Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre ezúttal Kántor Péter Valahol itt című verseskötetét szemlézi.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Ikarosz bukása és a nem halkuló zsolozsma. Mielőtt megkísérelném jellemezni Kántor Péter Valahol itt (Magvető, 2017) című verseskötetének lírai világát, egy kiemelkedően szép versét idézem, az Ikarosz bukását, amely önértékén túl olyan, mint a klasszikus festményeken gyakran látható kicsinyítő tükör: szemlélhetővé válik benne az egész kép, mint ahogyan ebben a költeményben is megmutatkoznak e töprengő hangú gondolati költészetet jellemző motívumok. Alcíme szerint P. Brueghel hasonló című festménye nyomán íródott, vagyis műfaját tekintve ekphraszisz, azaz képleírás, mint e kötet egyik ciklusának többi darabja, ám a költő megmozdítja az időt megállító és megörökítő vizuális pillanatot, s lírai távlatot ad a képnek. A vers első szakasza a bukás közvetlen előzményeit érzékelteti szubjektív átéléssel, a történet hősének pillantásán keresztül.

Csak zuhant és zuhant és zuhant,
közben látta a tengert és látta a földet,
legelésző birkákat, egy földművest, egy halászt,
látta a fák leveleit külön-külön és együtt,
de őt mintha senki se látta volna, még az eget kémlelő pásztor se.
Hát hogy lehet valaki ennyire láthatatlan?

A szöveg a zuhanás folyamatát oly módon érzékelteti, hogy, filmnyelven szólva, a távoli látványt (látta a tengert és látta a földet) közeli képek váltják fel (látta a fák leveleit), ám az ismétlődő látta ige a magányos, viszonzatlan pillantás tapasztalata révén a mások által figyelemre sem méltatott, s ilyen értelemben láthatatlan Ikarosznak nemcsak élete, de létezésének értelme is kérdésessé válik, kivált önmaga számára. A szakaszt lezáró kérdés révén a leírás elmélkedésbe fordul. A költő ezzel a megoldással finoman alkalmazkodik a felidézett kép keletkezési idejének poétikai hagyományához, amely a piktúra és a szentencia kettős íve által formálja a verset.

Már hogy ne lehetne? – felelte saját magának,
hiszen ő aztán igazán tudja, milyen az, mivel járhat,
ha valaki nem oda néz, ahová nézni kell,
vagy ha nem fordítja el időben a fejét,
ha nagyon belefeledkezik abba, amibe nem szabadna.

A nézőpont korábbi aláhanyatlását, valamint a pillantást viszonzó tekintetek hiányát most a magányos beszéd, az önértelmező, de csupán látszólagos dialógussá kényszerülő belső monológ váltja fel. Ami szintén elmosni látszik a személy alig érzékelhető körvonalait, s valakivé általánosítja azt a válasznélküliség légüres terében; miáltal a vers Ikarosz sorsának a személytől immár független, általános érvényű negatív élettapasztalatát fogalmazza meg: nagyon belefeledkezett abba, „amibe nem szabadna”, mondja a beszélő praktikus józanságot imitálva, amit az igeként ragozott melléknév (szabadna) hétköznapi nyelvhasználatra emlékeztető alakja nyomatékosít.

De lám, elfordulnak előle még a vitorlák is a tengeren,
még a fák zöld levelei is egytől egyig,
míg a távolban hófehér, sziklás hegyek ragyognak,
s fülébe nem halkuló, fojtott hang zsolozsmázik.

Az elforduló levelek és vitorlák módosulva visszatérő motívuma teljessé teszi a hős tragikomikus magányát. A kitáguló tér hideg tisztasága, valamint a fülben s még inkább a lélekben hangzó zene mégiscsak ünnepélyessé avatja a szöveget, annál is inkább, mivel a fojtott hangú zsolozsma lehet halotti ének, de lehet könyörgés, sőt hálaadás is.

A Valahol itt című kötet hommage verseit is a lírai hagyománnyal folytatott termékeny dialógus jellemzi. A felidézett arcokra (Orbán Ottó, Petri, s kiemelten Weöres) rávetülnek a beszélő arcvonásai, a tradíció elsajátításának jegyében. A kötet egyes darabjait következetesen szerkesztett, s a városi életből (utcák, terek, bolt, villamos) merített motívumhálózat kapcsolja össze lírai egésszé. A hétköznapi események időtávlatba emelése az apa emlékével folytatott néma párbeszédben éppen úgy megfigyelhető (Indián), mint „a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok” felidézése során (Ahogy zuhog), vagy a történelmi trauma maradandó emlékének kiábrándultan fájdalmas tapasztalata által (Denkmal). Múlt, jelen és jövő egymásra íródásának költői remeke a Mutass nekem című vers, amely az aposztrophé alakzatára épül, egy meg nem nevezett második személyhez fordulva, de szerintem önmegszólító versként is felfogható: a jelenbeli kérés a beszélő múltját és mitikus alakmását egyaránt láthatóvá teszi, miáltal az időt szimbolizáló folyó képe sajátos jelentéstöbbletre tesz szert. „Mutass nekem egy széles folyót, / azt a széles folyót, amit úgy ismerek, / ül a partján egy ősöreg ember, / ül a partján egy kisgyerek.” A szöveget olvasva a mesék és mondák időtlen hullámverését halljuk. De most térjünk vissza az Ikarosz bukásához!

Mert erről a kiemelkedően szép versről még nem mondtuk el talán a legfontosabbat. Kántor Péter verse nem csupán képleírás, s nem is csak egy mitikus sors felidézése, de intertextuális kapcsolatai révén szövege beleíródik egy költészeti hagyományba és egy sorsértelmező diskurzusba. Mint arra már Radnóti Sándor rámutatott az Élet és Irodalom 2017. június 6-i számában, Kántor verse visszarímel Auden Musée Des Beaux Arts című, ugyancsak a Brueghel-képet idéző költeményére. Ez szintén a viszonzó, érdeklődő vagy részvevő tekintetek hiánya által ragadta meg az Ikarosz-sors lényegét: „hogy fordul el minden, / rá sem hederítve, a pusztulástól; hallotta pedig / a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást, / ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy / izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tűnő lábszárra is / egyben” (Jékely Zoltán fordítása). Kántor Péter verse önelvű esztétikumával válik e tradíció részévé, amelynek egyediségét leginkább a jelentést nyitottá tevő fojtott hang zsolozsmája adja. Ám ez a szöveg egy interpretációs hagyomány részévé is válik. Hamvas Béla a Kerényi Károly által szerkesztett, Sziget című művelődéstörténeti kiadványban publikált Brueghel-esszéjében szintén kitér erre az általa démoni tekintetűnek nevezett festményre. „Ikarus lezuhan és az emberek oda se néznek.” A kép Hamvas szerint arról beszél, hogy „nincs értelme annak, hogy az ember nagy dolgot csináljon” (Sziget, 1935. 54-75.). Az Ikarosz-sors értelmezésében Márai Sándor egyik naplóbeli jegyzetében még szkeptikusabb, s radikálisan megfordítja a látószöget. „A képen Ikaroszból csak két lábfej látszik […]; a kép előterében egy flamand paraszt nyugodtan szántja ökrével a tarlót… A festő kigúnyolja Ikaroszt, áhítatos hűséggel ábrázolja a parasztot és az ökröt, mint aki azt mondja: »Ez fontosabb, mert ez az emberi vállalkozás«.” (A teljes Napló 1961–1963. Helikon, 2012. 72.). Ebbe a gazdag, sokrétű diskurzusba vésődik bele – vitázva vele, továbbgondolva azt – Kántor Péter verse, amely, mint már említettem, a Valahol itt című kötet emblematikus darabja. A köteté, amely a közelmúlt egyik maradandó értékű költői teljesítménye. (január 18.)

2018-03-06 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs