Langyos vér csörgedezik

Federico García Lorca: Vérnász ‒ Janus Egyetemi Színház, Pécs

Görföl Balázs

A JESZ előadása meggyőz arról, hogy érdemes ma még Vérnászt játszani: csak sajnos nem hiszem, hogy így. Görföl Balázs színikritikája.

Görföl Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Örvendetes, hogy a Janus Egyetemi Színház tavaly októberben műsorra tűzte a Vérnászt. García Lorca drámája remek választás: feszült és fordulatos cselekménye, vérbő jellemei, vad szenvedélyessége, erős, gyakran expresszionisztikus nyelve, gazdag motívumrendszere a konkrét időbeli és kulturális kötöttségek mellett is eleven, aktuális, érvényes művé teszik a spanyol szerző alkotását. A drámaszöveget átszövő dalbetétek, zenei részek pedig külön is vonzók lehetnek egy egyetemi színház számára. Ráadásul a dráma zömében fiatal szereplői egy kivétellel amolyan archetípusok: nincs nevük, Lorca Menyasszonyként, Vőlegényként, Feleségként, Anyaként stb. aposztrofálja őket ‒ ezzel is kiemelve időfelettiségüket, általános érvényűségüket. A JESZ előadása meg is győz arról, hogy nagyon is érdemes ma még Vérnászt játszani: csak sajnos nem hiszem, hogy így.

De nézzük előbb a dráma alaphelyzetét. Esküvő van készülőben, ám a leendő nászt beárnyékolja a múlt. A Vőlegény az Anyja nagy rémületére azt a Menyasszonyt készül elvenni, aki öt évvel korábban Leonardo jegyese volt. Csakhogy Leonardo annak a Félix családnak a sarja, amelynek felmenői kioltották az Anya férjének és nagyobbik fiának életét, még jóval a dráma jelen ideje előtt. Ez a konstelláció nemcsak a gyászába belemerevedő, a Félix családdal szemben engesztelhetetlen gyűlöletet érző Anya miatt válik roppant feszültségek forrásává, hanem amiatt is, hogy az időközben megnősült Leonardo Felesége a Menyasszony unokatestvére, így a házaspár is hivatalos a lakodalomba. S meglehetősen hamar kiderül, hogy Leonardo és a Menyasszony még korántsem vált közömbössé egymás iránt, és ezek az elleplezni kívánt érzelmi zűrzavarok végzetesnek bizonyulnak, a lakodalom valóban vérnásszá válik.

A Mikuli János rendezte előadás színpadképe igencsak egyszerű, ami egyfelől okos döntés. A puritán szobabelsőt, a néhány fasámlit három, a mennyezetről aláereszkedő széles vászon tagolja, közöttük rálátás nyílik az áttetsző textilfelülettel takart megemelt hátsó színpadra. Utóbbi az egy-két utazás-jelenethez kínál távolságot, illetve a fő események hátterében zajló történések számára ad helyet. Ez a dísztelenség a szereplők közötti bonyodalmakra irányítja a figyelmet, markáns karakter híján hangsúlyozza az események általános érvényűségét, az elszakadó, megtépett vásznak a darab utolsó részében pedig egyszerű, de hatásos stilizációval érzékeltetik az elszabaduló borzalmakat. Másfelől viszont ugyanaz a szobabelső jelenik meg mind az Anya és a Vőlegény, mind a Menyasszony és Apja otthonaként, és e színpadi egyhangúság miatt elsikkad a dráma egyik fontos eleme, nevezetesen az, hogy a két otthon egészen eltérő. A Vőlegény házához bőségesen gyümölcsöző kert tartozik, míg a Menyasszony távoli, terméketlen és köves talajú helyen él, s a helyszín itt bizony lelki tartalmakat is kifejez, megjeleníti a Vőlegény gazdag reményeit és életvágyát, illetve a Menyasszony magára vállalt meddőségét és élettelenségét, azt, hogy nem tud túllépni a Leonardóval való jegyessége felbomlásán, inkább próbálja elszigetelni magát. A drámabeli miliőnek az is fontos eleme, hogy tombol a hőség, így a szereplők egyre kevésbé tudnak uralkodni a szenvedélyeiken, mintegy a világ is arra kényszeríti őket, hogy eloldják fékeiket. Ez az előadásban egyáltalán nem tud kibontakozni, ami még akár vállalható megoldás is lehet, elvégre mindent nem lehet, de az, ahogy a darab a feszültség adagolásával bánik, már túl nagy veszteséggel jár.

A drámában ugyanis nagyon lényeges, hogy a feszültség lassan, fokozatosan erősödik fel, és válik végül feltartóztathatatlanná. Ehhez képest az előadásnak már a nyitójelenete nagyon feszült. Pedig itt nem történik más, mint hogy a Vőlegény elköszön az Anyjától, mielőtt kilátogatna a szőlőbe: a drámabeli Vőlegény nagyon is örül, hiszen végre kitűzik a háztűznéző időpontját, nevetve csókolgatja a panaszkodó Anyját ‒ az előadásbeli Vőlegény (Glázer Bálint) ezzel szemben olyan rémülettel lép színpadra, mintha gyilkosok hada várná a szőlőben, vagy mintha legalábbis a szőlő megkapálása a világ egyik legrettenetesebb dolga lenne. Úgy tűnik, az előadás már akkor feszültséget akar teremteni, amikor az még igazából meg sem jelent a műben. Így épp a fokozatosság megy veszendőbe, az, hogy a Vőlegény gyanútlanul, jókedvűen és szerelmesen tekint a jövőbe, és a kesergő Anya sem tud még mindent. Sajnos a darabbeli Vőlegény jóformán végig úgy jelenik meg, mint akinek nincs sok kedve ehhez az egész házasságkötésdihez, de ha már muszáj, igyekszik minél kisebb megszégyenüléssel megúszni a dolgot. Ehhez képest a drámában a Vőlegény Leonardo egyenrangú ellenfele. Az is igaz viszont, hogy Glázer játéka idővel határozottan oldódik, és azt mindenképpen elhihetjük neki, hogy a Vőlegény valóban szerelmes, várakozással tekint a jövőbe, megszégyenülése és bukása ezért tragikus.

Az előadás Leonardója (Popa Máté) sem mindig tudja megjeleníteni azt, hogy még szerelmes a Menyasszonyba, de közben vívódva próbálja elleplezni érzelmeit. Popa színpadi jelenléte kifejezetten erős, tisztán színre viszi a benne dúló szenvedélyt, de az imént említett kettősség feszültségét nem adja vissza. Nehezen érthető, hogy miután szerelmet vall a Menyasszonynak, hogyan képes vidám arccal táncolni a násznép tagjaként. Meglepő az is, hogy a dráma egyik igen erős jelenetében, amikor a lakodalom előtt kettesben marad a Menyasszonnyal, miért azt mondja neki, hogy: „Azt hiszed, az idő megvéd?” Ez metaforikusan sem nagyon jelent semmit, és az eredetiben nem is ez szerepel, hanem az: „Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd?” Nem tudom, hogy csupán színészi szövegtévesztésről van-e szó, vagy dramaturgiai túlhúzásról, de így épp a dráma egyik legfontosabb, nagyon keserű állítása oltódik ki, az, hogy a múlt nem múlik el, az idő nem gyógyír semmire, és az új életkörülmények kialakítása, a menedék keresése is hiábavaló, mert a szenvedélyen lehetetlen úrrá lenni.

Csalódást okoz néhány olyan jelenet, amely bár szöveghű, de éppen emiatt meglepő. A dráma egyik jelenetében Leonardo Felesége és az Anyós olyan dallal igyekeznek álomba ringatni Leonardóék gyermekét, amely ilyen sorokat tartalmaz: „Aludj, rózsaszál, / fekete paripa hadd ne sírna már. / Négy lába vérhabos, / sörénye jégcsapos, / szeme közt ezüst tőr, / szeme közt ezüst tőr”. Egészen hideglelős epizód, a ló-kép pedig utólag még sötétebbre színeződik, ugyanis később megtudjuk, hogy Leonardo a lovával rendszeresen kivágtat a pusztaságban élő Menyasszonyhoz. Az előadásban mégis azt látjuk, hogy a két nő egymásra mosolyogva énekel a csecsemő fölött, akiről jókedvükben aztán mintha meg is feledkeznének. Az Anyát és a Mennyasszony Apját játszó két rutinos színész, Pásztó Renáta és Inhof László magabiztosan hozza a szerepét, és Inhof az, aki akkor is képes érzékeltetni, hogy az Apa egyre inkább látja a lakodalom kitörni készülő feszültségét, amikor nincs szövege. Így főleg meglepő, hogy amikor a múltbeli traumáiban benne rekedt Anya elmeséli neki, hogyan mártotta bele a Félix család által meggyilkolt elsőszülött fia vérébe a kezét, és nyalta le azt, az Apa olyan joviális egykedvűséggel bólogat, mintha csak az idei szőlőtermésről diskurálnának. Sajnos az előadás gyakran mintha nem nézne igazán szembe a drámából egyre inkább feltörő borzalommal. A Menyasszonyt és a Feleséget alakító Faa Eszter és Somogyi Bianka tisztességes, érzéki és érzékeny előadást nyújt, ha nem is túl széles színészi repertoárral (a kiabálás az indulatkifejezésnek csak az egyik eszköze). Felüdítő Mekis Flóra játéka a Menyasszony Barátnője (a drámában Cselédasszonya) szerepében, nagy természetességgel viszi színre a nő játékosságát, kíváncsiságát, ugyanakkor józan eszességét is.

A Vérnász egyik csúcspontja a lakodalom, és az előadás vonatkozó jelenete megint csak kettős. Egyfelől adekvát a zene (Kopeczky Péter) és hatásos a megvilágítás. Másfelől a táncjelenet engem jobban emlékeztetett egy népművelő szakkör baráti összejövetelére, mint önfeledt lakodalomra, a zene mellől pedig egy idő után eltűnik a szöveg, és így kitörlődik a dráma nagyon lényeges összetevője. Az, hogy a násznép éneke és tánca nem egyszerű hejehuja, hanem rituálé, amely arra hivatott, hogy a hagyomány erejével értelmezze a jegyeseknek, ami épp történik: hogy a menyasszony örökre búcsút int az apai háznak, ami fájdalmas, de közben kivirul a világ, mindent áthat a várakozás izgalma, küszöbön áll a szüzesség termőre fordulása stb. A dráma tragikuma részben abban rejlik, hogy e szertartásszerűen elhangzó szavak nem illenek rá a konkrét helyzetre, hogy valójában nem az történik, ami az énekben elhangzik, hiszen a Menyasszony mást szeret. A szöveg fokozatos elhagyása kiiktatja a drámának ezt a fájdalmas dimenzóját.

Ahogy végső soron a Vérnásznak az a dimenziója sem tud igazán érvényesülni az előadásban, amely rendkívül kegyetlen képet rajzol az emberről. Eszerint az ember olyan lény, aki fölött és akiben olyan erők munkálkodnak kérlelhetetlenül, amelyek jócskán meghaladják az értelem és az akarat erejét. A vér diktál, a külvilág hatalma parancsol, bármennyire próbáljon is az ember szentenciákba, lélektani törvényszerűségekbe kapaszkodni („az idő mindent begyógyít”). Leonardónak a Menyasszonyhoz intézett erős szavaival: „Ezüst tűkkel feketén / forgott szívemben a vér, / (…) És a bűn mégsem az enyém, / a föld a bűnös, az illat, / az, amely most is felémtör, / kebleidből, fürtjeidből…” A dráma címében szereplő vér erre az emberen uralkodó hatalomra is vonatkozik, nem csak a vérontásra.

De igazságtalan lennék, ha nem szögezném le, hogy az előadás alighanem mégis pontosan érti ezt a rettentő antropológiát. A darab végén a térdeplő, összeomló asszonyok, akik ugyanolyan hangon, egyéniségüket maguk mögött hagyva regélnek a borzalomról, nagyszerű, emlékezetes figurák. A JESZ tehát végül megérkezik a Vérnászhoz: úgy gondolom, az odáig vezető utat lenne érdemes hasonló odafigyeléssel és érzékenységgel újra bejárni.

(A fotók a JESZ honlapjáról származnak.)

2018-02-27 10:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)