Rögtön az elején leszögezném, hogy jelentős dolog olyan műsort színpadra állítani a pécsi Kodály Központban, mint a csütörtöki volt. A kultúripar szempontjából nézve, és különösen a pécsi kultúraszolgáltatók és -fogyasztók preferenciáinak fényében – árnyékában? – egyáltalán nem evidens, hogy megengedhető egy olyan koncert, ahol a három darabból az egyik Bach, a másik Kurtág. Most mégis történt egy ilyen, és ennek örüljünk.

A Pannon Filharmonikusok nagyon ritkán játszik az elmúlt fél évszázad zenekari zenéjének terméséből, pedig sok olyan mű született ezekben az évtizedekben, amelyek alapvetően alakították át a szimfonikus zenéről alkotott képünket, ráadásul ebben a magyarországi szerzőknek igen jelentős része van. Kurtág György Stele című művének (ΣΤΗΛΗ, op. 33, 1994) előadása egyáltalán nem volt kimagaslóan jó és a közönségnek sem tetszett túlságosan. Mindjárt elmondom, hogy miért. De előtte ki kell térnem a zeneértés és zenehallgatás néhány alapvető aspektusára – és egyáltalán nem mentegetni akarom a zenekart vagy a közönséget, nincs is miért.

Az nem úgy van, hogy egy alapvetően jó zenekar, ha egyszer-egyszer Kurtágot játszik, akkor az rögtön olyan jól megy majd, mint amikor Dohnányit vagy Bartókot. Kurtágot – mint minden más szerzőt – meg kell tanulni érteni és játszani, csak még azt a hátrányt is le kell küzdeni, hogy a vele való találkozás egyáltalán nem elvárás még egy profi zenésztől sem. Ráadásul olyan technikákat, hangzásokat, zenei megoldásokat kell alkalmazni egy Kurtág-darab előadása során, amelyek nincsenek meg a korábbi időszakok játékmódbeli repertoárjában. Ugyanez érvényes a hallgatásra is. Nem lehetséges Kurtágot ugyanúgy hallgatni, mint romantikus mestereket. Első hallásra az az élménye a hallgatónak, hogy nem élvezi a darabot, hiszen nem is érti, nem is tudja, mit kell hallgatni (ez akár szó szerint is érthető). Egyáltalán nem baj az, ha a zenekar és a közönség együtt vesznek részt egy tanulási folyamatban. Nagyon izgalmas és inspiráló volt hallgatni a mostani előadást is, csak hát tényleg összpontosított munkára van szükség a hallgató részéről is, hogy egy ilyen újfajta élményben egyáltalán részesülhessen. Nincs semmi objektív akadálya annak, hogy a közelmúlt zenéi megszokottá váljanak a hangversenyeken, de ehhez egyszerűen az kell, hogy gyakran játsszon ilyeneket a zenekar és gyakran halljon ilyeneket a közönség. Persze a piaci logika hegemóniája miatt aligha fog ilyen irányú változás történni a pécsi hangversenyéletben.

Alapvető nehézsége a Stelének, hogy az egész darabon hatalmas tömbökként vonulnak végig az akkordok, amelyek felépítésében általában a teljes zenekar részt vesz. A megszólaló hangzás minőségének kialakításában egyszerre vannak jelen a fúvós és húros hangszerek, egyik sem nyomhatja el a másikat. Más a szerepük. A fúvósok fénylő dallamai nem beborítják az akkordot, mint az aranyfüst a barokk szobrokat. Inkább olyan, mint a tenger felszínén megcsillanó napfény. A fúvóskar a felszín, amin létrejön a fénytörés, de ami egylényegű az alatta lévő víztömeggel. A koncerten sokszor mégis inkább az előző történt, és a vonósok háttérbe kerültek ezekhez a szólamokhoz képest. Így az egyensúly megbomlott, és épp az akkordok mélysége, tömege tűnt el. Ez alól azért voltak kivételek, a 2. tétel végén például hátborzongató örvények nyíltak meg.

A rutintalanság a ritmika kezelésében is érződött. Egy ilyen zenei faktúra működtetésekor kérlelhetetlen pontosságra van szükség, mert az egymástól eltolt, a szólamok között szétdobált hangindításoknak dallamérzetet kell létrehozniuk, ráadásul fontos, hogy felismerhető legyen az azonosság a gesztusok között. Aki nem jártas egy ilyen zenei anyag játékában, annak a tartott hangjain óhatatlanul érzékelhető a számolás, miként hangindításain az izgalom, hogy pontos lesz-e, és nem jön létre az egyes részek közötti egység, amit aztán a hallgatónak érzékelnie kellene.

A fentiek ellenére, amelyek inkább az összhatást érintik, a rézfúvós szekciót mégis ki kell emelni. Nekik ebben a darabban sokféle és nagyon lényeges szerepük van, és ez az előadás során ki is derült. A 2. tétel kavalkádját a rezek határozott játéka tette világos arcélűvé, a 3. tételben pedig az egész zenei szövet pillérei voltak a wagneri hangzású tartott akkordok, amelyeket időnként beborítottak a repetált zenekari-tömbök hullámai.

Az előbb említett tanulási folyamat már csak azért is lehet nagyon izgalmas és hasznos, mert hallhatjuk, hogy mit kezd egy más stílushoz szokott zenekar Kurtág zenéjével. Ahol nem teljesen sikerül megvalósítani a darab intencióit, ott éppen az derül ki, hogy miben és mitől más Kurtág zenéje a megszokott repertoártól – és persze mennyiben folytatója annak. Éppen ez adja a fogódzót a hallgatónak: a saját zenehallgatása és ízlése felől tud behatolni a műbe. Persze akkor igazán hasznos ez a folyamat, ha végül hagyja, hogy az ott lelt új tartalmak átalakítsák őt magát.

Palojtay János nagyszerű előadásában hallhattuk Johann Sebastian Bach lipcsei korszakában írt d-moll zongoraversenyét (eredetileg: Csembalóverseny, BWV 1052, 1734–38), melyet tételeinek unisono témái tesznek igazán hátborzongatóvá és helyenként fájdalmassá. Palojtay játéka végig precíz, átgondolt és letisztult volt, ugyanakkor – főként a szélső tételekben – nem nélkülözte a frissességet és az eleganciát sem. Az intellektuális figyelem tettenérhető volt a témák, dallamok, rövidebb gesztusok frazeálásában, anélkül, hogy hallgatása bármikor fárasztóvá vált volna. Egy virtuóz társalgóval volt dolgunk, aki a legmélyebb igazságokat is a legközvetlenebb és érthető nyelven tudta elmondani.

A szélső tételek igen gyors tempót kaptak, de végig kitartottak lendületben. Ez a zenekarnak is köszönhető, amely nagyon pontos belépéseivel mindig tovább gördítette a zenei folyamatot, folytatója, kiegészítője volt a zongora által felvetett tartalmaknak. Amit helyenként hiányolni lehetett az előadásból, az a kifejezőerő és egyfajta érzelmi felfokozottság, amelyekre leginkább a 2. tételben szomjazott a közönség. A zongora aprólékos dallamai itt darabossá váltak, a szólista nem érte el azt a hőfokot, ahol létrejöhetett volna az egyes motívumok közti kohézió. A 3. tétel közben jött meg az a tűz, amit az előző tételekben vártunk – anélkül hogy a zongorista játékának addigi erényeit megtagadta volna. Nagyon is szimpatikus egy olyan Bach-interpretáció, amely a leleményekre, a kidolgozott részletekre és mindezek érthető tolmácsolására helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha ebből az előadásból kissé hiányzott a személyes megrendülés. A kettő talán meg sem fér együtt.

Ráadásként Wolfgang Amadeus Mozart Gigue című darabját hallottuk (KV 574, Lipcse, 1789. máj. 16.). Találó választás volt ez a kis virtuóz rögtönzés, melyet Mozart Lipcsében tett látogatásakor írt, amikor megismerkedett közelebbről Bach műveivel. A találkozás nagy hatást tett rá, és ez már ebben a kis szösszenetben is tettenérhető. A középrészben egy ponton megnyílik a föld, hirtelen kicsúszik a talaj a tonalitás alól. De mire a gyors tempóban ezt észrevennénk, minden visszatér az eredeti kerékvágásba, minden újra csinos és kellemes, mintha mi sem történt volna. De azért az a tátongó lyuk ott van.

Szergej Rahmanyinov Szimfonikus táncok című művét (op. 45, 1940) nagyon élvezte a zenekar és a közönség is. Ez az a stílus, amely igazán közel áll a Pannon Filharmonikusokhoz, és lubickoltak is benne. Vajda Gergely változatos színeket festett a zenekarral, széles skálán mozgó dinamika és szélsőséges érzelmek jellemezték az előadást. Csillogtak a fa- és rézfúvók, szóltak a vonós tremolók, egyszóval itt mindaz a helyén volt, ami a Kurtág-műben stílusidegennek hatott.

Figyelemreméltó azonban a mű végén megszólaló Dies irae dallam. Akárhányszor felbukkan a szimfonikus irodalomban, az mindig a nagyzenekari faktúra túlcsordulását, hatásának fokozását jelenti. Ennek az egyszólamú dallamnak az egyszerűsége a halál fatalitását és magától értetődőségét fejezi ki, közvetlenebbül, mint bármely nagyzenekari tutti. Hasonló hatást érnek el a Bach-concertóban a kérlelhetetlen unisonók, és az egyes hang lehetséges kifejezőerejét ragadja meg Kurtág zenéje is. A Stelét nem különleges hangzásai és bonyolult felrakása teszik elviselhetetlenül súlyossá. Ezek mind megszokhatók. Hanem az, hogy olyan környezetet teremt, ahol minden hang saját jelenvalóságával ad számot létről és nemlétről, és könyörtelenül szembeállítja velünk a halált. Érthető, hogy az ezzel való találkozás egy koncertteremben nem mindig kellemes.

(Fotók: Pannon Filharmonikusok / Bublik Róbert)