Csorba Győző 100

Mohácsi Balázs

2016. november 21-én emlékkonferenciát szervezett a Csorba Győző Könyvtár és a Csorba Győző Társaság a Kossuth-díjas költő századik születésnapján. Mohácsi Balázs beszámolója.

Mohácsi Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Ha azt mondom, Csorba Győző fontos, félmúltunk és jelenünk irodalmát meghatározó költő, valószínűleg kevesen fogják nekem ezt elhinni. Pedig erről árulkodik a róla szóló emlékkonferencia programja.

Ráhangolódásként Sólyom Katalin színművész mondja el Csorba Csak azt nem című versét, valamint Parti Nagy Lajostól A Csorba-kertet, mely talán az egyik legszebb, amelyet tanítvány a mesteréhez írt. 

Ezután Bertók László, lapunk jelenlegi főmunkatársa – a tisztséget Csorbától örökölte meg – emlékezett a költő alakjára. Arra az emberre, aki 1965-ben meggyőzte Bertókot, maradjon Pécsett, ha költő akar lenni (vagy maradni). Arra, akinek aztán mint mesterének rendre megmutatta a verseit, s aki azokat – mint minden kéziratot – egytől ötig osztályozta (ezt a módszert Csorba Weöres Sándortól vette át, aki korábban, a ’30-as években az ő verseit pontozta így – mely módszert egyébként Bertók olykor a mai napig alkalmaz a hozzá eljuttatott kéziratokon). Bertók felidézi még a ’70-es, ’80-as évekbeli, kedd esténként tartott szerkesztőségi értekezleteket, melyeken Csorba Győző mellett ült, s aztán a sétákat, melyeken hazakísérte őt. Amellett, hogy rengeteget tanult tőle, ekkor lett bensőségesebb, baráti vagy inkább testvéri a kapcsolatuk. Bertók még megemlíti, hogy az idősödő költőt a korábbinál is fokozottabban kezdték izgatni a metafizikai és ontológiai kérdések, s általában a halál. Végül megkéri Sólyom Katalint, hogy olvassa fel Mi van a halál után? című versét, melyet Csorba 90. születésnapjára írt, s amelynek címéül a költő sokat ismételt kérdését kölcsönözte. Majd zárásul örömét fejezi ki, hogy úgy tűnik, mégse felejtették el mesterét és atyai barátját, jobb tehát a helyzet, mint tíz éve, amikor úgy látszott, „az utókor / a fütyijével játszik”.

Ezután Szirtes Gábor, a Pro Pannónia Kiadó igazgatója ad elő. Bemutatja saját és munkatársainak, illetve Pintér László, a Csorba-hagyaték gondozójának áldozatos munkáját, amellyel korábban ki nem adott verseket, naplókat, levelezéseket s egyéb írásokat adtak közre.

Albert Zsuzsa költő, író, a Magyar Rádió egykori irodalmi szerkesztője szintén személyes emlékeket idéz fel. Legelőször is azt, hogy számára abszolút etalon és mester volt Csorba, s néhány levél felolvasásával azt is szemlélteti, milyen figyelmes elemző és kritikus volt mestere. Előadásának fontos momentuma, amikor kiemeli, hogy Csorba nem volt támogatott költő, ami miatt később, immár szerkesztőként neki sem volt egyszerű Csorba-verset műsorra tűzni, s a költő is keservesen élte meg, amikor majd’ egy évig parkoltatták a Rádiónál néhány versét.

Az első blokkot Csuhai István, a Jelenkor egykori főszerkesztője zárja, aki a költővel készített életinterjú, A város oldalában című beszélgetőkönyv létrejöttéről mesél néhány érdekes részletet. Mutat egy gépirat-oldalt, amelyen a költő korrektúrái is láthatók, s megtudhatjuk, Csorba nem írta át és főleg nem bővítette ki a szöveget a korrektúrakörben. Átgyúrta persze az alapanyagot, de legfőképpen meghúzta – ebből jó képet kaphatunk mind alkotói, mind szerkesztői ethoszáról. Illetve egy kisszínessel, egy anekdotával zárja előadását: Csordás Gábor, a könyv kiadója, ekkor, ’91-ben fedezte fel, hogy szerkesztőprogramjával hogyan tud névmutatót készíteni, így ebbe a kötetbe is került. Azonban gondba ütköztek a nyomdába adás előtt röviddel: a csupán egy helyen említett Pantyelejevnek nem tudták a teljes nevét. Csordás a Google és a Wikipédia előtti időben ezt egyszerűen áthidalta: „Tudod mit? Legyen Filemon Jegorovics.” Csuhaitól, aki az előadásra készülve 25 év után elvégezte a hiánypótló filológiai munkát, megtudjuk, hogy az orosz meseíró valódi neve Leonyid volt.

Az ebédszünet után újabb hangolódásként képeket láthatunk Csorba Győzőről. Majd pedig Tóth Krisztina idézi elénk az idősödő költőt, akit először Mezey Katalin vezetésével egy csapat sárvári diákíróval látogatott meg, s akihez aztán alkalmanként eljött Pécsre. Mint mondja, utólag érti meg és méltányolja igazán, mennyi figyelmet fordított az akkori pályakezdőre mind a személyes találkozásokkor, mind levélváltásukban. Albert Zsuzsa után Tóth Krisztina is megmutatja, milyen figyelmes és akkurátus levelező volt a pécsi költő. A novemberi Jelenkorban egyébként olvasható az előadás szövege, ahogyan Csorba hozzá írt levelei is.

Ezután Pomogáts Béla következik, aki a Nyugat harmadik nemzedékének kontextusában vázolja Csorba irodalomtörténeti helyét. Kitér arra, hogy e nemzedék a történelmi helyzetből következő sajátja volt a vátesz-szereptől és a kollektivista költészettől való elfordulás, az individualizálódás, „a műhely és a lélek körébe való visszavonulás”. Ám hangsúlyozza, e visszahúzódás nem elzárkózás volt, hanem önvizsgálat, melynek eredményei nagyon is közérdekűek. Egy másik érdekes felvetése, hogy a halál fontos témájához való ontológiai és élettani viszonyulás az analízis olyan minőségét hozta létre költészetében, mellyel a harmadik nemzedékből ő került a legközelebb az Újhold körének tárgyiasságához.

Nagy Imre, a pécsi magyar szak professor emeritusa az Ocsúdó évekből, Csorba ’55-ben kiadott önéletrajzi költeményéből kiindulva a korai pályaszakasz költészetéről beszél. A például hozott idézetek segítségével igyekszik szemléltetni, hogy a költő halálpoétikája egyszersmind életfilozófia. Több korai versben is megfogalmazódik a visszavágyódás az idő nélküli, ezért idilli gyermekkorba, vagyis a reflektált ember vágya a reflektálatlanságra. E korai pályaszakasz tanulsága azonban az, hogy ez az állapot többé nem érhető el, s az embernek el kell vállalnia, hogy a reflektált létbe és az időbe vetett, s ilyen módon a halál tudatával is együtt kell élni.

Görföl Balázs előadásának írott változata szintén olvasható novemberi lapszámunkban. Fontos kiemelni, hogy felhívja a figyelmet: noha Csorba szemlélődő költő volt, s ilyen módon versindításait gyakran hétköznapi dolgok ihlették, a költő nagyon is tisztában volt a banalitás veszélyével, és sikerült elkerülnie e csapdát. Például mint az Időjáték című versben: két idősík egymás mellé vágásával tud új módon, mégis nagyon egyszerűen beszélni az önazonosság és az öregedés kérdéséről.

Ágoston Zoltán, aki eddig a konferencia levezető elnöke volt, most előadóként arra tesz kísérletet, hogy saját idején kurtítva hozzon be valamicskét a nap folyamán felgyűlt csúszásból. Ilyen módon csupán előadásának zanzáját kapjuk. Kiinduló kérdése: miért lehetett Csorba Győző etalon és mérce? A költői minőségen, tehetségen túl két okát látja ennek: a mesterségbeli tudást és a morális integritást. Amellett, hogy visszautal a megelőző előadásokra (az osztályozásra Bertóknál, az akkurátus szerkesztésre Csuhainál, a figyelmes mesterre-kritikusra Albertnél és Tóthnál) felidézi, hogy a ’40-es években a Sorsunk szerkesztőjeként inkább ideiglenesen felfüggesztették a lap kiadását, mint hogy hitlerista/nyilas propagandaírást kelljen közölniük. Kitér továbbá Várkonyi Nándor és Weöres Sándor személyének fontosságára Csorba költői-irodalmári érésében, valamint arra, hogy Csorbára – jeles antikos, illetve Janus Pannonius fordítóként is – hatott a latinitásban megalapozott „dunántúliság” regionális identitása, amely egyrészt a fenyegető német, másrészt a magyarországi soviniszta diskurzussal is szembehelyezkedett.

Utolsó előadóként Kovács Attila következik, aki Csorba Győző és a zene viszonyáról beszél. Egyrészt azt állítja, hogy biztos zenei ízlése volt, amivel ellentmond a korábban bejátszott rádióinterjúban hallottaknak, amelyben a költő szerényen botfülűnek, zenei műveltségét pedig fogyatékosnak titulálja. Másrészt ellentmond Pomogátsnak, aki arra is kitért előadásában, hogy a harmadik nemzedéktől a hazafias pózok is idegenek voltak, Kovács azonban Csorba Kodály-versének összehasonlítása során a korábbi változat némely a költő által később kihúzott, egyébként valóban hazafiasnak mondható sorát hozza ellenpéldaként. S e Kodály-vers kapcsán a Csorba-versek megzenésítéseire is kitér, amelyeket bejátszásokkal is bőven illusztrál. Legvégül pedig, Kovács előadásának végére bevonul a Leőwey Klára Női Kar is, hogy Szabó Szabolcs vezényletével előadják a Március című Csorba-versből készült kórusművet.

Visszatérve oda, ahonnan kezdtem: talán sokan nem gondolnák, mennyire fontos figurája volt Csorba a magyar irodalom elmúlt több mint fél évszázadának. Pedig e konferencián kiderülhetett: szellemi társai Várkonyi, Weöres és Takáts Gyula voltak, ösztönzőn hatott fontos költőinkre, Bertók Lászlótól Parti Nagy Lajoson, Csordás Gáboron, Pálinkás Györgyön át Tóth Krisztináig sokakra, s irodalomtörténetünkben Kálnoky László vagy Vas István társaként és az Újhold előfutáraként kell látnunk helyét.

A képanyagot a Csorba Győző Könyvtár bocsátotta rendelkezésünkre. (forrás)

2016-11-22 18:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs