A tehén átugrotta a Holdat

Venyercsán Dávid

„A legújabb Twin Peaks ismét forradalmi lett: ezúttal nem magát a formátumot változtatta meg, hanem elvárásainkat, megszokásainkat szedte ízekre.” Venyercsán Dávid írása a Twin Peaks harmadik évadáról.

Az eredeti Twin Peaks hatását nehéz vitatni, hiszen az elmúlt 25 évben szerves része lett a (pop)kultúra szinte minden szegletének: alapvetően megreformálta a televíziózást, egy addig lenézett médiumot emelt fel és nagyban elősegítette a mai napig emlegetett aranykort a sorozatgyártásban. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kultikus alkotásból rétegsorozat lett, melynek popkulturális lenyomata megkerülhetetlen, azonban a forrásról, „a nagy ősről” már kevesen tudnak. Ebben a helyzetben tért vissza 26 év után David Lynch és Mark Frost, a várakozás és az elvárások pedig az egekben jártak: mit tehet két idősödő, félig visszavonult alkotó ebben a megváltozott iparban? Lynch és Frost pontosan ebből a kérdésből indultak ki és válaszuk újabb forradalmat hozott el: mindennel szembemenni, amire a jelenkori mozgóképipar épül. Narratíva, koherencia, univerzumépítés, nosztalgiázás. Mindez hiányzik a legújabb Twin Peaksből, ami maradt, az az ellenállhatatlan humor, Lynch önreflexív, semmibe vezető játékai és Frost vasmacska szerepe.

Természetesen ha arról lenne szó, hogy a legújabb Twin Peaks szimplán megtagadja magától a nosztalgiát és egy 18 órás Lynch-mozit faragna belőle, nem mondhatnánk olyan nagy szavakat, mint forradalom, TV-történelemi pillanat stb. A legújabb évad egyik kiemelkedő érdeme az, hogy miközben egy percig sem nosztalgiázik, a nézőktől is megtagadja ezt a lehetőséget. Természetesen szinte kivétel nélkül felbukkannak a régi szereplők, helyszínek és reflexszerűen ismétlődnek a már jól ismert toposzok, ennek ellenére minden pillanatban, amikor a sorozat átmenne olcsó, üres nosztalgia-felvonulásba, a néző arcába tolja kicsinyes és minden tekintetben kontraproduktív vágyát. A jelenkori moziipar pontosan erre a vágyra épül, hiszen sorra jönnek ki a remake-ek, hosszú évek óta halogatott folytatások, amikben éppen arra a vágyra játszanak rá, hogy a nézők egykori kedvenceiket akarják újra és újra ugyanazokban a szituációkban, jelmezekben, fordulatokban látni. A Twin Peaks tehát két út között választhatott: vagy kiszolgálja ezt a vágyat, vagy pedig szembemegy vele, ami szintén sablonos, bevált módszer, tele buktatókkal. Hiszen ki akarja látni az egykor kölyökképű Cooper ügynököt ráncosan, befestett hajjal? Lynchék mind a két opciót választottak: így lehet az, hogy egy jelenetben, amikor újra megnyitják Laura Palmer aktáját, az éppen belépő Bobby Briggs teátrális sírásban tör ki, miközben (a ritka alkalmak egyikeként) lassan bekúszik az „anyasorozat” megható témája. Ezen az egy példán keresztül is látszik, hogyan működik a legújabb Twin Peaks: nem csupán egykori önmagát, a szappanoperákra hajazó hibridet parodizálja, de egy pillanatra összemos egy régi karaktert magával a nézővel, és saját ostoba nosztalgiavágyát is kinevetteti.

Mindezek mellett a Twin Peaks, ha lehet így fogalmazni, aktuálsorozattá vált, hiszen a jelenkori trendek kifigurázásán kívül játszik a sorozatok sugárzási metódusaival. Talán a Lost volt az utolsó sorozat, amely hétről hétre képes volt aktivizálni a rajongókat és olyan közös, alulról szerveződő nyomozást generálni, melyek során a teóriák a sorozattal együtt tágulnak, szerveződnek újra, hogy aztán megcáfolják őket a következő hét történései. Ahogy akkoriban eseményszámba ment egy újabb Lost-epizód, és ezzel együtt egy újabb kirakódarab (vagy éppen lyukas hely) került fel az asztalra, ugyanez történt meg a Twin Peaks esetében is. Lynch és Frost párosa azért működik ilyen jól, mert míg Lynch az évtizedek alatt kialakult stílusát hozza be a képbe, melynek központi eleme a nézővel való egyirányú játék, addig Mark Frost sci-fi írói karrierjét kamatoztatja és igyekszik (látszólag) koherens narratívává gyúrni Lynch (látszólag) minden kauzalitást nélkülöző alapanyagát. Éppen emiatt működik a Twin Peaks: egyrészt mentes minden sablonos nosztalgiától, másrészt pedig a lehető leghatékonyabb módon rejti el a néző elől, hogy az események, apró jelek, utalások voltaképpen csupán anti-dektektívregényeket idéző játékok. Ez az a fogás, ami már akkoriban (és Lynch későbbi munkáiban) is remekül működött. Lynch pontosan ismeri és használja a különböző műfajok dramaturgiai hatásfokait, éppen ezért biztos kézzel képes azokat a nézői manipuláció szolgálatába állítani. Ha pedig ezt a lynchi eszközt vesszük alapul, a legújabb Twin Peaks az amerikai művész legkiemelkedőbb filmje, amely remekül használja mind a krimi, mind a románc, mind pedig a horror/misztikum különböző műfaji elemeit, ülteti azt rá a sorozatok befogadásmódozataira, hogy egy látszólag koherens narratívát hozzon létre, amely részről részre bővül, csak azért, hogy a megfejtésbe fektetett befogadói energia hiábavalónak tűnjön, ám sose fölöslegesnek, hanem a különböző (populáris) műfajok által generált színtisztán öncélú, édes élménynek.

Egy olyan korban, amiben a múlt popkulturális elemeit mindenféle mítosszal, összefüggő magyarázattal próbálják feltölteni, a Lynch–Frost páros éppen ezzel ellentétesen rombol le utólagosan is minden koherens történést egykori forradalmukkal kapcsolatban. Ez a fajta rombolás pedig minden eddiginél intenzívebb élményt nyújt a nézőnek, hiszen alapvetően arra a vágyára játszik rá és fordítja ki, miszerint a hétről hétre következő epizódok végül valamilyen katartikus megoldáshoz vezetnek, amely alapvetése a kriminek, misztikumnak és az eredeti Twin Peaksnek is. Hiszen hiába voltak már meg a zavarba ejtő, mitikus játékok az eredeti sorozatban is, az akkori események szálai egy – természetfeletti jellegével ellentétben – logikus végkifejlet felé haladtak. Megtudtuk, ki ölte meg Laura Palmert, ki az a Windom Earl, mi rejtőzik a kisváros sűrű fái között stb. (természetesen maradtak bőven lyukak akkoriban is, ám annak oka főleg a sorozat elkaszálásában keresendő). Lynch ezúttal is hasonló rejtélyek elé állítja a nézőket és az epizódok sorban igyekeznek válaszokkal szolgálni, ám a felbukkanó jelek sokszor a már a Mulholland Drive-ban megismert célt szolgálják: játszanak a különböző műfajok által generált nézői elvárásokkal, vágyakkal. Ez az elvárás, illetve vágy pedig mind a nosztalgiára, mind pedig a „végső titok” megismerésére irányul, ám a megoldást az alkotópáros igen okos és bölcs módon megvonja tőlünk, annak ellenére, hogy sokszor tudatosan rájátszanak a például cliffhanger módszereire, amelyek (főleg a befejezés felől olvasva) egyrészt ismét parodisztikussá, másrészt önrombolóvá teszik a sorozatot és mindenfajta értelemadó aktust érvénytelenítenek, hiszen visszafelé is felszámolják a különböző, első ránézésre értelmesnek, beilleszthetőnek tűnő nyomokat. Nem hiába Lynch egyik gyakran használt karaktere a piti rabló mellett az inkompetens nyomozó figurája, hiszen a néző is azzá változik a sorozat előrehaladtával.

A fentiek mellett a legújabb évad sokszor felhoz olyan témákat, amelyek az imént taglalt játék helyett csupán az egykori előd szórakoztatást, paródiát, „elterelést” szolgáló történetszálai voltak. Mi történt Nagy Ed és Norma között, vajon Shelly végül képes megváltoztatni Bobbyt? Ezek a szappanoperákra jellemző szituációk sorra felbukkannak a legújabb évadban is, és a néző végre meghatódhat, legalábbis látszólag, ugyanis ezek az események végül mellékessé válnak a főszál tükrében, amely csupán egy stílusos, remek műfajkeverékekkel és karakterekkel, színes és minden szinten működő humorral tarkított blöff. Éppen olyan blöff, mint a második évad Lynch által rendezett nagy port kavart utolsó epizódja. Ebből is látszik, hogy habár a legújabb évad sok szempontból teljesen szembefordul az előddel és annak hűséges rajongóival, a legújabb Twin Peaks méltó folytatása, sőt, bizonyos értelemben túlszárnyalása az eredetinek. Üres nosztalgiázás helyett ügyesen reflektál erre a bugyuta vágyunkra, továbbá megtagad mindenfajta utólagos értelemfelruházó aktust és sokkal bátrabban, tudatosabban játszik a befogadóval, mint ahogy azt a nagy előd tette a televíziós robbanás hajnalán.

Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a legújabb Twin Peaks ismét forradalmi lett: ezúttal nem magát a formátumot változtatta meg, hanem a kortárs trendeket, nézői vágyakat és a sorozatok befogadómódozatai iránti elvárásainkat, megszokásainkat hozta felszínre, tudatosította és szedte ízekre, miközben hétről hétre verte át a nézőt, éppen úgy, ahogy teszi ezt David Lynch már karrierje kezdete óta. De éppen ezért szerettük 26 évvel ezelőtt is, és szeretjük most is, ha lehet, még jobban, mint bármikor.

2017-12-22 17:30:00