Jegyzőkönyv

 

Orvos volt ő is: ő értette volna.

Ő ismerte mind a műszereket

és műszavakat, steril gumikesztyűt,

a fertőtlenítő halálszagát,

a mérleget, amin porokat mérnek

hajszálpontosan, a fehér köpenyt,

amelyben a test ismerői járnak

egyenruhásan, mint az angyalok,

a holt nyelv hideg, biztos szavait,

a jegelt részvét és a tárgyszerűség

hatékonyságát, mikor vágni kell.

 

A tüdeje tapintásáról írtak,

mája színéről. Pontos és szikár

mondatokban, a jó boncmesterek.

Most megláthattam belülről a testet,

amit szemérmesen takargatott,

mikor háromévesen rányitottam,

hogy majd, azután, gyengén, betegen,

egy délutánon átadja magát,

hogy segíthessek beszállni a vízbe.

Nem latolgatott, mint a szeretet.

Tárgyilagos volt, mint a bizalom.

 

Szép volt és nyolcvanéves. Esküvőmre

készültem, huszonhárom évesen,

a hajlékony test nyugodt tudatában.

Nem riasztott az oly sokáig titkolt

műtéti heg, a bőr mély árkai,

a mindenhol kirajzolódó csontváz,

a medence, mely megszülte apámat

kétnapos kemény vajúdás után.

Nem vizsgáltam, nem bámultam, de láttam,

és ugyanő volt, nem volt idegen.

Tartottam, szinte lebegett a kádban.

Nem akartam elengedni sosem.

 

Épp nyolc év telt el a halála óta,

mikor egy másik iratot keresve

a mappában a lapra rányitottam.

Ahogy a mellcsont roppan, mielőtt

a hasat végigmetszik. Ahogyan

szétválasztják a belső szerveket.

Ahogy a szike az asztalra koppan.

 

Egy idegen gumikesztyűs keze

szíven markolt, és a mérlegre tette.

 

 

Leépülés

 

Iroda épül így a régi parkra,

ahogy a testben készül a halál:

fegyelmezetten, tragédia nélkül,

a napsütéses nyári ég alatt

előrerajzolt terv szerint a részek

nyugodtan teszik rendelt dolgukat.

 

Betonnal öntött teknő: a csírák

útja lezárva, mechanikusan

épül a végzet. Csalóka eleinte:

élők nyüzsögnek félig kész falak közt,

még lezáratlan, összevissza minden.

 

Pedig rend van a burjánzásban, rend van

a vastraverzek erdejében, rend a

kalapálásban, fúró sírásában, fűrész

nyíkolásában, rend van a beton

bugyogásában, a csiszolt lapok

illesztésében, rend van a gerendák

párhuzamában és az oszlopok

sorjázásában, egyetlen irányba

mutató, tiszta, megalapozott rend –

 

villog a nap a színes sisakok

taraján, a sok csupasz, barna háton,

hoznak és visznek, raknak, öntenek,

hajladoznak a pengő-döngő ritmus

muzsikájára, míg fölöttük absztrakt

szépségében a négy daru forog,

mint a napóra, lassan, biztosan,

fent a négyszer öt irdatlan betontömb

ellensúlyával, és kampóikon

kis himbálással hatalmas vasak

utaznak némán –

 

kő leng a légben, fém vágja a felhőt,

de nem zuhan, akár a függesztett penge,

hanem apránként állja el a látványt:

előbb az utak távlatát, majd lassan

a lombokat, a tetőcserepek

ragyogását, az antennák hegyét,

kémények peremét, hogy azután végül

eltorlaszolja az eget egészen –

 

az utca szűk ölén, a keskeny

vágat legalján szűkölünk majd, kérjük,

hogy teljék vissza a kitelt idő,

hogy szűnjék meg a rend vak rombolása,

kilátástalanság helyett legyen megint az

éggel borított összevissza park,

célszerűség és egyirány helyett

a nézés origójából szétspriccenő tér

széttartó vonzása, szédülete –

 

vagy, prés helyett a kés, teljék be végre.