„Önvilágámítók”

Ágoston Zoltán

Bohumil Hrabal kifejezését vettem kölcsön a címben, hogy alkalmilag összefoglaljam azokat a különböző előadásokat, amelyeket a 2017-es POSzT-on láttam. – Ágoston Zoltán írása.

Ágoston Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A szeretetlenség természetrajza

Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjének forgatókönyvéből Vörös Róbert írta és rendezte a darabot, amely a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházában, az Orlai Produkciós Iroda előadásaként volt látható. A zongoraművész anya szerepében Udvaros Dorottya hasonlíthatatlan módon alakítja a saját nárcizmusába beleragadt Charlotte figuráját, aki évek óta nem látott felnőtt lánya, Eva (Radnay Csilla) meghívására látogatást tesz az isten háta mögötti paplakban.

Lépésről lépésre bontakozik ki közös történetük, amelyből kiderül, hogy Charlotte másik lánya magatehetetlen beteg, akit az intézetből nővére időközben magához vett. Az anyának e látogatás alkalmával nem csak beteg lánya (Fodor Annamária) iránta való sóvárgásával kell szembesülnie, hiszen lelkiismeretét nem csupán ez terheli. Eva és Viktor (Széll Attila) hároméves kisfia úgy hal meg egy balesetben, hogy nagyanyja, Charlotte soha nem látta, a temetésére sem jött el, hiszen öt éve találkozott Evával és férjével utoljára. Viktor a gyerek halálától hitét vesztett pappá válik, aki cél és értelem nélkül szolgál hivatalában, s akinek társait Bergman más filmjeiből jól ismerjük.

A darab nem áll meg itt a szeretetlen viszonyok analitikus ábrázolásában, melyeknek középpontja Charlotte. Kiderül, hogy maga is érintés nélkül nőtt föl, szeretetre képtelensége mögött nem pusztán önző karrierizmusa, a művészi érvényesülésért minden mást feláldozó elhatározás áll, hanem szüleitől örökölt érzelmi analfabetizmusa. Bergman az anya alakja köré felrajzolja továbbá a Thomas Mann-i problémákat a művészi és polgári létezés összeférhetetlenségéről, illetve a kis, nagy és zseniális művészet fokozatairól szóló kérdéseket tesz fel az emberi élet értelmével összefüggésben. A Bergmantól megszokott módon az életet „el nem fordult tekintettel” vizsgáló, sűrű darabot az előadás szépen, jó színészi játékokkal kelti életre, szorongató kérdéseivel ajándékozva meg nézőit.

Szent karácsony

A véletlen hozta úgy számomra, hogy ezután ugyanott egy másik skandináv klasszikus, Ibsen műve, a Nóra – karácsony Helmeréknél következett a Katona József Színház előadásában, ám a szerzők fordított időrendje ellenére tapintható a rokon problémafelvetés a két műben, melynek alapja az érvényesülésért, vagyonosodásért öröm nélkül, képmutatásban leélt élet. A rendező, Székely Kriszta teljesen mai érvénnyel viszi színre a majd' száznegyven éves darabot, Balázs Juli jól működő díszlete napjaink polgári világát idézi – persze nem a mienkét, hanem olyan, boldogabbnak tartott országét, ahol van polgárság. Meg becsület. És tisztesség. No persze az imperialistáknak se könnyű, ugyanis ebbe a tisztesség-eszmébe csaknem bele lehet dögleni. Még akkor is, ha csak látszat, és közben a feddhetetlen Helmer (Fekete Ernő), a frissen kinevezett bankigazgató valójában ehhez a hamis látszathoz hűséges, nem pedig Nórával közös életükhöz. Igaz, a gyermekekkel idillien dekorált családi élet is légvárszerű képződmény, s „elillan, mint a búúborék”, mikor Nóra számára eljön az igazság pillanata. Ónodi Eszter Nóra szerepében kiválóan alakítja a nőt, aki – szemben a Pelsőczy Réka által játszott sikertelen Kristinével – egész addigi életében maga is rabja a színlelésnek, s a jólétért cserében elfogadja a látszatéletet, amit számára a polgári feleség társadalmi státusza megenged. Ám amikor Krogstad – akit Keresztes Tamás alakít kiszámíthatatlanul veszélyes, sötét karakterré – zsarolása révén, karácsony ünnepén, nemcsak Nóra nem egészen kegyes csalása, de férje reakciója révén annak valós jelleme is lelepleződik, nincs többé visszaút a babaszobába: a család szétrobban.

A feszültséget és a figyelmet mindvégig fenntartó előadásban akad néhány kifogásolható rendezői ötlet is. Így például a két punk kinézetű zenész fiú hosszabb jelenléte, élőzenéje számomra nem tűnt indokoltnak, ahogy egyébként Keresztes – zongorán és gitáron egyaránt meglepően profi – zenészi közreműködése sem teljes egészében. Ugyanígy a Kocsis Gergő által egyébként mindvégig élvezetesen fanyarul megformált, Nórába szerelmesen, a sír szélén álló házibarát, Rank jelenete, ahol a gyerekeknek/-kel előadott Volt egyszer egy vadnyugat-idézet öncélú poénnak tűnik.

Retromadár

A Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan expresszionista beütésű és némiképp excentrikus címével is jelzi, hogy ne klasszikus darabra, dramaturgiára számítsunk, hanem valami nagyon másra. Sajnos azt kell mondanom, hogy sem klasszikus, sem valamiféle kísérleti dramaturgia nem érvényesül a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásában. A kiváló román rendező, Radu Afrim ugyanis túlvállalta magát, nem sikerült releváns, működő szövegkönyvet létrehoznia. A kétszer másfél órányi játékidőben csaknem helyben jár a darab, s egy hetvenes évekbeli romániai tömbház lakóinak életét tárja elénk sok-sok – vicces vagy viccesnek szánt – párbeszédben, az egyes szám első személyben hol kisfiúként, hol férfiként megszólaló emlékező perspektívájából láttatva. A számtalan különböző alak felléptetése akadályozza a valódi karakterekkel rendelkező figurák kialakulását a színen, s így a terjengős anekdotikusság uralja el az előadást. Afrim vélhetően saját gyermekkorát kísérelte meg feldolgozni, ám nem sikerült drámai anyagot találnia benne, nosztalgiája foglya maradt. A szereplők közti viszonyokat sematizálja, hogy a kislányoktól az anyákig a nők mind szerelmesek a kisvárosi amorózóba. Egyikük, a kisfiú által imádott nagylány a darab végén a közös fürdésnél eltűnik a vízben, halála azonban nem válik tragédiává, inkább melodramatikusra színezi a befejezést.

Komoly hitelességi problémát jelentett számomra a darabnak az a törekvése, hogy a hetvenes évek Romániáját a nyugati pop-, illetve rock-slágerek mentén próbálja bemutatni. Az ABBA-tól a Boney M.-en át a Pink Floydig és tovább számos zenés betét terheli az előadást, ami a valóságábrázolás helyett az esztrád felé tereli az előadás karakterét. Különösen bosszantó volt a darab vége felé azt látni, amint a vidéki romániai kisváros tömbházának lakói – a gyerekektől a nagymamákig – vadul rángatóznak egy R&B-számra. Sajnos az előadás nyelve nem teremti meg annak lehetőségét, hogy a jelenetet az abszurd felől értelmezzük. A második játékrészben egyébként csökken a humoros jelenetek száma, helyüket néhány homályosan költői, olykor kifejezetten lila metaforateremtési kísérlet veszi át.

Az előadás pozitívumai közt kell említenünk az élvezetes látványvilágot, ami főként a fények kezeléséből, illetve a blokkház homlokzatán megjelenő invenciózus projekció játékából adódott. Természetesen a darab világán belül is akadt méltányolható üzenet, például a román–magyar–cigány együttélés lehetőségéről, ám egészében, a számos jó színészi alakítás ellenére is, csalódást keltett.

Itt és most

Különösen erős, kevés eszközzel megalkotott előadás a Hajdu Szabolcs által saját – Karlovy Varyban fődíjas – filmjéből rendezett Ernelláék Farkaséknál, amelyet a Művészetek és Irodalom Háza emeleti termében láthatott a közönség. A skóciai vendégmunkából váratlanul visszatérő Ernelláék átmenetileg a nő húgáéknál táboroznak le, gyerekükkel együtt, s ebből a szituációból bomlanak ki a jelen idejű és múltbéli konfliktusok. Ernella (Sárosdi Lilla) és Albert (Szabó Domokos) a kudarccal visszatérő házaspár, akiket a mai magyar nyelv mindközönségesen lúzerként stigmatizálna, Eszter (Török-Illyés Orsolya) és Farkas (Hajdu Szabolcs) pedig a sikeresnek tűnő, ám ezt a dichotómiát az előadás szépen árnyalja. Eltekintve most a részletektől az előadás képes átsugározni azt a mai magyarországi jelenséget is, hogy a nem kellően sikeresnek ítélt vagy csupán tisztes szegénységben élő, a gátlástalan érvényesülés eszméjét nem osztó egzisztenciák a leprásnak kijáró megkülönböztetésben részesülnek, s ezt a megítélést gyakran maguk is osztják. A darab egyéni sorsproblémái mögött plasztikusan láthatók a társadalmi élet visszásságai, melyek mindig készen állnak a közelebbről itt meg nem határozott „normális élet” ellehetetlenítésére. Külön érdekesség az a megoldás, ahogy a két gyereket játszó felnőtt színész – Tóth Orsi (Laura) és Gelányi Imre (Brúnó) – arcát fehérre festve látjuk. Ez a megkülönböztető jel rögtön elidegenítő hatással is jár, de felidézheti a bohóclét keserveit a nézőben, a nem igazi felnőtt élet egyfajta példázatát, ami az egyébként jellemző realista játékmódon túl – néhány fontos színészi gesztussal együtt – groteszk színt visz az előadásba.

De ne legyen félreértés, az előadás egészében csöppet sem marad meg valamiféle pusztán intellektuális jellegű társadalmi problémaboncolgatásban. Ha van értelme „életszerű” játékot emlegetni, akkor itt biztosan indokolt. Nem kevés keserű vicc is elhangzik, olyanok, amikor inkább nevetünk, noha sírhatnánk is. Mivel a nézők a játéktérben ülnek, közvetlen közelről tapasztalhatják a színészek sallangmentes, koncentrált, hibátlan játékát.

A mi kék Dunánk

Ödön von Horváth nagyszerű író, Mesél a bécsi erdő című darabja nemkülönben, ami Parti Nagy Lajos fordításában újabb értékes jelentésréteggel gazdagodik az Örkény Színház előadásában. A gazdasági világválság idejének bécsi kórképe – szándékos képzavarral – tablóvá szélesedik, amelynek szereplői megint a jól ismert élethazugságok jegyében élnek. Rendre társadalmilag felfelé stilizálják önmagukról alkotott képüket, miközben a nyers ösztönélet, az anyagi és szexuális birtoklásvágy mozgatja őket. E magatartás azonban a rontott beszédben – mely affektált és hibás kulturális hivatkozásokat kever a legdurvább kifejezésekkel – minduntalan leleplezi önmagát, s így a fordító, Parti Nagy nyelve összeköti a harmincas éveket napjainkkal. Ahol a tahóság ezer színes virága nyílik. Az ő „kék Dunájuk” a mienk is, és nem csak a közös osztrák-magyar történelem miatt. Hiszen a csaláson, pénzen és erőszakon alapuló élet fölött eltrillázott nosztalgikus-operettes szólamok a tisztaságról, tisztességről és hasonlókról kinek ne lenne ismerős ma idehaza?

Nem meglepő, hogy a rendező, ifjabb Bagossy László ironikus, szatirikus, leleplező hajlandósága kiválóan érvényesül ezen a színházi terepen. Meghatározó rendezői ötlete a zongorista, Kákonyi Árpád állandó és erős jelenléte a színpadon, mely két aspektust foglal magában – amitől egyes nézők bizonyára idegenkednek –: egyrészt igen sokszor zongorázik nagyszerűen, invenciózus zenei poénok garmadáját elsütve, miközben mindvégig fehér lánykaruhában, hatalmas copfokba kötött hajjal, szakállasan az osztrák énekes Conchita Wurstot idézi. Míg a korábbi részekben egyes pontokon feleslegesnek tűnt, az előadás végére elfogadtam olyan eszközként, amely az előadás nyelvének integráns részévé vált, abszurd-groteszk fricskát mutatva a darab hipokrita világának. Az előadás az első játékrész vége felé egy kissé vontatottá vált, ám a másodikban ismét felpörgött, és – parádés színészi alakításokkal, melyek közül itt Für Anikót (Valéria), Pogány Juditot (Nagymama), Znamenák Istvánt (Varázskirály) és Vajda Milánt (Oszkár) említem – emlékezetes nyomot hagyott nézőiben.

2017-06-16 13:20:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs