Önarckép fürdőszobacsempével

Görföl Balázs

Kiss Tibor Noé Inkognitó című regénye alapján készített művek láthatók a pécsi Nappali kávézóban. Görföl Balázs megnyitóbeszédét olvashatják, Cseri László műtárgyfotóival.

Görföl Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

Minden kép ‒ legalábbis minden valamirevaló kép ‒ megkapó méltósággal rendelkezik. Amellett, hogy egyedi és egyszeri, nem lehet csak úgy egyszerűen szavakkal, hangokkal vagy bármi más eszközzel kiváltani, helyettesíteni. Ugyanakkor minden kép ‒ főleg minden valamirevaló kép ‒ kiszolgáltatott: nemcsak a nézők tekintetének, hanem annak is, hogy bárki kénye-kedve szerint címkéket ragasszon rá. A méltóság és a kiszolgáltatottság ugyanígy jellemző az Inkognitó című regény főhősére-elbeszélőjére: személy, egyén, aki ugyanakkor megosztott, és kénytelen kezdeni valamit ezzel a megosztottságával. S kiszolgáltatott, a maga ellentmondásainak és mások tekintetének egyaránt. De méltósága és kiszolgáltatottsága van magának a regénynek is, és az itt kiállított képek segítenek megvilágítani a könyv méltóságát és segítségére vannak kiszolgáltatottságában.

Balogh Tünde műve mintha a könyvben ábrázolt gyerekkort idézné fel, háttérben a tapétamintával, az asztalilámpa fényében az újságokból kivágott figurák montázsával. A játékosság és a meleg bensőségesség ugyanakkor saját ellentétét is sejteti az Inkognitó olvasója számára. Hiszen míg a férfialakra könnyen rá lehet ragasztani a női figurát, és a találkozás vagy akár a nemváltás sikerét virággal lehet ünnepelni, addig a hús-vér ember azzal szembesül, hogy bár a testről készített reprezentációk szabadon alakíthatók és kombinálhatók, maga a test ellenálló és kínzóan nehezen formálható. Balogh Tünde alkotása ezért csak látszólag harmonikus, valójában nagyon is baljós.

Éppen a test válik Győrffy László kíméletlen művének központi elemévé. A kép mintha felsorakoztatná mindazt, amitől ez a regény a legjobban fél. Az arc pusztán kép, szépnek beállított megjelenítés, és van egy tőle különnemű, de sokkal valóságosabb dolog, a fej, ez a biológiai tárgy. A test a maga bensejében csupa anyag, hús, a hús alatt csont, és a csont előbb-utóbb felszínre kerül. Az ember neme anatómiailag meghatározott, a test anatómiai bensőjétől pedig különben is távol áll bármiféle szépség. És félő, hogy a humanizmus eszményei üresek: a név csak betű, az értelem, pontosabban az agy nem gondolatokat, hanem sötétséget termel, a kultúra, itt az újságcikk-kivágás az öngyilkosság rémét veti fel.

Talán nem csak számomra nyomasztó mindez, és aki olvasta az Inkognitót, alighanem zsigerileg emlékszik rá, mennyi szorongás hatja át a könyvet. Bodor Anikó kompozíciója ennek a szorongásnak ad testet. Az emberi figura itt igazi kreatúra, nem és személyiség nélküli lény, akinek kiszolgáltatottsága, borzalma, szorongása szinte tapintható. S mintha a kusza, de nyomasztóan valóságos, megragadhatatlan belső tér válna külsővé a képen. A kreatúra hátán pedig ott a kulcslyuk, és ez nem túl biztató felállás: ha meg is találná a kulcsot, ő maga aligha érhetné el vele a kulcslyukat, és Bodor Anikó képén senki nem jelenik meg, aki segítene megtalálni a dolog nyitját. De a keresés, a kutatás vágya így is kiolthatatlan, mind a képen, mind a regényben.

A keresésnek, az önmegértésnek, az ember önmagával való szembesülésének kitüntetett műfaja az önarckép. Losonczy István önarcképe ugyanakkor meglepő, hisz helyszíne nem más, mint a fürdőszoba. Az a tér, amely az Inkognitó szövegének körülbelül a harmadánál szintén megjelenik, és csupán ekkor derül ki, jókora késleltetéssel, hogy az elbeszélő nőnek sminkeli ki magát. A fürdőszoba tehát különös helyszíne az önreflexiónak: egyrészt nemcsak az önszembesülést teszi lehetővé, hanem az arc megváltoztatását, kozmetikázását is, másrészt a lakáson belül is intim, nem-nyilvános tér, harmadrészt a képen látható neonfény a kórházi mosdóra is emlékeztet, így a betegségre, a traumára, a hideglelős sterilitásra. Losonczy két másik, női portréja pedig arról is hírt ad, hogy a másik nem nincs is olyan távol: nem csupán a másikban, hanem önmagunkban is felfedezhetők a vonásai, amiben van valami zavarba ejtő. De még inkább zavarba ejtő a festő vallomása, amelyet a kép mellé helyezett ki.

A fürdőszoba továbbá mégiscsak a lakás része, és bár az Inkognitóban a lakás sem nyújt védelmet az elbeszélő belső vívódásaival szemben, a teher csak növekszik a külvilágba kilépéssel. Belső és külső tér kettősége jelenik meg Biacsics Renáta egy-egy rajzán. Egy-egy vágy szólal meg mindkét képen. „Csak szeretnék rágyújtani egy szál cigarettára, kifújni a füstöt.” Egyszerű óhaj, és valóban milyen megnyugtató lenne a cigarettafüst a szorongás gomolygó sötétségéhez képest, amely az egyik képet uralja. A másik vágy az elvegyülésé. A képen ábrázolt kocsmabelső különös paradoxonra mutat rá: kívülről nézve az, aki a maga módján feltűnősködik, belesimul a tömegbe, viszont az, aki csak elvegyülni szeretne, feltűnő lesz. Biacsics Renáta színes képe ennél szívderítőbb: a nemi azonosság keresését mint játékot mutatja be, amelynek oly emberi a célja: az öröm és az élet.

Csató Csenge egyik műve szintén az elvegyülni vágyásparadoxonáról ad hírt. A tömegben senki sem egyén, egyvalakit kivéve: éppen azt, aki csak azért lesz feltűnő, mert maszkot húz, hogy elvegyülhessen. Látszat és önazonosság, tömeg és egyén nem egyszerű viszonya jelenik meg. A másik kép pedig játékosan, egy-egy pár pingpongütő, kilincs, kazetta révén mutat rá az egymást kiegészítő kettőségekre. A regényben a legkínzóbb ilyen kettőség a férfi-nő kettőssége, és Csató Csenge képe azt is tanúsítja, milyen jó dolga van annak, aki lényének másik, kiegészítő párját a másikban keresheti, nem pedig önmagában kénytelen felkutatni.

Végül kár lenne megfeledkezni arról, hogy az Inkognitó minden szorongása, küzdelme, látszólagos kiúttalansága mellett valami nagyon egyszerű, mégis olyan nehezen elérhető dolgot keres: az önazonos, örömteli életet. Ha ezt elfelejtenénk, segítségünkre siet Ódor Bence István, akinek képe emlékeztet minket a regényben oly fáradhatatlanul ábrázolt tárgyi környezetre: a lakótelepre, az utcai lámpára, a szemetesre, a mászókára. És egy egyszerű kisgyerekre, hagyjuk is, hogy kisfiúra vagy kislányra, akinek egyetlen mániája van, a foci. Ez a kisgyerek pedig kiemelkedik mindenből, ami körülveszi, egyszerűen van. És ez nagy ígéret mindannyiunk számára: ha minden kudarc, szétesés és hazugság ellenére valahogy sikerül önmagunkká válnunk, részünk lesz az egyik legnagyobb áldásban, abban, hogy nem kell többé önmagunkkal foglalkoznunk. Hanem foglalkozhatunk a focival. Vagy regényekkel. Vagy képekkel. Egyik jobb, mint a másik.

 

2017-01-03 10:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs