Krónika a katasztrófa sújtotta Magyarországról

Ménes Attila: Folyosó a Holdra

Szolláth Dávid

Az év végi értékelésekben keveset emlegették Ménes Attila regényét, pedig megérdemli a figyelmet. Szolláth Dávid recenziója.

Ménes Attila írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A regénynek két fő erőssége van, és ezek sikeresen feledtetik kisebb gyengeségeit. Egészen sikerült például a jövőbeli, utópisztikus világ rajza. A város a mai magyar valóság ismerős elemeiből és Mad Max-típusú posztapokaliptikus utópiák kliséiből jó érzékkel összegyúrt, hideglelősen unheimlich hely. Ez az, ami közvetlenül látszik, ami hamar megragadja az olvasót, azonban ez csak a regény érdekességét adja. Persze ez sem lebecsülendő szempont: az olvasói kíváncsiságot felkelti a barbárságba visszasüllyedt Magyarország képe. A másik, és szerintem a fontosabbik erénye a regénynek a jól kialakított szerkezet.

Arról van szó ugyanis, hogy a regény három fejezetében különböző nézőpontokból ismerjük meg ugyanazon két napnak a történetét. Az elsőben a kissé félkegyelmű, bolondok házából szökő Zuzmó az elbeszélőnk, a másodikban az ő szeretett húga, a fiáért gürcölő özvegyasszony, Lena. A harmadik rész főszereplője pedig Lena nagyfia, az utcai bandákban nevelődő, reménybeli gengszter, Kenyér. Ezek a szereplők, főleg az első kettő, klisészerűek, és egyáltalán nem biztos, hogy volna teherbírásuk egy egész regény elbeszéléséhez. Zuzmó az a félbolond vagy inkább álbolond fickó, aki számára természetes az a teljességgel felfordult világ, amelyben él, jártassága van az abszurditásban, ért a részegekhez, parolázik a katonákkal, elcsen ezt-azt, néha elverik vagy elkergetik, de semmit nem vesz zokon. Švejkre, Kakuk Marcira emlékeztet abban is, hogy okosabb, mint amilyennek mutatja magát. Húga, Lena afféle nyomorirodalmi figura, a zaklatott időkben megmaradt családtagjaiért gürcölő és önmagát prostituáló özvegy. Őket látom a regény gyengébben megoldott alakjainak, hiszen voltaképp csak klisékből állnak. És klisékből építkezik a harmadik főszereplő is, a kölyök-gengszter, „az utca törvényeit” tanuló fiú, ő azonban összetettebb figura anyjánál és nagybátyjánál, esetében még egy kezdetleges, gettó-környezetben játszódó nevelődési történet is kibontakozik. Különbség az is, hogy Kenyér a másik kettővel ellentétben nem elbeszélője saját történetének, az utolsó részben külső narrátor mesél róla. Zuzmó és Lena viszont időnként szinte idegenvezető módjára beszél az olvasóhoz, ami néha erőltetettnek hat. A szerkezet azért szerencsés, mert először épp akkor cserélődik le az elbeszélő, amikor már úgy éreznénk, hogy kissé egyhangúvá válnak Zuzmó színes, változatos, de voltaképp egylogikájú kalandjai és történetei, majd megint akkor, amikor kezdenek kimerülni az anyafigura lehetőségei, harmadjára pedig az előző kettőt felülmúló alakot kapunk. Azaz, ahogy olvassuk, egyre jobb lesz a regény. Ennek van egy másik oka is, ami szintén a szerkezetből következik, de erre később térek vissza. Most nézzük meg kicsit az utópia-világot.

Talán a magyar próza évek óta érezhető politizálódásának (szociális témák, szegénység-irodalom, huszadik századi traumák) a jele, hogy rövid időn belül több, a kortárs magyar irodalomra egyébként nem jellemző negatív utópia jelenik meg a közeljövő Magyarországáról. Térey János A Legkisebb Jégkorszakában is, ahogy Ménes könyvében is, környezeti katasztrófával súlyosbított politikai-társadalmi krízist látunk, de a közvetlen-konkrét hasonlóságok ezzel ki is merültek.

Mint minden valamirevaló negatív utópia, Ménes Attila regénye is az államot, a társadalmat, vagy egyenesen az emberi civilizációt illető aggodalmat fogalmaz meg. Nem meglepő tehát, hogy a regényvilág helyenként a mai magyar politikai valóság alig burkolt értelmezésének tűnik. A regénybeli Magyarországon elnöki rendszerű áldemokráciába csöppenünk, amelynek erősen személyi kultuszos nacionalista populizmus az ideológiai bázisa. Van például elnöki jurta, akkora mint egy cirkuszi sátor, ebben írja a soron következő beszédet az elnök és kísérete. A kísérethez tartozik egy sámán is (nettó idióta, valószínűleg ő az állami kirakat-ideológus), akit a többi elnöki tanácsadó, az érdekracionalizált profi cinikusok, nyíltan kiröhögnek, az elnök viszont szereti, mint egy háziállatot.

A jurtán kívül ott a romhalmaz-ország furcsa rítusokkal. Például a nemzeti fociválogatott még a győztes meccs másnapján is ugyanabban a lucskos mezben rohangál libasorban föl-alá a városban a népszeretettől övezve. A nemzeti büszkeség gyakori kinyilvánítása vélhetőleg épp a nemzeti függetlenség hiánya miatt különösen fontos. Az utcákon szövetségi járőrosztagok igazoltatnak és razziáznak, ezek többnyire török, ukrán, lengyel, albán, román katonákból állnak. A regényben a politikai világrend (nagyon helyesen) nincs szájbarágósan-tételesen kifejtve, csak érzékelteti a szöveg, hogy valami balkáni dominanciájú Varsói Szerződés-szerűség másodrangú állama lett az ország. Ha egyáltalán országról van még szó. Valószínűbb, hogy egy egyedüliként megmaradt magyar város romjain épült hol falusias, hol slum-jellegű település apró városállamáról. Azért írom minduntalan, hogy „talán”, hogy „valószínű”, mert a politika rajza csak háttér, nem annyira tolakodó, mint ahogy itt egy bekezdésbe sűrítve visszaadom.

Az utópia más jelenségei is bizarrak, karikaturisztikusak. Például úgy tűnik, hogy valamiért az ország vallási élete a román ortodox egyház alá rendelődött. Furcsábbnál furcsább pópák, szerzetesek és szeminaristák tűnnek fel a regény lapjain. Bodor Ádám művei egyébként is eszünkbe juthatnak az olvasás során (a közép-európai történelem-utániság és senkiföldje-tapasztalat képei miatt), de ezek a pópák mintha egyenesen Az érsek látogatásából vendégszerepelnének itt.

A jövőbeli államnak nyilvánvalóan van múltja, ami persze nekünk, mai olvasóknak még jövő. Ennek a múltnak azonban – megint csak nagyon bölcsen – csupán részleteit árulja el a regény. A múlt legfontosabb eseménye mindenesetre egy (szintén nem pontosított) ökológiai katasztrófa lehetett, amelynek következtében fertőzötté vált a talaj és óriási hasadékok, szakadékok keletkeztek, amelyek elnyeltek vagy elválasztottak egymástól városrészeket. Ebből az eseményből következik sok minden, például elsivatagosodás, élelemhiány, a túlélők kizsákmányolása a talajfertőtlenítés címén szedett adóval, kitelepítések és rekvirálások – szintén a talajfertőtlenítés ürügyén.

A jó utópia hasonlít is meg nem is a valóságra. Itt is felrémlenek olyan közelebbi és távolabbi szörnyűségek, mint a vörösiszap-katasztrófa vagy focipályányi szibériai területek váratlan beszakadása. De működik a szöveg akkor is, ha valaki nem foglalkozik a lehetséges referenciák felkeresésével, és a cselekményidő előtt bekövetkezett ökokatasztrófát egyszerűen – lásd Mad Max – kötelező műfaji klisének tekinti. Említettem, hogy a politikai rendszert, a katasztrófát, az előtörténetet csak mellékes megjegyzésekből rekonstruálja, rakosgatja össze magának az olvasó. Az információvisszatartás elbeszélői fogása annyiban összefügg az ábrázolt világgal, hogy az össznépi felejtés ennek a társadalomnak (is) fontos összetartó eleme. Ahogy például Kádár idején nem beszéltünk nyíltan bizonyos „sajnálatos eseményekről”. Itt sem mesélik el a kitelepítéseket, csak utalnak rájuk.

Az állami szinten intézményesített felejtés karikatúrája a regényben az emberek átnevezésének kormányrendelete. Azaz nem(csak) utcák átnevezéséről van szó – ebben nem volna semmi abszurd vagy „utópisztikus”, ezt a rendszerváltásaink során már rég megszoktuk –, hanem az állampolgárok központi, hivatali átnevezéséről. Ez már valóban abszurd. Az viszont megint csak ismerős, hogy feketepiaci értéke van annak a listának, amely tartalmazza, hogy kit hogy hívtak azelőtt. Lásd: ügynökmúltak.

Végül még egy szó a háromosztatú szerkezetről. A több nézőpontból elmondott azonos (vagy részben azonos) eseménysor szerkezeti megoldásának klasszikus példája Akira Kuroszava filmje, A vihar kapujában. Ott is, mint itt, a cselekmény helyett a cselekmény többféle elbeszélése köti le a néző/olvasó figyelmét. A Ménes-regény is él a szerkezet adta előnyökkel. Ezek egyike a három nézőpont relatív, személyre szabott igazságának ütköztetése. Azaz az elbeszélők folyamatosan rácáfolnak az előttük szólókra. (Zuzmó például jó tanuló, csendes, szófogadó fiúként mutatja be unokaöccsét, aki ennek a képnek persze egyáltalán nem felel meg, nővéréről ugyanő azt mondja, hogy Lena kuncsaftjaival csak „beszélget” stb.)

A váltott nézőpontú szerkezet előnye tehát, hogy bonyolódik, többrétegűvé válik a mű, ami nem csak a szereplők viszonyrendszere szempontjából igaz. A második és a harmadik fejezetben kezd „összeállni a kép” erről a jó darabig kiismerhetetlennek tűnő világról. Például eleinte nem igazán érthető, hogy Zuzmó milyen szokásra utal, amikor arról beszél, hogy hamarosan megint ő fogja vezetni Lenácskáját a vásáron. Az olvasó, ha nem teljesen ért valamit – felteszem –, képzetek, előzetes minták alapján kiegészíti a hiányos információt, és analógiát gyárt, behelyettesít valami ismertet az ismeretlen helyére. Én például itt olyasmire gondoltam, hogy – mint mikor bálba érkeznek 19. századi regényekben az arisztokraták – az urak „felvezetik” hölgyüket ceremoniális külsőségek között. Esetleg eszünkbe juthat, ahogy az örömapa kíséri lányát az oltár elé, vagy ahogy szalagavatók előtt lehet izgulni, hogy melyik lánynak melyik fiú lesz a párja. De felesleges találgatni, a lényeg az, hogy ezúttal is félrevezetett Zuzmó és a valóságosnál sokkal ártatlanabbnak mutatott be valamit. A második és a harmadik részben látjuk, hogy a vásár voltaképp azt jelenti, hogy a testi adottságaik alapján árkategóriákba sorolt nőket férfi rokonaik (férj, apa, fiú stb.) szabályos striciként árulják, hogy aztán a beszedett pénzből maguk is befizessenek más nőkre és leigyák magukat. Mindez teljesen elfogadott, konvencionális működése ennek a társadalomnak, senkiben nem merül föl semmiféle etikai aggály. Az „össznépi strichelés” tálalása sem volna ennyire hatásos, ha nem előzné meg a váltott elbeszélők információkat késleltető, olvasót finoman dezorientáló narratív technikája. Ménes művét izgalmas témaötlete, a Magyarország-utópia mellett ez a formaötlet teszi igazán sikerült regénnyé.

(Fotó: Sióréti Gábor)

2017-01-13 17:15:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)