Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre ezúttal Szomory Dezső eddig kiadatlan regényét, Szvetlana Alekszijevics dokumentarista prózáját és Poszler Gyögy nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó esszékönyvét recenzeálja.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>

Egy régi új regény. Szomory Dezső ifjú korában, 1893 és 1896 között írta A tudósok című regényét, korai alkotói korszakának kétségkívül legnagyobb vállalkozását. Erre az átfogó igényre a mű eredeti alcíme is utal: „Regény a modern magyar társadalom életéből”. A cselekmény a XIX. század utolsó harmadában játszódik, s mivel a regény egyik legfontosabb helyszíne a Magyar Tudományos Akadémia épülete, a főszereplők (az elnök családjának tagjai) itt laknak, a többiek is sokat időznek e helyen (a másik fontos helyszín a Vogelthaler könyvesbolt), s minthogy a székház új, Duna-parti épületét 1865-ben adták át, ebből kiindulva el lehet helyezni időben a történetet. A másik irányjelző dátum a cselekmény egyik központi eseménye, az Arany János-szobor felavatása 1893-ban, mely eseményről az író negyven oldalas, hallatlanul érdekes leírást ad. Megjegyzem, hogy a regény egyik legérdekesebb figurája az Arany iránt irigységgel vegyes ellenszenvet tápláló Harangos nevű költő, akit az író Vajda Jánosról mintázott. Ezt a regényt tehát szerzője 120 évvel ezelőtt írta. Akkor miért mondom mégis új regények? Azért mert a szöveg nemrég került elő a hagyatékból, és most jelent meg először két kötetben, mintegy 800 oldalon: Bp., Múlt és Jövő Kiadó, 2016. A könyvhöz Kőbányai János magvas utószót írt, a sajtó alá rendező, Zsoldos Sándor pedig jegyzetben foglalja össze a kézirat hányatott történetét. (Kettejük érdeme, hogy ez a mű most már valóban létezik, belépett a magyar irodalmi nyilvánosságba.) A regény 14 fejezetéből az első nyolcat annak idején az Élet című folyóirat közölte, de a megjelent szövegeken a szerző még tovább dolgozott. A tizedik fejezet a gondos kutatómunka ellenére sem került elő, a regény tehát, sajnos, csonka, ami másfelől hiánypótló felhívást jelent a történetbe belépő, s együttműködésre vállalkozó olvasónak. A kilencedik fejezettől a Szomory-hagyatékban megtalált, részben tisztázott kéziratok képezték a kiadás alapját, ami rekonstrukció is volt, mert az utolsó két fejezet szövege fogalmazvány, amin az író még bizonyára alakított volna. Mindezt azért meséltem el, hogy érzékeltessem annak a bonyolult szövegkritikai munkának a nehézségeit, amelyet a kiadó munkatársai kiválóan elvégeztek. Számomra (és bízom benne, hogy a magyar irodalom múltja iránt érdeklődő olvasók számára is) rendkívül izgalmas olvasmány ez a két kötet, olyan, mintha egy szecessziós palotában járnánk, amelynek hiányait képzeletünkben kell tovább építenünk.

Szomory három epikus modellt követ: műve karrierregény, erotikus elbeszélés és szatirikus szöveg. A karrierregény, a klasszikus Bildungsroman modern, kiábrándult örököse, amely számunkra leginkább a francia irodalomból, Balzac és Maupassant munkáiból ismert, a franciás műveltségű Szomory is főként őket követte, regénye főszereplőjének alakjában néhány vonás a Goriot apó Eugene Rastignacjára és A szépfiú Georges Duroy-jára emlékeztet. Szomory főhőse, Pékmester Endre tehetséges és elszánt fiatalember, aki, mint mintái, eszköznek tekinti a nőket karrierje érdekében, mert a nő, „míg eped, észre sem veszi, hogy egyszerűen eszköznek használják, hogy gázolnak a testén egészen más célok felé.” Pékmester Endrének először az akadémia elnökének, Ádám Ferencnek a felesége, a szép Nánássy Laura lesz a szeretője (erre nézve szenvedélyes, az akkori kimondhatóság határait feszegető erotikus jeleneteket olvashatunk), majd (s aztán párhuzamosan) az asszony érzékeny, eszményekre sóvárgó és már nevével is irodalmi asszociációkat ébresztő lánya, Hámletá. A regény egyik hatásos, mert bonyolultan emberi és egyszerre elégikus és tragikus tónusú jelenete, amikor az anyának tudomására jut ez a szituáció. (Ekkor A szépfiú hasonló jelenete jut eszünkbe.) Pékmester megőrzött emberi kvalitásait és valóságosan megélt érzelmeit jelzi, hogy a regény megrendítő kifejlete, a hős összeomlása Hámletá halálával kapcsolatos. A szerelmi történettel párhuzamosan Pékmester tudományos karriert épít, ami szintén válsággal jár, mivel ennek során eltulajdonítja apósa utolsó művét, ám ez mégsem egyszerű plágium, mert a művet átírja, és tehetsége kohójában új, modern jelentésekkel ruházza fel.

És ez által kerül a regénybe a tudományos élet (valós személyeket nem sértő) szatirikus ábrázolása, aminek mintája Daudet L’Immortel című műve volt, amely később, 1911-ben Tóth Béla fordításában jelent meg magyarul A halhatatlan címmel. Ezzel kapcsolatosan egy fontos kérdésre kell utalnunk. Pékmester Endre a jelek szerint zsidó származású (jóllehet az erre utaló jeleket Szomory elhalványította), az író tehát a régi századvég egyik fontos problémáját, az asszimiláció, illetve a zsidó–magyar együttélés kérdését érinti. Azt, amelyet Bródy Sándor és Ady Endre kölcsönösen megtermékenyítő vérátömlesztésnek nevezett. E bonyolult kérdéssel azonban nincsenek egészen összehangolva a követett regénymodellek, a jellemrajznak is vannak következetlenségei, Pékmester magatartását olykor disszonáns elemek teszik motiválatlanná. Az író talán azért nem törekedett könyve publikálására, mert elégedetlen lehetett a szöveggel, s azon alkalmasint még igazított volna. És bizonyára a szöveg stílusán is talált volna csiszolgatni valót, mert a nyelvi zökkenők olykor zavaróak, habár a régies múlt idők sajátos zamatot adnak az elbeszélésnek, az idegen szavak pedig a kor nyelvállapotára utalnak. A később Horváth János által, más Szomory művekkel kapcsolatosan, magyartalanságoknak nevezett nyelvi sajátosságok, ahogy Ignotus mondta, valójában, jórészt, egy nyelvformáló erő megnyilvánulásai: Szomory már ekkor is jól tudott „szomoryul”. Később, persze, még jobban. Ez a regény azonban így is felfedezés, a magyar századfordulós nagyregény izgalmas kísérlete. (febr. 5.)

A háborúnak nincs női arca. Olvasom Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című könyvét, amely a 2013-as moszkvai kiadás után tavaly magyarul is megjelent Földeák Iván fordításában (Helikon Kiadó), és nem kétséges számomra, hogy érdekes (a szó eredeti értelmében: érdeklődést joggal kiváltó) munka, amely a Vörös Hadseregbe besorozott (többnyire önkéntes) orosz (ukrán, belorusz) nők háborús visszaemlékezéseit tartalmazza. Szerzőjét 1978-tól foglalkoztatta a téma, amelyen 2004-ig dolgozott, majd egészen a publikálásig formálta. A munka jelentőségét két szempontból lehet megfogalmazni. Hogyan élték meg a háborút, a történelem legvéresebb háborúját a nők? Ez az egyik kérdés. A másik ennél tágabb érvényű: mi lesz az emberrel, az emberséggel ilyen viszonyok között? Az első kérdés megválaszolható. A második nem. Legalábbis pozitív értelemben és általánosabb érvénnyel aligha.

A könyv újszerűsége abban áll, hogy Alekszijevics egy eddig elrejtett nézőpontot követ, s egy korábban elhallgatott beszédmódot juttat érvényre. „Valamennyien a háború »férfi« érzékelésének a ragjai vagyunk” – írja a szerző – „A »férfi« szavak rabjai. A nők pedig hallgatnak. […] Még azok is hallgatnak, akik a fronton voltak. Ha pedig mégis belefognak az emlékezésbe, nem a »nők«, hanem a »férfiak» háborúját mesélik el. Igazodnak az elfogadott kánonhoz.” „Miért van az” – teszi fel a kérdést Alekszijevics –, „hogy miután kivívták és elfoglalták helyüket egy valaha abszolút férfivilágban, a nők nem védték meg a maguk történelmét? Saját hangjukat és érzéseiket?” Pedig a női emlékezet „fényérzékeny”, olyat is képes rögzíteni, amit a férfiak fegyelmezettebb és beszédsémákhoz inkább kötődő emlékezete nem őriz meg. Ezeket az érzéseket, ezt a hangot nem volt könnyű megszólaltatni. A szerzőnek nemcsak a cenzorokkal kellett küzdenie (ezek férfiak voltak), hanem sokszor interjúalanyaival is, akik nem akartak emlékezni. Azt mondja a szerző, hogy ha megnyíltak is a női lelkek, hárman voltak jelen: ő, aki az interjúkat rögzítette, a beszélgetések alanya, és ennek egykori énje, az a fiatal nő, aki mindazt átélte, amiről szó esik, de aki az elmúlt évtizedek mélyén rejtőzik. És nehéz onnan előcsalogatni. Egyszóval nem akármilyen munka eredményeként született meg ez a könyv. Nem a háborúról szól, hanem az emberről a háborúban. Akik nők. Az egyik beszélgetőtárs azt mondja, hogy férfiruhában, férfi alsóneműkben kellett szolgálniuk, és a front körülményei között a teste is vegetálni kezdett, nem menstruált, megszűntek női vágyai. Tulajdonképpen férfivé vált. Ha pedig, mondják mások, megmaradtak nőnek, netán kifestették ajkukat, az sem volt könnyű évekig nők nélkül élő, kiéhezett férfiak között. Ráadásul a háború után hazatérve gyanakvó pillantásoknak voltak kitéve. Ebből a szempontból jobb a könyv eredeti címe: U vojnü nye zsenszkoje lico, vagyis a háborúnak nincs női arca.

És az emberség? Lehet erről egyáltalán beszélni? Nézzünk egy történetet. A németek bekerítettek egy csoportot, akik a mocsárba menekültek, ahová üldözőik nem merték követni őket, de lesben várakoztak. „Napokon, heteken át álltunk az állunkig érő vízben. Velünk volt egy rádiós, nemrég szült. A gyerek éhes volt… Szopni akart… Ő maga is éhezett, teje nem volt, a gyerek meg sírt. A büntetőosztagosok a közelben voltak… Kutyákkal… Ha a kutyák meghallják, mind odaveszünk. Az egész csapat, harminc ember… El tudja képzelni? A parancsnok elhatározásra jut. Senki nem meri közölni a parancsot az anyával, ám ő maga is sejti. Belenyomja a pólyást a vízbe, és sokáig ott tartja… Már nem sír… Egy hangot sem ad… Kerüljük egymás tekintetét. Az anyáét, mindenkiét.” (36) Pedig a dosztojevszkiji kérdést fel kell tenni: mennyi emberi van az emberben, s ezt miként lehet megvédeni? Mert a Gonosz kísértése nagyon erős. Talán az ápolónő, aki a német sebesültet is ellátta, az a híradóslány, aki az éhező német gyerekeknek tört egy darab kenyeret a magáéból, megőrzött valami lényegeset.

A Nők a tűzvonalban fontos könyv. De azért felteszem a kérdést: irodalmi mű-e?  Szvetlana Alekszijevics jó újságíró, aki remekül műveli ezt az oknyomozó műfajt. Ezért is kerültem eddig az író szót. Mert író-e ez a kiváló publicista? Megkeresi alanyait, interjúkat készít, ezeket összerakja, kronológiát ad a beszélgetések füzérének, amelyek ily módon a háború kitörésétől a győzelemig ívelnek, azaz dokumentál. Képzelőereje nincs, és nem is lehet, mert a műfaj nem engedi. Stílus tekintetében is legfeljebb csak az interjúalanyok stílusáról beszélhetünk. Persze, az irodalom fogalma meglehetősen tág és változó. Úgy is felfoghatjuk a kérdést, hogy irodalom az, amit valakik annak tekintenek. Márpedig Szvetlana Alekszijevicset Stockholmban írónak tekintették, ha egyszer irodalmi Nobel-díjat adtak neki.

Akiknek még vannak, lehetnek emlékei a háborús időkből, kicsit másként olvassák ezt a könyvet, mint azok, akiknek már (szerencsére) csak történelem. A könyv 455. oldalán egy fiatal katonalányról olvasok, aki Berlinig harcolt a tűzvonalban, életben maradt, és felírja a nevét a Reichstag falára: „Egy szaratovi orosz kislány győzte le magukat.” Őszinte elismeréssel és megértéssel olvasom ezeket a szavakat. És igyekszem elfelejteni, hogy az én apám három évig egy szaratovi lágerben dolgozott hadifogolyként. Ennek a kislánynak a városában. (febr. 19.)

Az eszményi Kolozsvár. Poszler Györgyöt, a már életében kialakult szakmai közvélekedésnek megfelelően, az utóbbi félszázad egyik legjelentősebb magyar tudósának tartom. Könyveinek gondolati gazdagsága, problémaérzékenysége (Szerb Antal, 1973.; A regény válaszútjai, 1981.; Filozófia és műfajelmélet, 1988.; Találkozások, 1992.) mindig tiszteletet ébresztett olvasóiban. Mint várhatóan most ez a posztumusz kötet, amelyben a magyar huszadik századról beszél, mintegy az utolsó szó jogán: Zuhanás a végkifejlet felé. Bp., Magvető, 2016. Három nagy esszét, egy életrajzi interjút és egy Sándor Iván által írt, Búcsú Poszler Györgytől alcímű tanulmányt foglal magában. Az esszék egy nagy tudós elmélkedései nemzeti sorskérdésekről, múltról és, persze, jelenről, jövőről. Vitapozíciókat alakít ki. Tisztán, világosan. Nézzük ezek közül azt a kérdést, amely különösen aktuálisnak tekinthető: Horthy Miklós megítélése. Poszler szerint az a múlt, amit megtestesít, folytathatatlan múlt, többek között azért, mert két hazugságra épült. Az egyik: Károlyi Mihály áruló. Poszler szerint nem volt az! Nem ő vitte az országot a végzetes háborúba, és nem ő írta alá a tragikus békeszerződést. Még tiltakozott is a fenyegető béke ellen. Nevezetes beszéde nem egy bűnös áruló, hanem egy kétségbeesett hazafi szava. „Átvett egy szétesett országot, és nem tudott mit kezdeni vele. Nem volt tehetséges politikus. De ha az lett volna, sem tudhatta volna. Még fél esztendő sem adatott neki a magyar históriában. Ám azalatt kikiáltotta a köztársaságot. Megkísérelte megoldani a földkérdést. Próbálkozott a nemzetiségi dilemmákkal. Nem az ő bűne, hogy a köztársaságot elsöpörték.” A Horthy-probléma vonzáskörében újabb kérdések bukkannak fel. „Az történt – írja Poszler –, hogy az »északi hadjáratban« a kommün Stromfeld Aurél vezette vörös hadserege majdnem az egész Felvidékről kiverte a cseh csapatokat. Igen, kiverte, és csak az antant be nem teljesített ígéretére vonult vissza. És igen, Stromfeld Aurél. Aki börtönbe került, amikor a békediktátumot aláírták.” Megjegyzem, hogy e hadjárat idején jegyezte naplójába, a Bújdosó könyvbe a vidékre menekült Tormay Cécile: „Reggelre a csehek észrevétlen, lopva, még a szőlőhegyről is elpárologtak. Megfutottak a silány vörösök elől. […] Keserves haragomban nekiszorítottam a két öklömet a homlokomnak. Rimaszombat, Ipolyság a vörösök kezén van és felettünk is az összes magaslatok.” Kétségbe van esve, és várja, hogy a csehek visszatérjenek. (Bp., Lazi Könyvkiadó, 2009. 372.) Akár a Felvidék árán is? – kérdezem. Az osztályszempont és az ideológia ennyire felülírja a nemzeti kérdést? A Horthy-rendszer másik alapító hazugsága, hogy IV. Károly trónfosztása szükségszerű és morálisan alátámasztható lépés volt. Poszler szerint nem volt az. Horthy saját korábbi esküjét szegte meg, ráadásul Budaörsnél még lövetett is a jogaiba visszatérni akaró királyra. És, bizony, a kormányzó végül egy romba döntött országot hagyott az ismét szétszakított nemzetre. Félszívvel végrehajtott kiugrási kísérlete a háborúból csak tetézte a bajokat. Nem ment Husztra, az 1. hadsereg főhadiszállására, hogy védelmükben tegye meg nyilatkozatát. Elveszett a Bácska, a Felvidék és Erdély. Sőt, az újabb békeszerződés értelmében még három Pozsony környéki falut is át kellett engedni Csehszlovákiának. Mert Pozsonyt „ki kellett bélelni.” Orvosolni óhajtották némileg a földrajzi abszurdumot, hogy egy főváros az ország szélső csücskében található. Mert hát Pozsonyt nem a szlovákok építették (ahogy Kassát sem), hanem a magyarok a saját geográfiai logikájuk szerint. Ez volt a baj. Ezért kellett az a három falu. A Felvidékhez ráadásul. – Ez a múlt tehát folytathatatlan, nyomatékosítja Poszler. Úgy vélem, nehéz megcáfolni. De ha valaki mégis erre szánná magát, az ellenérvek keresése előtt olvasson Móricz Zsigmondot! Mondjuk, az Úri murit, a Rokonokat vagy a Forró mezőket.

A másik sorskérdés, amivel Poszler szembenéz: Erdély. A kisebbségbe kényszerített erdélyi magyarság helyzete. Ehhez tudni kell, hogy Poszler erdélyi származású, aki számára Budapest soha nem pótolta Kolozsvárt, tehát hiteles tanú. A románok 1918-as, a magyaroknak autonómiát ígérő gyulafehérvári nyilatkozatával szembesíti a valós helyzetet: az erdélyi magyarság mindmáig nem kapta meg az őket nemzeti, kisebbségi és európai jogon megillető autonómiát. Kós Károly Kiáltó szó című írásában lojalitást ígért, de az autonómiáért cserében. Előbbit elvárta a hatalom, ellenszolgáltatás nélkül. Jelenleg a kérdés felvetése is tilalmas. És, ezt már én teszem hozzá, ez nem csak erdélyi ügy. Ma ott tartunk, hogy például, ha valakit nemi identitása miatt sérelem éri, akkor az Unió – nagyon helyesen – jogorvoslatot biztosít, ám, volt erre példa, ha valakit anyanyelvének használata miatt büntetéssel sújtanak, akkor nehezen, vagy egyáltalán nem talál olyan európai fórumot, ahol felkarolnák ügyét.

Bizonytalan remények és tétova kételyek című esszéjében Poszler „borús gondolatokat” fogalmaz meg az erdélyi magyarság száz évéről. Illúziók nélkül rögzíti a tényeket. Elbeszéli a megmaradásuk, az identitásuk megőrzése szempontjából kulcsfontosságú intézmények – a Magyar Népi Szövetség, a Marosvásárhelyi Székely Színház és a kolozsvári Bolyai Egyetem – szisztematikus felszámolását. E szomorú történetek közül a magyar egyetem sorsa a legfájóbb. Elszakították jogfolytonosságát biztosító tradíciójától, elvették épületeit, megfosztották gyűjteményeitől. Mártírjai is vannak a dolognak. De hol vannak a remények, még ha bizonytalanok is? Azok élesztgették és élesztgetik, akik mégis vállalták a harcot. Ahogy lehet. Makkai Sándor, Reményik Sándor, és, főként, Márton Áron. A nagy püspök „feddhetetlenül nemes alakja” lelki, erkölcsi támaszt jelentett, s jelent ma is. 1944-ben elmondott beszéde a kolozsvári Szent Mihály templomban, valamint Petru Groza miniszterelnökhöz 1946-ban írt levele a sérelmek felsorolásán túl a kisebbségi követelményeknek is hangot adott. Jellemző rá, hogy egyházmegyéje plébániáinak főpapi meglátogatását lóháton bonyolította le. „Eleven testközeli marad, és méltóságteljesen emelkedett. Lelki vezető az övéi között.” Székely falvak egyszerű ünnepein találkozott híveivel. Ennek emléke ma is erőt ad. És, teszem hozzá, a megmaradást segíti a nagyszerű erdélyi irodalom Dsida Jenőtől Tamási Áronig, Bálint Tibortól és Sütő Andrástól Szilágyi Istvánig és Székely Jánosig. Megjegyzem még, mert fontos tudni, hogy ez az esszé Erdélyben külön kötetben megjelent, szinte a magyar kötettel egy időben. (Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2016.)

Elgondolkodtató, rendkívül fontos könyvről beszélek. Hatásának erejéhez nem kis mértékben az a szerző által kialakított, tőmondatos esszéstílus is hozzájárul, amely szentenciózus tömörségével, ellentétező drámaiságával, letisztult gondolatiságával az erkölcsi tartással társult igazmondás méltóságát sugározza. „Meg kell írnom. Nagyon nehéz megírnom. Meg kell írnom. Mert tudom: a múltra épül a jövő. Ha nem a múltra épül, gyökértelen kaland lehet. Ha a múltból épül, korszerűtlen kísérlet lehet” – írja könyve bevezetőjében. Nekünk pedig el kell olvasni. Rólunk van szó. A jövőnkről. (márc. 14.)

2017-06-02 18:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs