A szolgálólány meséje újratöltve

Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Harasztos Ágnes

Gileád abszurd világa ma, 2017-ben már könnyebben elképzelhető. Harasztos Ágnes írása Atwood regényéről és az abból készült sorozatról.

Harasztos Ágnes írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Margaret Atwood 1985-ös disztópiájának televíziós változata, A Szolgálólány meséje ez év áprilisában debütált. Díjak sora, egyöntetűen kedvező sajtóvisszhang és hihetetlen népszerűség követte megjelenését az Egyesült Államokban. A sorozat sikerének köszönhetően újra felfedezték a könyvet, sőt a szerző többi művét is.

A tv-adaptáció híven követi a regény cselekményét, gyakoriak a szó szerinti átvételek, és egyes képi elemek még az 1990-es mozifilmváltozatra is utalnak. Lassú snittek és elmosódott képek idézik meg a hátborzongató disztópikus atmoszférát. A műfaj korlátai miatt azonban a regény intenzív gondolatisága, amit Fredé, a főszereplő Szolgálólány narrációja ad, nagyrészt hiányzik a sorozatból. A film úgy viselkedik, mint egy olvasó: kiszínezi a fehér foltokat. Egyes szereplők tetteinek mozgatórugóit múltjukba ágyazva mutatja be. Sok helyütt, ahol a regény csak sejtet és nyitva hagy, ott a film szájba rág és leszögezi az értelmezést. Ezek a háttértörténetek túlságosan is konkrétak és akadályozzák, hogy megjelenjen Fredé „ontológiai bizonytalansága”, mely a regény fontos eleme. Máskor viszont nyerünk azáltal, hogy többet láttat a film, mint a regény.

Atwood könyve a nem túl távoli jövőben játszódik, egy szélsőségesen konzervatív teokráciát mutat be, ahol háborús és környezeti katasztrófák során az emberiség a kihalás szélére sodródott. Fredé a kevés megmaradt termékeny nő egyike, akit a kasztosodott társadalom vezetői a Szolgálólány szerepre kényszerítenek. A Szolgálólányok nevüket annak a Parancsnoknak a nevéről kapják, akinek a házában szolgálnak, azaz még saját nevüktől is megfosztották őket. A Szolgálólányokat rendszeresen a bibliai Bilha történetével megideologizált rituális szexuális erőszaknak vetik alá, amíg Parancsnokuktól teherbe nem esnek, hogy az így születendő gyermeket a társadalom vezető rétegéhez tartozó parancsnoki pár nevelje majd fel. Ez az abszurd és hátborzongató disztópia jellegzetesen amerikai kulturális környezetből táplálkozik. Elég, ha a puritán hagyományokra, a bibliai erkölcsök szekuláris alkalmazására vagy a szexualitásnak a magánéletből való kiemelésére gondolunk.

A Szolgálólány meséje mégis olyannyira elrugaszkodott és abszurd világot ábrázol, hogy olvasóként kétségbe vonjuk azokat a szálakat, amelyek a mi világunkkal – még ha csak távolról is, de – összekötik. A film épp ezeket a szálakat húzza szorosabbra. A történet politikai, társadalmi hátterének kiszínezése jobban átélhetővé teszi Gileádot, és megmutatja a hozzá vezető utat. Látjuk a valóban tragikus népesedési helyzetet, ahol a radioaktív és toxikus anyagok jelenléte miatt üresek a szülészeti osztályok, illetve Mexikót, ahol például évek óta nem született gyerek. A könyvben voltaképpen Fredé az egyetlen elmélyített karakter. A film ezen jócskán enyhít azzal, hogy megmutatja például Nick titkosrendőrré válásának történetét, a Parancsnoknak és nejének konzervatív aktivista múltját vagy az új Glené lecsúszott nyomornegyedi nézőpontját, amihez képest Szolgálólánynak lenni is felemelkedés. Mindez azért el is veszi a szöveg szűkszavúságában rejlő borzalmat. Amolyan „hallgattassék meg a másik fél is” hangulatot teremt, ám ez a kiegyenlítő szemlélet teljességgel hiányzik Atwood regényéből. Ebből a szempontból a regényt talán lehet egyoldalúsággal vádolni, hiszen a film igyekszik még a zsarnok elnyomókat is hátterükkel együtt, cizelláltan ábrázolni. 2017-ből visszatekintve érdekes, hogy ez az egyoldalú ábrázolás elfogadható volt az 1980-as években.

A film újjáélesztette vagy inkább kiterjesztette a regény népszerűségét 2017-ben. Emberek az utcán Szolgálólány-ruhába bújnak, nemritkán Donald Trump elleni tiltakozásképpen. Ahogy Margaret Atwood egy interjúban elmondta, a történet kiszabadult az ő írói kontrollja alól. A Szolgálólány meséje eredetileg az 1980-as évek republikánus retorikájának görbe tükre lett volna. Most azonban sokan hátborzongatóan időszerűnek érzik a filmet és Trump adminisztrációjával kapcsolják össze. Felmerül, hogy ez milyen mértékben tekinthető politikai oldalakhoz köthető hisztériának. Hiszen farkast kiabálni veszélyes dolog, és ahogy Atwood számos interjúban elmondja, a művet a kortárs valósághoz való viszonyában ő „ellenjóslatként” fogja föl, reméli, hogy nem teljesül be. Az mindenesetre bizonyos, hogy az egyesült államokbeli olvasók és nézők nagy többsége úgy érzi, a mű az ő problémáikról mesél. Nagy kérdés, hogy mennyiben és mi módon.

Gyakran és untig ismételt tanulsága a műnek az, hogy a Bibliára, Istenre és a közösségre hivatkozva korlátozzák drasztikusan az egyén szabadságát. Ezt hangsúlyozva szinte csak alibi a toxikus, radioaktív szemét mint a bizarr társadalmi gyakorlatot megokoló háttér. Gileád abszurd világa azonban ma, 2017-ben már könnyebben elképzelhető, ha a környezeti és háborús katasztrófa mint a rémuralom rémséges alternatívája felsejlik előttünk. Toxikus szemétszedés és a születő utódok többségének torzszülött volta felfoghatóvá teszi, hogy az emberiség megmentésének kísérlete az individuális döntési szabadság háttérbe szorulásával jár. Hiszen a tét, hogy megmarad-e az emberiség. A választás kísértetiesen emlékeztet a poszt-9/11-es amerikai kérdésre, hogy testi épségünkért és közösségünk biztonságáért hajlandók vagyunk-e individuális választásaink szabadságát feladni. Pontosabb inkább úgy fogalmazni, hogy két tét van: megmarad-e az emberiség, és milyen emberiség marad meg. Hiszen A Szolgálólány meséje szerint hatalmas lehet az ár, amit fizikai megmaradásunkért cserébe a humanitásunkból fel kell áldoznunk. Megdöbbentő például a racionalitás azonnali visszaszorulása. Elég, ha arra gondolunk, hogy Gileádban orvos nélkül, premodern, szinte törzsi körülmények között szülnek az erre kényszerített nők, vagy hogy büntetésként végtagokat csonkítanak.

Disztópiáról szólva nem okoz különösebb meglepetést, hogy A Szolgálólány meséje egy elembertelenedett, totalitárius társadalmat ábrázol, amelyben az egyén individualitása nem érték, sőt annak minden megnyilvánulása egyenesen büntetendő cselekedet. Atwood regénye ezen túl a modern zsarnokság egy mélységesen baljós elemét igen hangsúlyosan jeleníti meg. Ez pedig az a tudatos hatalomgyakorlási eszköz, mellyel az alattvalókat pre-ödipális gyermeki állapotban kell tartani. A poszt-ödipális gyermek, akit a sorsáról hozott döntésekbe még mindig korlátozottan vonnak be, nem eléggé retardált a hatalomnak. A totális társadalom ideális alattvalói a pre-ödipális gyermek jellegzetességeit viselik magukon. Ennek az életkornak egyik jellegzetessége, hogy a gyermek nem, vagy csak lassan kezdi felfogni a különbséget saját maga és az anyja, a támogató környezet között. Ez illeszkedik a disztópikus állam céljaiba, hiszen az az ideális alattvaló, aki saját szubjektumát nem különbözteti meg az államban betöltött szerepétől, elfogadja azt az életet és azokat a célokat, amelyeket az állam kiutal számára, annyira, hogy végül eggyé válik a szerepével.

A pre-ödipális totális alattvaló egyik furcsa, de disztópiákban visszatérő eleme az írástól való eltiltottság. Az írásbeliség az emberi civilizáció egyik alapvetése. A Szolgálólányokat kézlevágással büntetik, ha azon kapják őket, hogy írtak akár egy sort is. Fredé írott üzenete (és bizonyos értelemben maga a regény is) éppen ezért a lázadással egyenértékű.

Kiváltképpen érdekes, hogy a pre-ödipális gyermek-alattvalók nagyrészt nők. Ebben a disztópiában a jól ismert disztópikus hatalmi technikák összekapcsolódnak a feminista irodalomból ismert „atyáskodó” (patronizing) attitűddel, mely a nőket alárendelt, egyszersmind védett helyzetbe kényszeríti. A Szolgálólány meséje feminista regény, de elkerüli az irodalomnak álcázott ideológiai fejtegetés csapdáját.

Az anti-utópiákban gyakran előforduló elem az emlékezés tiltása. Tudjuk, a pre-ödipális gyermeknek még nincsen emlékezete. Atwood regényében újszerű módon jelenik ez meg, hiszen itt a disztópikus társadalom kezdeteit látjuk, amikor még az embereknek saját életükből vannak emlékeik a totális állam előtti időkből. A modern disztópiák tekintélyes része (George Orwell: 1984; Bradbury Fahrenheit 451, Huxley: Szép új világ stb.) a kész világot ábrázolja, melynek működése a regény képzeletbeli kísérleti laboratóriumának fő vizsgálati tárgya. Az 1984-beli Winston Smith-nek nem nehéz engedelmeskednie Óceánia törvényének, mely tiltja a múltról való gondolkodást, hiszen nincsenek már emlékei a múltról. Ezzel szemben Atwood azt ábrázolja, ahogyan kialakul egy zsarnoki társadalom, ahogyan rákényszerítik a régi emberre az új, a totális államba illő, emlékezet nélküli embert. Fredé legnagyobb érdekessége abban rejlik, hogy tiltott emlékeiben a mi világunk jelenik meg, és ő ezzel veti össze Gileádot. Fredé múltja a mi jelenünk. Fredé állandóan visszavágyik azokhoz a tapasztalatokhoz, melyek nekünk mindennaposak (amikor egy nőnek joga van saját bankszámlához, kézkrémhez és magánélethez). Ezzel A Szolgálólány meséje állandóan ráébreszti olvasóit arra, milyen értéke van mindannak, amit ő evidensnek vesz. Ez az a jellegzetessége a műnek, ami kiemeli a feminista irodalom hagyományosan háborgó retorikájú művei közül. Atwood regénye a már birtokunkban lévő, evidensnek vett liberális értékekre hívja fel a figyelmet. Nem követel többet, nem követel mást. Annyit állít csak, hogy ha nem vigyázunk, elveszíthetjük ezt is.

Ez az elem egyébként az újdonsült népszerűségének és sokat emlegetett aktualitásának is egyik kulcsa. Akik úgy vélik, hogy Trump adminisztrációja újbarbár modern diktatúra felé vezeti az Egyesült Államokat, azok úgy érzik, hogy A Szolgálólány meséje nekik szól. Erről árulkodik a Youtube-on közzétett videó, melyben Trump és Fredé mondatai összemosva értelmezik egymást. Bár eredetileg Fredé múltja, illetve a mi jelenünk a szűnni nem akaró vágyakozás tárgya és értékek forrása, Margaret Atwood regénye, melynek második magyar kiadása nemrég jelent meg, úgy tűnik, hogy újra aktuális, és talán mindig is az volt. 

2017-10-26 18:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs