Az apokaliptikus világpolitikai hangulathoz illő dokumentumfilmeket próbáltam összeválogatni magamnak az idei (immár 13.) Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjából, amelynek egyes filmjeit idén is levetítették vidéki helyszíneken, a szegedi Grand Café és a székesfehérvári Barátság Mozi mellett a pécsi Apolló Moziban is. Nem volt nehéz dolgom. A fesztivál idén kiemelt figyelmet fordított a menekültkérdésre, ami az elmúlt néhány évben felforgatta a viszonylag békés (nyugat-)európai mindennapokat. Akadtak a Verzión történetek izraeli, svéd, svájci menedékkérő állomásokról. Falak mindenütt: az amerikai–mexikói határtól a spanyol-marokkói korridorig. Anyák, akik egy nap üresen találják fiaik hálószobáját, s azóta is visszavárják Szíriában harcoló gyermeküket. Orosz kiskatonák, akiket felheccelt a háborús propaganda, most pedig ott ülnek valahol Hátsó-Ukrajnában, és üveges tekintettel számolják a halottaikat. Nem így képzelték. Közben olvad a jég, szakadatlanul. A grönlandi Thuléből lassan elfogy, maradnak a sziklák és az éhségtől kóválygó jegesmedvék – Tuvaluban emelkedik a vízszint, előbb csak bokáig ér, aztán lassan mindent elborít. Tuvalu: négy sziget, öt atoll, 26 négyzetkilométer, tízezer lakos. Bár lassan elnyeli őket a tenger, a polinézek nyugodtak lehetnek, vezetőjük 2001-ben az ország valamennyi állampolgára számára menedékjogot kért Új-Zélandtól.

Mintha ez az otthontalanság, ez a menekülési kényszer lenne a mi 21. századunk kulcsérzése. Hogy otthon egyre rosszabb, a múlt maradékát szinte lehetetlen megőrizni, de menekülni is lehetetlen, ráadásul nincs hova. Ez a fojtogató tehetetlenség mintha az egykori Szovjetunió területén koncentráltabban lenne jelen. Mit tehet például az ember a tundrán, ha az évezredek alatt belakott tájat elfoglalják a munkagépek és az ipari létesítmények? (Mese a tundráról) Mit tehetnek a hagyományos életformájukhoz ragaszkodó számik (ismertebb nevükön: lappok), akik számára az iparosítás egyet jelent a halálos ítélettel? Ha elfogynak a legelők, elpusztulnak a rénszarvasok, lehetetlenné válik a megélhetés. A terv már készen áll: a kormányzat a lakosságot (annak akarata ellenére) evakuálni akarja. Derszu Uzala száz évvel ezelőtti klasszikus története jut eszembe (Arszenyev könyve és Kuroszava filmje lélegzetelállító!), a nanáj vadászé, aki évtizedeket töltött a kelet-szibériai vadonban, a városi életmódot azonban nem élte túl.

Csodálatosan fényképezett, hihetetlen mélységélességgel rendelkező film A föld, ahol mamutok szunnyadnak. Nem véletlen: Eva Belova rendezőnő a szülőföldjén forgatott. Szalehardból származik, az Ob torkolatának tövében fekvő szürreális iparvárosból, amely az első nagyobb település a Jamal-félszigeten élő nyenyecek számára. (Moszkva légvonalban kétezer kilométer.) Hangulatos jelenetek követik egymást: terepjáróval zötykölődünk a homokos tengerpartra vetett csónakok között, shoppingolunk az elképzelhetetlenül zsúfolt bevásárlóhajón, rénszarvasbőr sátrat (csumot) húzunk fel a tundrán. Kísérőnk a nyenyec Keresztapa, mindenkit ismer, mindenkivel lekezel, mindenre van egy epés megjegyzése. Fejszével aprítja a nyers húst, ami a földre hullott, azt leszopogatja az ujjáról. A film pátosz nélkül mutatja be a számunkra sivár tájon élő emberek mindennapjait, a régi és az új folyamatos találkozását. Nyoma sincs a giccsnek, hiába ejt rabul a sátor sötétjében üldögélő kislány mandulaszeme, ahogy bekapcsolja a Skype-ot a laptopján, visszatérünk a jéggé fagyott földre. Különben is, az anyja sétálni indult, lóbálja a két műanyagbotot: „nordic walking”. A zárókép nehezen feledhető: „A város közeledik hozzánk, vagy mi közeledünk a városhoz?” – polemizál Szergej, és ne legyenek kétségeink felőle, tudja a választ.

Az ukrajnai történetek nélkülözik a tundra báját, nincs itt más, csak vas, beton, fém, sár, por, szmog. Szinte fulladozunk a moziteremben. Az első helyszín Sznyizsnye (8-as akna), az egykor virágzó kelet-ukrajnai bányaváros, ahol a lakók illegális szénbányászattal próbálják túlélni a mindennapokat. Nézzük a tizenöt éves Jurát, és már a film első snittjében vissza kell fognunk magunkat, hogy ne kezdjenek el potyogni a könnyeink. Ott áll az a tizenöt éves gyerek a nővérével és a kishúgával. Otthagyták alkoholista anyjukat, most ők hárman a család, otthon nélkül, düledező viskókban meghúzva magukat. Jura az életveszélyes bányák mélyén dolgozik. Mivel hozod fel a szenet a föld alól, Jura? Jura nem válaszol, csak megmutatja a kezét. Még a bajusza sem serkent ki, kamaszgyerek – felnőtt vágyakkal. Persze, pátosz nélkül ez is jobban működik: elkísérjük a gyerekeket a vásárba (kabátot vesznek), a lányok fodrászhoz mennek, hihetetlen jelenetek ezek. A szereplőket olyan szegénység veszi körül, ami itt, Európában, még Magyarországról nézve is elképzelhetetlennek tűnik. Szakadt huzalok, málló vakolat, vödrök, lavórok, zsírfoltos tükör, csorba fésű, ez nem a L’Oréal világa. Mostantól kezdve minden alkalommal eszembe fog jutni ez a fodrászjelenet, a lányok beszélgetése, ha rosszul öltözött, túlsminkelt, szerencsétlenül pózoló, gazdag pasira vágyó orosz/ukrán lányok jönnek velem szembe a neten, jellemzően valami viccoldalon. Nem olyan vicces.

Az Ukrán seriffek című film kapcsán „fekete humort” emleget az ajánló, de ez a csali csak ront a helyzeten, nehéz elképzelni ennél nyomasztóbb nyolcvan percet. A Google Earth szerint nem létező Sztara Zburjevka település polgármestere két férfit nevez ki a falu seriffjeinek. Egy rikító sárga Ladával és egy krémszínű Moszkviccsal járják a települést, a dolguk pedig az, hogy lehetőleg a rendőrség bevonása nélkül tartsák fenn a közrendet. (A rendőrökkel errefelé sok a baj, például csak a benzinköltség térítésének fejében hajlandók kiszállni.) Abszurdnak tűnik, de ez nem az érpataki modell: a láncdohányos polgármester rendre a szőlőtőkék között tépelődik hét kutya társaságában, de Viktor és Vologya is kellő empátiával dolgozik. Fő céljuk, hogy az alkoholtól időnként csak tántorgó Kolja megőrizze helyét a társadalomban. Nincs könnyű dolguk, a barázdált arcú hős veri a feleségét, fejszével jár a városba, de már legalább nem öli meg a kutyákat. „Azt nem esszük meg, akit szeretünk, ugye”, hízeleg Kolja, miközben simogatja egy pitbull fejét. Ezzel le is tudtuk a jellemfejlődést a filmben, hepiend sincs. A seriffek elbuknak, Kolja biciklilopásért börtönbe kerül (három és fél év), és lassan mindenre rátelepszenek a háborús hírek, érkeznek a sorozási értesítők, a gyerekek géppisztollyal fényképezkednek, a lányok a mobiljukkal fényképezik őket. Újra és újra lemegy a nap, az oroszok bármelyik pillanatban feltűnhetnek a horizonton.

Az oroszok végül nem jönnek. Talán azért, mert Sztara Zburjevka és a többi település valójában senkinek sem kell. A multinacionális cégek legszívesebben ledózerolnának mindent, közben az állam észrevétlenül kivonul ezekről a területről. Az emberek odaszületnek, álmodoznak egy szebb életről, de általában ott is halnak meg. Ráadásul itt az egyén, a közösségét elhagyó ember győzelme a közösség számára ugyanúgy veszteség. Kiürül a tundra, kiürülnek a kelet-ukrajnai falvak – akik pedig ott maradnak, azok lassan felfalják egymást. Fájdalmas nézni, ahogy az emberek a méltóságuk utolsó darabjaiba kapaszkodnak. Ahogy kitűzik a Lada ablakába az ukrán zászlót (és ahogy menet közben elhagyják); ahogy rövidebbre vágatják a frufrut; ahogy kívánatosra suvickolják a malacot, mielőtt beadnák neki a spermát. És fájdalmas szembesülni azzal a bezártsággal és izolációval, ami a szereplőket jellemzi. Jura milliomos szeretne lenni, hogy nyisson egy éttermet – Donyeckben. Kolja, a szeretnivaló, kutyaevő Kolja pedig egymillió euróról álmodozik, amiből megvehetné a fél falut. Ha az övé lenne Sztara Zburjevka, felvághatna rá. Sajnálatra méltó, idegen világnak tűnik, mégis közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.