A nyavalygás statisztikája

Péczely Dóra

„A sorrend voltaképpen már mindegy egy ekkora szűkítésnél. Ami erre a listára fölkerült, az már van.” Péczely Dóra teszi mérlegre a 30/30 verseskötetlistáját.

 

Másra számítottam. Amikor elvállaltam ennek a kommentárnak a megírását, hitem szerint egy dionüszoszi (jutalom)játékra mondtam igent, tobzódásra versek és kötetek közt, szóval tömény élvezkedésre készültem, na. Nem mondom, hogy nem volt benne részem, de hamar elmúlt a mámor és a könnyedség csalfa érzése. Maradt viszont 30 helyett rögtön 32 verseskötet szigorú sorrendben, amely arra hivatott, hogy az elmúlt 30 év legjobb versesköteteinek listája legyen.

Amit fontosnak tartok leszögezni így a legelején: nincs ezen a listán egyetlen olyan kötet sem, ami ne lenne méltó arra, hogy rajta legyen! Ennek ellenére nem gondolom, hogy ez a 32 kötet jellemezné legmarkánsabban az elmúlt 30 év költészetét, különösen az utolsó 10 évét. Illetve hát jellemzinek jellemzi, és amilyennek jellemzi, azzal elégedettek lehetünk, csak túl sok minden kimaradt. Azaz túl sok mindenki. Mi lehet ennek az oka? A szövegek kiválasztásának metódusa? A kritikusok összetétele? Vagy az, hogy minél távolabbi egy kötet, annál tisztábban látható a jelentősége? A „legjobb” mint kategória problematikus volta?

A szabályok szerint tehát 1987 és 2016 között megjelent kötetekről van szó. Első körben összevetettem a kötetek listáját a versek listájával: voltak olyan szerzők, akiknek verse/versei bekerültek a legjobb 39 közé, de egyik kötetük sem a 32 verseskönyv listájára, ilyen Kukorelly Endre, Márton László, Szabó T. Anna és Sziveri János. És van fordítva: vannak olyanok, akiknek kötete ott van a 32 verseskönyv között, de nem került be versük a 39 közé, mint Bertók László, Nádasdy Ádám, Szijj Ferenc, Várady Szabolcs. Az előbbi a világosabb: költők, akiknek vannak nagy verseik, de egy-egy kötetük nem tartatott olyan erősnek a pontozáskor, mint másoké. A másik irány már furcsább lehetne, de a nevek tükrében mégis magyarázható: olyan egyenletes teljesítményt nyújtó költészetekről van szó, amelyekben nem emelkedtek ki vagy váltak kultikussá egyes költemények. Legalábbis egyelőre, bár Szijj Ferenc Folyékony sötét című versén a magam részéről erősen elgondolkodnék már most.

Összesen tehát 32 verseskötetről beszélünk, de a legjobb kötetek szerzői összesen csak 20-an vannak! Parti Nagy Lajosnak, Petri Györgynek és Tolnai Ottónak 3 kötete is felkerült a listára, és hatan vannak, akiknek 2 kötete: Borbély Szilárd, Kemény István, Oravecz Imre, Szijj Ferenc, Tandori Dezső és Tóth Krisztina. A 20 szerző közül csak 3 nő: Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa és Tóth Krisztina. A 20 szerzőből még 17-en köztünk élnek, na, ez nagyon tetszik. A legidősebb Kányádi Sándor 88 éves, és a legfiatalabb (még mindig) Varró Dániel a maga 40 évével. Számomra ez az utóbbi a legnagyobb meglepetése a listának: a negyvenes éveikben járók kötetei közül csak hárman Térey János, Tóth Krisztina és Varró Dániel kerültek a legjobb 32 közé, és közülük ketten közelebb vannak már az ötvenhez. A közöttük lévő generáció kimaradt. Ez előtt értetlenül állok, ahogy az előtt is, hogy Téreynek csak ez az egy kötete, a remek Ultra került a listára. Már a korai köteteivel is méltán lenne rajta, de a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig hiánya szinte égető. Itt jegyezném meg, hogy belátom, nehéz lett volna lemondani az olyan típusú kötetekről, mint ez a Sonja… vagy Tóth Krisztina Porhó című könyve, amelyek régebbi és újabb verseket is tartalmaznak, de bizonyosan nem lehet csak az új versekkel számolni egy-egy ilyen típusú gyűjtemény esetében. Nyilván sokkal erősebb kötetkompozíciók ezek, mint egy új verseket tartalmazó könyv, és szinte csak összességükben működnek, viszont a bennük található friss versek mennyisége nem mérhető egy önálló kötetével. Viszont ha mégis számolunk velük, akkor nagy hiány Ladik Katalin Kiűzetés című kötete 1988-ból. Ez a válogatás viszont azt a problémát veti föl, hogy bár vannak a kötetben meg nem jelent versek, nincsenek kiemelve, és a ciklusok közt időrendi átfedés van, tehát csak filológiai munkával lehetett volna megállapítani, mely verseket kell figyelembe venni, ha tartjuk magunkat ahhoz az állásponthoz, hogy csak a korábbi kötetben meg nem jelent anyag számít a listára kerülésnél.

De nézzük más szempontból: a nyolcvanas évekből összesen 3 kötet szerepel, kettő 1988-ból, Kovács András Ferenc: Tűzföld hava és Oravecz Imre: 1972. szeptember, valamint Kányádi Sándor Sörény és koponya című kötete 1989-ből. A kilencvenes évekből 16, a kétezresekből csak 8, a kétezer-tízes évekből pedig mindössze 5! A nyolcvanas évek nyilván nem meglepő, mert szinte a végén vagyunk a 30 évet visszaszámlálva, és még az is megmagyarázható, bár fájó, hogy az elmúlt 7 évből összesen csak 5 könyv került a listára. Ez az utóbbi talán azt az óvatosságot mutatja, ami inkább a kánonképző válogatást, semmint a játékos listaalakítást részesítette előnyben. Ennek köszönhető valószínűleg az is, hogy a harmincas generációtól egyetlen kötet sem szerepel. Sem egy Szálinger Balázs, sem egy Krusovszky Dénes, sem egy Simon Márton. Őket már Visy Beatrix kommentárja is hiányolja a versek kapcsán, de akkor még nem beszéltünk Pollágh Péterről és a Telep-csoport azóta is publikáló költőiről. Meg az utána következő generáció tagjairól, akik közül már többen nem egykötetes szerzők. És még vissza az időben: ne feledkezzünk meg Peer Krisztiánról sem, mert bár az idei kötete nem játszik, épp a frissessége miatt, de mondjuk a Szőranya 1997-ből? Szabó T. Anna Elhagy című kötetéből ugyan kiemelkedően népszerű a címadó vers, de legalább még tucatnyi van benne, amitől e lista előkelő helyére kívánkozik. Feltűnő az idősebb generációból Marno János valamely kötetének hiánya, mást ne mondjak, a Nárcisz készül vagy a 2010-es A semmi esélye. És persze Juhász Ferenc. Lehet tippelni, ebben az időszakban hány kötete jelent meg! Mondjuk úgy 20. Csak egyet emelek ki, szintén 2010-ből: A gyermekkor csontváza címűt. Egyébként a 2010 elég erős év volt a hazai lírában, ezt mutatja, hogy a listán magán is három kötet szerepel ebből az évből: Borbély Szilárd: A Testhez, Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon és Takács Zsuzsa: A test imádása. India. De egyébként a listára fel nem kerülő Kukorelly Endrétől a Mennyit hibázok, te úristen is ekkor jött ki. Korábbi, de már a címével is kiérdemelhette volna a listára kerülést Kovács András Ferenctől a Lelkem kockán pörgetem. És Gál Ferenctől az Újabb jelenetek a bábuk életéből elementáris hatása hol veszett el? Elveszett?, csak kérdezem. Na meg Orbán Ottó, és ott a pont.

És melyek azok a szerzők és kötetek, amelyekre fogadni mertem volna, hogy rajta lesznek a listán, és tényleg rajta is voltak? Parti Nagy Lajos és Petri György és Tolnai Ottó nyilván, de hogy 3-3 kötettel, az szerintem nem volt látható. Ha a kötetet is meg kellett volna tippelnem, akkor Parti Nagytól a Grafitneszt (2003) mondtam volna: kultversek sora, mint a Nyár, némafilm, Europink, Szívlapát és persze a Rókatárgy alkonyatkor. Tömény és komoly játék a nyelv minden szintjén, csápok a költészet mélyrétegeibe. Már Borbély Szilárd megírta erről a kötetről 2003-ban: „az elmúlt és az elkövetkező évek egyik legfontosabb verseskötete”. Ez az 5. kötet a listán, a másik két PNL-kötet a 13. és a 16 helyen. Petri ugyan megnyerte az egyénit, azaz a verslistán ő vitte el az első helyet, valószínűleg inkább a legismertebb magyar „kortárs” vers kategóriában, mint a legjobban, de üsse kavics! Sok versével nyerhetett volna „legjobb” címet. A kötetét vagy köteteit is előbbre vártam, minthogy először a 15. helyen jelenjen meg, majd a (megosztott) 17. és a 22. helyen fusson be még, de végiggondolva aztán arra jutottam, hogy közelebb áll Tandorihoz, mint azt az ismertebb versek alapján ítélné az ember.

Tóth Krisztina Porhó (2001) című kötete nélkül is nehéz lett volna elképzelni a listát. Ez egy olyan kötet, amely Tóth Krisztina 1985 és 2001 közötti verseiből született. A legrégebbi verseiből áll az utolsó ciklus, és így, fordított időrendben jutunk az első, a Porhó ciklusig, átrendezve és újraértelmezve a korábbi kötetek anyagát. A formák tobzódása, személyesség, rengeteg mitológiai utalás, kegyetlen szókimondás, naturális részletek jellemzik ezt a negyedik kötetet, olyan versekkel, mint A kérlelhetetlen, A végvár, Dosszié, Álmos felhő, Szálak. Visszatérve kicsit a kezdeti problémákhoz, meglepő, hogy a listán nem szerepel jócskán ilyen típusú kötet, amely összegyűjti, rostálja a régebbi kötetek anyagát és hozzátesz újabb verseket, hiszen a szabályok lehetővé tették, hogy ezek a kötetek is versenyezzenek.

Rakovszky Zsuzsa Egyirányú utca (1998) című kötete végzett az előkelő 8. helyen. Jövőre lesz húszéves ez a kötet, amely az egyik hozzám legközelebb álló a 32-ből, noha még ennél is jobban kedvelem a Hangok című könyvét. Az Egyirányú utca 22 versből áll mindössze, és három ciklusának címe: Halottak napja, Naptárlapok, Az időről. Az idő minden aspektusa megjelenik a kötetben, úgy perc, óra, nap, évek, mint ősz és tél, a történelem és a végtelen.

Érdekes, hogy Kemény István két kötete egymás után áll a 10-11. helyen: a korábbi, A néma H (1996) előbb, majd következik a tíz évvel későbbi Élőbeszéd (2006). Bár az elsőben ott a Hajnal és az Egy nap élet, a másodikban a Kesztyű, a Káin-ciklus, A semmieset, nem is beszélve a Fel és alá az érdligeti állomáson címűről, de hol az egész A királynál című kötet?

Varró Dániel Bögre azúr című kötete 1999-ben jelent meg, a szerző 22 éves korában. Valószínűleg ez volt a legsikeresebb magyar verseskötet a 20. század utolsó évtizedében az olvasók körében, de úgy látszik, most, közel 20 évvel később a szakma időtállónak is látja. Elképesztő szakmai tudás, stílusérzék, bátorság, játékosság, hagyománykövetés és formabontás jellemzi az egész első (!) Varró-kötetet.

És végül lássuk a sorrendet! A sorrend voltaképpen már mindegy egy ekkora szűkítésnél. Ami erre a listára fölkerült, az már van. Szakmai értelemben mindenképp. Ezt különösen a 3. helyezett miatt írom, Tandori Dezső: Koppar Köldüs (1991). Nem lehet túlszárnyalni ezt a kötetet poétikai merészségben. A végletekig roncsolt nyelv, amit használ ‒ amely részben az írógép adta lehetőségek, azaz megoldhatatlanságok kihasználásán alapszik ‒, hihetetlenül gazdag. Hiába a folyamatos nyelvcsonkolás, a betűkihagyásokon, szinte rövidítéseken alapuló versek, sokszor látszólag az értelmezést gátolva, mégis működik: „van teljs vilag egy nap emlke”. Tandorinak és a 2. helyezett Oravecz Imrének is két kötete szerepel tehát a 32-ben. A Halászóember megverte a 4. helyen álló 1972. szeptembert. Az utóbbiról sejtettem, hogy szerepel majd a listán, mint az emlékezés versregénye, mint az érzéki tapasztalatok hosszú remegése a szerelemtől indulva valahová a halál árnyékába. Összetettben valószínűleg Oravecz nyert ezen a listán.

Bár többször felmerült bennem, hogy talán mégis Weöres Sándor. Egyszerűen azért, mert vagy az egyes kötetek recepciójában vagy a kötetekben magukban ‒ kimondva vagy kimondatlanul ‒ elég nagy sűrűséggel jelenik meg a neve. Úgy Parti Nagy Lajos Két Weöres-sor, tűz című versében, mint Kántor Péternél (Az 50 éves Kemény Istvánnak). A Halászóember (1998) kapcsán nyilván a versregénnyé összeálló szerkezet miatt kerül elő, lásd Psyché. És lásd továbbá az első helyezettet: Borbély Szilárd: Halotti Pompa (2004). Minden eddigi meglátásom, fenntartásom ellenére és saját elfogultságommal szép összhangban elégedetten nyugtáztam a győztes kötet „kilétét”. Ha az egyiknek elsőnek kell lennie, legyen ez. Benne van az egész magyar költészet. És nem csak az. Eszembe jutott közben Márton László felvetése még 2005-ből a kötet kapcsán, illetve az, hogy vajon ez az első helyezés nem ad-e választ a kérdéseire: „Most azonban úgy érzem, mellébeszélnék, ha említetlenül hagynám e legcsekélyebb mértékben sem privát verseskötet közvetlen személyes tétjét. Nevezetesen azt, hogy a függelékbeli tanúságtétel valóságos, és hogy a szóban forgó házaspár a költő szülei. […] elkerülhető-e, hogy a Halotti Pompa mostani és majdani olvasói, szembesülve a kötet poétikai és metafizikai tétjével […], egyszersmind ezzel a ténnyel is szembesüljenek? Ezen a kérdésen azonban még mindig lehet fordítani egyet: vajon e tény olvasói-befogadói tudomásulvétele nem vezet-e óhatatlanul valamiféle kicsinyes, földhözragadt referenciális olvasáshoz?” A válaszom erre az, hogy biztosan közrejátszik mindaz, ami miatt ez a verseskötet megszületett, abban, hogy a lista élére kerüljön. Erről a kötetről nem lehetett nem tudni, ezt a kötetet nem lehetett nem elolvasni, ezt a kötetet nem lehetett megkerülni. És természetesen nemcsak önmagában azért, mert megszületett, és amiért megszületett, hanem azért is, ahogyan manifesztálódott. A Halotti Pompa olyan erősen beleivódott a kánonba, hogy nélküle nem igazán lehet a magyar líra ezen korszakával foglalkozni, függetlenül a referenciális olvasás lehetőségétől.

És hogy ne legyen pusztába kiáltott szó a sok kezdeti kifogás, megválaszolnám kezdeti kérdésemet. Szerintem a metódussal volt a baj, ha volt egyáltalán. Valószínűleg akkor kaptunk volna egy olyan listát, ami az általam hiányolt szempontoknak megfelelne, ha mind a harminc év évenkénti teljes kötetterméséből kellett volna egyet-egyet választani, majd azokat sorrendbe állítani. Így megkaptuk volna azt is, hogy melyik évben melyik kötetet tartották a kritikusok a legjobbnak, legfontosabbnak, és ezen felül kialakulhatott volna a kötetek abszolút sorrendje. De ki tudja, akkor bekerült volna-e Tolnai Ottótól az árvacsáth, amit nem győznék eléggé sajnálni.

(Fotó: Komróczki Diána)

2017-11-22 15:00:00
http://bit.ly/np_arbormundi