Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre ezúttal Krasznahorkai László és Kun Árpád legutóbbi regényeiről írt.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A bicerei megállóhelyen. Már több olvasótól hallottam, amit egyik barátom mondott minap, hogy Krasznahorkai László nagy író, de nem vonzanak a könyvei. Azt hiszem, a mondat második felében foglalt állítás téves, legalábbis árnyalásra szorul. Ezért írom ezt a jegyzetet. Krasznahorkai könyvei kétségkívül nehéz olvasmányok, így a legutóbbi, a Báró Wenckheim hazatér (Bp., Magvető, 2016) is ilyen, mert a figyelem koncentrációját igényli, néha bizony meggyötri az embert (miként általában a jelentős művek), egyszóval olvasása kemény munka is egyben. Erőpróba. De ahogy elmélyedünk a könyvben, egyre erősebb vonzást érzékelünk, magába szív bennünket a szöveg, amely, mikor a végére érünk, sokáig fogságban tart bennünket. Ez az én személyes tapasztalatom.

A regénynek két főhőse van (aláhanyatló sorsuk elgondolkodtató párhuzamot képez): az egyik a kiábrándult, világtól elvonult, önmagát remetelétre kárhoztató tudós, a Tanár úr, a másik pedig a Báró, az arisztokrata Wenckheim család lecsúszott tagja, aki Argentínából visszatér (visszatérni kényszerül) szülőföldjére, Magyarország keleti sarkába, ahol megalapozatlan, önámító reménykedéssel afféle megváltóként fogadják. Alakja mögött felsejlik a pályakezdő nagy regény, a Sátántangó Irimiása, mint ahogy a Tanár úr is felidézi bennünk ugyanezen regény Doktorát. A szövegeknek ez az összjátéka – egy kiemelkedően fontos életmű belső koherenciája jegyében – fokozza és erősíti a Báró Wenckheim hazatér autonóm esztétikumát. Mindkét hős kudarcot vall, a Báró meg is hal, mielőtt jóvátehetné azt a sértést, amelyet Mariettának, a számára immár felismerhetetlen ifjúkori ábrándképnek okozott. Kiábrándító találkozásuk hátterében a város és a táj sivár képét szemlélhetjük. „A város annyira kicsi volt és sötét, s az utcák annyira szűkek, a házak olyan alacsonyak és lepusztultak, s az ég fölöttük meg annyira alacsony, hogy a legszívesebben azt mondta volna [a Báró], ez nem ugyanaz a város, egyidejűleg viszont el kellett ismernie, hogy mégis, ez a város pontosan az, de valahogy mintha másolat lenne”. Innen nézve a regény címe ironikus: mert nem lehet hazatérni, vagy ha mégis lehet, az csak annyit jelent, hogy meghalni. A regénynek ehhez a vonulatához tartozik az a negatív látlelet, amelyet az elbeszélő honfitársairól rajzol. Üssük fel erre nézve a könyvet, mondjuk, a 439. lapon, nekem nincs szívem idézni a szöveget.

A regény zenei szerkezetű: ahogyan a zenekar különböző hangszerek szólamaiból alkot harmonikus egészet, úgy itt is több elbeszélő szólamaiból áll össze a mű. Sokféle nézőpontból képződik a regényvilág, amint ezt már többen megfigyelték. Ehhez azonban hozzátenném, hogy az egyes beszédregiszterek mögött (fölött) létezik egy rejtőzködő felettes (mögöttes) elbeszélő, egy Hang, amelynek jelenlétére a párhuzamos monológok egy-egy mondatának grammatikai szerkezete utal: az idéző mondatok ismétléses belehelyezése a szövegbe. Amikor például a Polgármester a Báró ünnepélyes fogadásának egyik műsorszámáról tesz említést, a szabadidős motoros egylet fellépéséről, „nagyon kéri…, ne gúnyolják ki őket”. Csakhogy van itt egy beékelés: a mondatrész valójában így hangzik: „nagyon kéri, kérte nagyon, ne gúnyolják ki őket”. Ez a beékelés áttételessé teszi a monológot, egy másik személy közvetítő gesztusának közegébe helyezi azt. Efféle narrációs megoldásra gyakran bukkanunk a könyvben. A szövegnek ez a kétrétegűvé alakítása egyfelől korlátozza a beszélők vélekedésének tárgyszerűségét, hitelességét, másfelől viszont erősíti a szereplői világképnek az elbeszélés szelleme által hangsúlyozott s mindvégig érzékeltetett ingatagságát. Ellenpontozza, hogy úgy mondjam, következetesen aláássa a szereplők vélt valóságát.

Kritikusi közvélekedés, hogy a regény katasztrófavízió, amit a történet befejezésének már-már apokaliptikus látomása nyilvánvalóan igazol. De én még e téren is találok (olvasói szívemet nagyon is megérintő) ellenpontot. Erre a regény kulcsfontosságú jelenetében bukkantam rá (a 312–325. lapon, ez egyébként a szerkezet aranymetszéspontja), a Tanár úr filozofikus monológjának olvasása során. Ennek befejező sorait idézem: „szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú…” Ha eddig olvasom a szöveget, egy mélyen megélt negatív világtapasztalat jelenik meg előttem. Ám e ponton belép az a már említett másik elbeszélő, megszólal az a Hang, amely különös távlatot, mélységet ad a beszédnek. „tett még egy-két fát a tűzre, és újra leült a padra a bicerei megálló picike várófülkéjében, és belenézett annak a valakinek a szeretettől nedves két szemébe, egy szempárba, mely egy szőrbozótba volt belerejtve, és volt ott még a bozót végén egy farok is, amit most vidáman megcsóváltak, talán nincs is számunkra szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem.” Ez a Kisdög a Tanár úr mellé szegődött kóbor kutya, egy kis korcs, akinek „szeretettől nedves két szeme” persze nem csökkenti a bölcseleti tagadás súlyát, abból egy jottányit sem vesz el, csak valamit hozzátesz. Egy halk kérdést. Én ezt a kérdést megfogalmaztam magamnak, ám ez az én kérdésem. Javaslom, minden olvasó tegye fel magának. Ha úgy gondolja. (június 15.)

 

Utazás térben és időben. Amikor Kun Árpád korábbi regénye, a Boldog Észak 2014-ben megjelent, nem volt időm elolvasni, de most, hogy a rokon tárgyú Megint hazavárunk napvilágot látott (Bp., Magvető, 2016), a két könyvet együtt lapoztam végig. Mindkettőt megszerettem. A Boldog Észak színesebb, epikus anyaga gazdagabb, a Megint hazavárunk szürkébb, de lélekrajza mélyebb. Annak érdekesebb a cselekménye: egy afrikai férfi Beninből Norvégiába kerül beteggondozónak egy idősotthonba, miáltal ironikusan szembesülnek egy elmaradott, mágikus kultúra sokszínű hagyományai a racionális, rendezett, ám egyszersmind (nem csak meteorológiai értelemben hűvösebb) északi világgal. Ennek az új könyvnek a meséje kevésbé lebilincselő: 2006 szeptemberében egy magyar család Norvégiába utazik munkavállalás céljából. A két könyvet idézetszerűen összeköti egy közös cselekménymozzanat: a fogyatékos emberek csoportjával való találkozás kikötői jelenete. A Megint hazavárunkban nincs vudu-misztika, mint a másik könyvben, nincs egzotikum, nincsenek különleges fordulatok. Ám a visszafogott tónusok mögött, a történet mélyén súlyos probléma izzik, amit a főhős identitásválságaként lehet megnevezni. A korábbi regény elbeszélő-főhősének, Aimé Billion-nak könnyebb volt új otthonra lelnie Skandináviában, mint Kun Árpádnak megtalálnia önmagát Magyarországon vagy máshol.

Az imént a Kun Árpád nevet említettem, s ennek személyi vonatkozását tisztázni kell. Mert nem csupán az írót, a könyv szerzőjét hívják így, hanem az új regény elbeszélő-főhősét is így nevezik. Vagyis látszólag egyszerű a helyzet: Kun Árpád önmagáról írta ezt a művet. A történet szintjén ez valószínűleg így is van. A szerző és a szereplő életrajzi adatai jórészt megegyeznek. Csakhogy ez egy regény, ahol átlényegülnek a dolgok. Ez a névadás végső soron akár lehet az író csele, bár ezt konkrétan nem hiszem, ám elvileg lehetséges. Korábban Aimé Billion-ról is azt állította a szerző, hogy egyik közeli ismerőséről mintázta, ám ezt később visszavonta. Szóval nem árt ezúttal is óvatosnak lenni. Éppen ezért az önelbeszélés kérdésével nem is szeretnék foglalkozni. Nem szükséges azt vizsgálni, mennyire őszinte és vallomásszerű a szöveg. Az őszinteség nem esztétikai kategória.

Nézzük tehát magát a regényt, amelynek hősét történetesen Kun Árpádnak hívják. Az elbeszélésnek két szála, idősíkja van, ellentétes kronológiával. Az egyik a Norvégiába történő utazás története, ez nagyjából a jelenben zajlik. Egy család (férj, feleség, két kisgyerek) hétköznapi ügyes-bajos dolgait ismerjük meg szoptatással, etetéssel, kakiltatással, ahol legfőbb probléma (elhiszem, sőt tudom, hogy ez mennyire fontos) a megszokott, ám utazás közben elveszett játékfigura pótlása valami hasonlóval. Ez a részletezés szemléletesen, aprólékosan valószerű, szerintem az író a másik regény elaggottjaival való bíbelődés ellendiskurzusát hozza most létre, hasonlóan humánus üzenettel. A cselekménynek ez a vonulata beavatás a boldogság világába. A másik szál ezzel szemben visszaút az időben. A hős emlékezései családjára, soproni gyerekkorára, Rékával kötött első házasságának válságára. Ez a trauma dimenziója. A főhős szexuális gátlásai mögött önmaga idegenségének kínzó tapasztalata rejlik. „Eluralkodott rajtam az érzés, hogy a saját személyemben nem én vagyok jelen, hanem az az idegen másik, aki felfalt belülről, és az énemnek adja ki magát” – vallja egy helyen. Ennek a lelki krízisnek az ábrázolása olyan a könyvben, mint a mesehős küzdelme a sárkánnyal: valóban életről és halálról van szó, ez a narrációs építmény egzisztenciális tétje.

Ez a tét: az én megalkotásának, vagy inkább újraalkotásának lehetősége. Ehhez Kun Árpádnak ki kell szakadnia környezetéből. Norvégiába utazva maga mögött hagyja (mert kibeszéli) a Réka-szerelem gyötrelmes emlékét második felesége, az anyaszerepet Árpáddal kapcsolatban is vállaló Bori oldalán. Amikor befejeztem a regény olvasását, arra gondoltam, hogy akit az Isten szeret, egy megváltó nőt küld neki. Ha így nézem, ez egy feminista könyv. Elsősorban nem a férfiszerep problematikusságáról szól, inkább a női sorslehetőségek bemutatása kap különleges súlyt Réka és Bori eltérő útjai által. A könyv befejező jelenetében, a norvég éjszaka rejtélyes sötétjében egy boldog családtól búcsúzunk. És még az új Bagót is meghozza a posta, az elveszett játék hasonmását. Csak a méreteivel van gond, mert hát túl nagy, majdnem akkora, mint Bori. De hát annyi baj legyen. (július 14.)

2017-09-04 15:20:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs