Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Ezúttal Rakovszky Zsuzsa és Márton László legújabb regényeit teszi mérlegre veteránolvasónk, Nagy Imre.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>

A Hold, távolodóban. Rakovszky Zsuzsa új regényében, a Céliában (Bp., Magvető, 2017) férfi elbeszélőt szólaltat meg. Az írónő következetes szövegformálása révén mindvégig ennek a kiábrándult, alkalmi munkákból tengődő, magányos tanárnak a monológja alkotja a szöveget, s idézi fel a nagyjából lineárisan elmondott cselekményt. Ennek középpontjában Célia figurája áll, ő a regény hősnője, akinek alakját a szubjektív narráció közegében mintha fátyolon át s más-más nézőszögből látnánk. Az ábrázolás fókuszának ez az ismételt elmozdítása, a kontúrok tompítása, finom elmosódása ezúttal e próza alaptónusát meghatározó jelenség. Célia testi valója a történet fordulópontjain szinte áttetszővé válik, miáltal létezése állandóan kérdésessé lesz. Így látja őt, folyton eltűnőben az elbeszélő, aki valószínűleg az apja ennek a szívességből s hóbortos anyja kérésére kémcsőben fogant lánynak. Mindez nem fantasztikum, hanem a keményen és leleplezően megrajzolt mai világ realitása. Ahol a dolgok, tövestől kiszakítva természetes közegükből, elveszítik valódiságukat. Jellemző, hogy Célia halott nagyapjának vezetéknevét és egy kitalált személy keresztnevét viseli. Mintha élete folyton irreálissá alakulna. Egyszer ténylegesen ki is lép a narrátor által érzékelhető regényvilágból, és csak hosszas keresés után találnak rá. Úgy vélem, ez a halottiság a regény egyik főmotívuma: amikor például az elbeszélő egy alkalommal valami szerepjátékban vesz részt, olyan alakot testesít meg, akiről kiderül, hogy „már régen meghalt”. Ő, akinek a neve Ádám (mert Célia története mégiscsak vele kezdődött), a vesztes pozíciójából hallatja hangját. Erről így vall: „fájdalmas vágyakozást érzek valami vagy valaki után, aki már régen elveszett számomra, igen, volt valaki, mindenki másnál kedvesebb, akit szerethettem volna – anyám? Célia? –, de elmulasztottam a kellő pillanatot, és most már késő, késő…”

Az emberi kapcsolatok felbomlása, a hagyományos értékek elvesztése ebben a fájdalmasan szép könyvben egyetemes világállapottá alakul: „mert most itt állunk – idézem ismét Ádámot –, mint tudjuk, agyunkban mulandóságunk tudatával, fölöttünk az üres ég, előttünk a többé semmiféle földi paradicsommal nem kecsegtető jövendő… vagy így valahogy.” A létezésnek ebbe a vákuumába egy virtuális világ hamis szerepei nyomulnak, az egyénből engedelmes bábut formáló tévéprodukciók (szegény Niki szánalmas sorsára gondolok), szekták (ez Célia útja), talmi mítoszok. Azt hiszem, e próbálkozások jelképe a család nélküli karácsonyokat idéző műfenyő. „Avval nincs semmi macera. Aztán ünnepek után egyszerűen összecsukod, mint egy esernyőt, berakod a gardróbszekrénybe vagy akárhová, és nincs vele gondod jövő karácsonyig.” Az eredetileg ünnepi hangulatú karácsony és a hétköznapian praktikus esernyő társítása ebben a mondatban egy kiérlelt stílus eredményeként sokkal többet sejtet, mint amennyi verbálisan elmondható. A könyvből ijesztően torz világarc tekint ránk, mint a narrátor álmában megjelenő Igazság Szája (a Bocca della Verità) kőfigurája, amely mereven néz, és mintha kiáltana. Ebben a világban csupán Célia az, aki – jóllehet tévúton járva, de – valami igazit, valami biztonságot keres. Éppen ezért nem értik őt a többiek. Nincs helye közöttük, álságos életükben. Végül úgy tűnik el szemünk elől, mint az elfogyó Hold, amelyet Ádám egyszer távolodóban lát, majd fehérre sápadtan, hogy végül feloldódjon az éj sötétjében.

A regényben, különös módon, ám korántsem véletlenül, az az öregasszony rendelkezik csupán igazi értéktudattal, akit a fia már otthonba helyezett, lakását pedig üzleti megfontolásból a saját eladott otthonából kiköltöző Ádámnak juttatta. Ám az öregasszony karácsonykor hazaszökik, és a lakásában talált idegent, Ádámot a fiának véli. Ez nem tisztázza a helyzetet, alkalmazkodik hozzá, megérti a tévedést, és kicsit jól is esik neki. Az idős hölgynek hiányérzete van. „Nem vettél karácsonyfát! – mondja szemrehányóan. Bűntudatosan lehajtom a fejem: igaz, ami igaz. – Na, mindegy – legyint nagyvonalúan –, végtére is nem vagy már kisgyerek! De karácsonyfa azért kell… Legközelebb vegyél! – mondja erélyesen. Szavamat adom rá, hogy legközelebb veszek.” Így hát az, amit úgy nevezünk (neveztünk): család, képzeletben, egy kihunyó elme elhomályosuló tükrében mégiscsak létrejött. De csak ott.

Rakovszky Zsuzsa új regénye tudatos műgonddal megírt, fontos mű. Utile et dulce, ahogy a régiek mondták. A narratív struktúrát gazdag referenciális horizonttal társító szöveg, ahogy ma szokták az elismerést kifejezni. Olvasás közben híven követtem az elbeszélőt (és, persze, az írót), csupán egy ponton merült fel bennem egy másféle megoldás lehetősége. Elképzeltem, milyen lett volna ez a regény, ha az elveszett Céliát nem találták volna meg. Ha egy talányosan végleges hiány lépne a helyére. De aztán rájöttem, hogy az általam elképzelt másik megoldást Antonioni már megírta Kaland című filmjében. Rakovszky Zsuzsa megoldása kevésbé talányos, de lesújtóbb és, főként, eredeti s ide illő. Neki van igaza. Céliát úgy találják meg, hogy mégis elveszítik. Örökre. Igen, ezt a regényt így kellett befejezni. (szeptember 20.)

 

Spitz Móric – és a Vajda. Azzal kezdem, hogy Márton László regénye lebilincselően érdekes olvasmány. Vérbő mesélőkedv, szikrázó humor, a választott téma fölényes ismerete jellemzi. Ám ha hozzáteszem, hogy a Hamis tanú (Bp., Kalligram, 2016) nem más, mint a hírhedt tiszaeszlári per újramondása, akkor olvasói jókedvünkhöz egy kérdés is társul: lehet-e erről a szégyenletes ügyről humoros regényt írni? Szatírát? Mint ismeretes, Tiszaeszláron eltűnt egy lány, Solymosi (a regényben Ölyvesi) Eszter, s a helybeli zsidókat gyilkossággal, vérváddal illették. A vád egy pressziónak alávetett zsidó fiú, Scharf (a regényben Spitz) Móric kétséges tanúvallomásán alapult. Nos, a kezemben tartott könyv egyértelműen igazolja Márton László döntésének, hangnemválasztásának poétikai érvényességét.

Ehhez az írónak egy különös, alakját folyton változtató narrátorra volt szüksége, akinek identitása állandóan módosul. Ráadásul minduntalan váltogatja a képzelet dimenzióit, keveri a fikciós szinteket. És éppen ez a legvarázslatosabb a dologban. Miközben, hozzá kell tenni, ez a bűvész-elbeszélő nem kifejezetten jóindulatú, és egyáltalán nem rokonszenves. A fikciós játék megértéséhez tudnunk kell, hogy jóllehet az író, mint jeleztem, mindent tud a témául választott eseményről, valamint annak megyei és országos hátteréről, ám erre az anyagra rátesz még egy emeletet. Mintha Mihail Bahtyin felfogását követné, aki azt állította, hogy jó regényt elsősorban nem a valóságból, hanem az irodalomból lehet írni, nevezetesen korábbi regényekből. Márton László munkája már úgy kezdődik, hogy belépünk Eötvös József A falu jegyzője című regényének világába, amelynek szereplői valós személyként jelennek meg a történetben, persze, egy másik kitalált világban. Sőt a néhai jegyző fia, ifjabb Tengelyi Jónás sikeresen elsimít egy kínos ügyet, a szepesi alispán, Görgey Pál és a lőcsei polgárok konfliktusát, s ezzel máris Mikszáthoz értünk, s A fekete város című regénybe csöppentünk. Még az egykori gyűlölködés okozója, Fityke kutya is felbukkan (pedig úgy tudtuk, hogy a lőcsei bíró lelőtte), sőt, kitűnően kártyázik, csak az a baj vele, hogy elárulja, ha jó lapja van, mert olyankor mindig csóválja a farkát. De találkozunk a regényben egy Kakuk Marci nevű piaci tekergővel, Tyukodi pajtással, valamint Krúdy hősével, Pistoli Falstaffal, aki éppen a tiszakátyusi kocsmárosnéhoz, Kövi Dinkához indul látogatóba. Megtudjuk továbbá, hogy Ölyvesiné úgy özvegyült meg, hogy a férjét meghívta a többi napszámossal együtt az öreg Sarudy a lánya lakodalmára, s ő virtusból meg akart enni hatvan darab töltött káposztát (de legalább ötvenet), mert ki akarta enni Sarudyt a vagyonából, de… ugye, tudjuk a többit. De nem csak szereplők, írók is fellépnek, például egy Ziegler Géza nevű fiatal néptanító, aki Gárdonyira magyarosítja a nevét. „Az lehet. Nemsvábnak lenni lehet – halljuk a kommentárt. – Nemtótnak lenni lehet. Még nemrácnak lenni is lehet. Viszont nemzsidónak lenni, ha egyszer már zsidó vagy, nem lehet.”

A történetbe ily módon beleíródik (kis túlzással) az egész magyar irodalom. A Hamis tanú tehát metaregény. De miközben az elbeszélő, akinek a szólamába, mint látjuk, különböző szereplői hangok vegyülnek, bevonja a könyvbe ezt az irodalmi világot, egyszersmind el is torzítja azt. A legszemléletesebb példa erre nézve Noszty Feri felléptetése, aki már idősödő és, bizony, megvastagodott férfi (1882-ben vagyunk), és most, megcáfolva szülőatyját, Mikszáth Kálmánt, egészen másként idézi fel a történetet. „Hát én el is vettem volna feleségül Tóth Marit – mondja –, csak az volt a bökkenő, hogy megtudtam: apja-anyja zsidó. Igaz, hogy kikeresztelkedtek, de attól még a zsidó zsidó marad. Azért vándoroltak, mert azt hitték, akkor majd elfelejtődik a zsidóságuk. Pedig az ilyesmi előbb-utóbb kiderül. Kutyából nem lesz szalonna. Nekem egy jó emberem kimutatta, hogy Tóth Mihályt eredetileg Ungárnak hívták. Abból magyarosított. Ez is milyen már. Ungárból, ami azt jelenti, hogy „magyar”, magyarizálni Tóthra, ami azt jelenti, hogy „szlovák”. Az elbeszélő (a könyv narrátora? Noszty Feri?) azt állítja, ez az igazi verzió. Én azonban inkább Mikszáthnak hiszek. Márton László provokatív iróniája, feltételezem, éppen ezt célozza. Egy lealacsonyító közbeszéd szembesül az olvasók által (remélhetőleg) jól ismert „kötelező olvasmányokkal”, amelyek nem csupán iskolás módon, tényleg azok.

Márton László elbeszélője, mondanom sem kellene, megbízhatatlan. Nincs kedve például elmondani a tiszaeszlári per kimenetelét. Ily módon a Hamis tanú szövegében egy nagy üres hely képződik („Leerstelle”, ahogyan Wolfgang Iser mondja), amit – feltételezem, hogy az írói szándéknak megfelelően – az olvasónak kell kitöltenie. Hát akkor én kitöltöm. A megvádolt zsidókat felmentették. A per szégyenét ez a záróesemény jótékonyan enyhíti. E felmentő ítélet kiharcolásában kulcsszerepet játszott a jeles író, a jogász Eötvös Károly (a regényben Vajdának hívják, egyébként irodalmi berkekben valóban így nevezték), akit a regényben csak itt-ott említenek. Hiánya szükségképpen következik az intoleráns hangok beszédvilágából. Elvállalta a perbe fogott zsidók védelmét, és a felforrósodó közhangulattal dacolva, higgadt szakértelemmel és példamutató erkölcsi tartással sikerre vitte a vádlottak ügyét. Egy háromkötetes dokumentumregényben – címe: A nagy per – meg is írta (a közvéleménynek és az utókor számára) a bírósági folyamat igaz történetét. Nagy kár, hogy ez a mű az irodalmi tudatban nincs méltó helyén. Miért nincs? Mert ha van kötelező olvasmány, akkor ez az. Sokkal erősebb és tisztább hang, mint Erdélyi József hírhedt verse, amely természetesen szintén szóba kerül a Hamis tanúban. (szeptember 26.) 

2017-10-10 14:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs