nyilvános közeg, mely képes volt kibújni a hatóságok, a hatalom tisztségviselőinek ellenőrzése alól (lásd 138). Shakespeare színház iránti vonzalma – a színházi közeg szubverzivitásán és nagyfokú szabadságán túl – egy igen személyes indokkal is magyarázható: a nemesi rangra emelkedés álmával, melyet egykor még apja dédelgetett, és melyben végül kudarcot vallott. “A színpadon Shakespeare az lehetett, akinek látni szerették volna a szülei, s akinek magát tekintette.” (55) A színpadon – és később, a siker megérkezésekor a színpadon kívül – olyan ruhákba (és szövetekbe) öltözhetett, melyek a közember számára elérhetetlenek voltak – csakúgy, mint a sekrestyéből a színházi kelléktárba átvándorolt liturgikus ruhaneműkbe, melyek még őrizték a korábbi szentség nyomait a nézők képzeletében.

A “mimetikus mágia” efféle működésének lehetünk tanúi Shakespeare egész életében, csupán néhány “tárgyszerűen valószínűsíthető” (53) feltevést kell elfogadnunk. A Shakespeare-szövegek “sugallataikkal tantaluszi vágyat keltenek a nyomozásra” (52) – nekünk pedig (Greenblatt szerint) nincs más dolgunk, mint ráhagyatkozni e sugallatokra, és állhatatos figyelemmel végigkövetni az életrajzi törmelékből következő eshetőségeket. Greenblatt eljárása ennyiben hasonló Shakespeare feltételezett módszeréhez, mely esetében az életanyag művekbe történő beépítésében ragadható meg: “Shakespeare a valóságos életet torz, átalakított, leplezett vagy újraalkotott formában dolgozza bele” a szövegeibe (162). A kettő – a biográfiai anyag és a művek – egymásnak megfeleltetése túlzottan leegyszerűsítő (és pontatlan) képet eredményezne, ezért Greenblatt tárgyához méltó feladatra vállalkozik: “sokkal inkább Shakespeare alkotásának varázserejét akarjuk kiemelni, ezt a bátor, teremtő, nagyvonalú képi fantáziát”. (Uo.) Önnön eljárása sem kevés értelmezői “bátorságról” és/vagy “teremtőerőről” tanúskodik – ugyanakkor profanizálja is a shakespeare-i teremtőfolyamatot. Falstaff létrehozásának folyamatával szemlélteti “Shakespeare alakformáló erejét”, az “elegyes irodalmi hordalék” megfelelő mederbe terelését és termékennyé tételét. (Greenblatt ezen a ponton – csakúgy, mint a könyv számos pontján – időmontázzsal él; több időréteget vetít egymásra, majd ezek párhuzamos idézésével teremt kapcsolatot a Shakespeare által feltehetően átélt történések és a szövegei között.)

“Akik a bűvös körön kívül álltak – s most már mindannyian ott állunk –, meg kellett hogy elégedjenek a költő tehetségének csodálatával és a bizonytalan életrajzi tapogatózások homályosságával.” (174) Az életrajzi adatok és a színdarabokból vett passzusok késleltetett összeolvasztása, majd az ebből adódó következtetések tényként való összegzése hatásos módszernek bizonyul ebben a tapogatózásban. Greenblatt könyve minden, csak nem “bizonytalan” és “tapogatózó”; a csekély számú életrajzi adatra és a viszonylag nagy számú szövegre alapozva merész következtetésekig jut el Shakespeare végrendeletével, hatásaival vagy vágyaival kapcsolatban. A feltételezések tényekké történő átlényegítése – mivel “hiányoznak a pontos összefüggések, s nem valószínű, hogy valaha is kinyomozhatók lesznek” (168) – nagyfokú értelmezői szabadságot eredményez; ez a “bizonyos bizonytalanság” az, “ami lázasan csapongó életrajzi spekulációkra csábította a kutatókat – ahogy a láng vonzza a pillét” (172), s ez az, ami arra ösztönzi Greenblattet, hogy módosítson a képleten.

A kötetet Greenblatt stílszerűen egy anekdotával indítja: “Ezerötszázkilencvennyolc táján, azaz Shakespeare pályájának első harmadában egy bizonyos Adam Dyrmonth, akiről szinte semmit sem tudunk, nekifogott, hogy lejegyezze magának néhány innen-onnan összegyűjtögetett beszéd és levél tartalmát. Látható, hogy figyelme közben elkalandozott, mert egy idő után már csak összevissza firkált. […] S ami a legérdekesebb, hogy az irkafirkáló többször is papírra vetette ezt a két szót: »William Shakespeare«. Talán azt akarta megtudni, milyen érzés leírnia az emlékezetes nevet, mintha a sajátja volna.” (13) Az anekdota – a belőle levont következtetések merészségén túl – jól példázza Greenblatt “módszerét”, a történeti nüanszok iránti fogékonyság és az invenció együttes működését. A Shakespeare-hez visszatérő, a “gondolatait ismételten próbára tevő” (11) filosz póza az elemzések ilyesfajta leleményessége miatt nem válik visszatetszővé – és talán azért sem, mert, mint írja, “Shakespeare különleges örömmel telít mindent, ami vele kapcsolatos”.

(Fordította G. István László. HVG Könyvek, HVG Kiadói Rt, Bp, 2005, 328 oldal, 3950 Ft)