Vért köpök, Hadlaubot szavalom

Darvasi László: Taligás

Márjánovics Diána

A Taligás stílusproblémái ellenére olyan kötet, amely újat is hoz Darvasi pályáján. Márjánovics Diána recenziója.

Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

Az 1990-es évek elején a magyar irodalomkritika hangosan üdvözölte a versek után prózakötettel jelentkező Darvasit. A veinhageni rózsabokrokat fontos viszonyítási pontként kezdték jegyezni. Az elbeszélések a történet rehabilitálásával (Mikola Gyöngyi), rafinált visszacsempészésével (Károlyi Csaba) jelentősen átalakították a prózafordulat utáni irodalomról szóló diskurzust. Később a szerzői név megkettőződött; Darvasi és Szív Ernő életműve gazdagságát, nyelvi virtuozitását bizonyította.

Az új Darvasi-regény több szállal kötődik a szerző legjelentősebbnek tartott munkáihoz. A Taligás az áltörténelmi regényként értelmezett, török hódoltság idején játszódó A könnymutatványosok legendája és az 1848-as forradalom körüli időszakot feldolgozó Virágzabálók rokona. A szerző itt is történelmi tényanyagot mozgat, ír szét. A köteteken átívelő vándormotívum, az öt sírásművész könnycsepp mintájú szekere is azt sugallja, hogy a Taligás egy (pszeudo)trilógia harmadik része. Mégis: aki az 1999-es és 2009-es kötetek olvasásakor támasztott elvárások szerint közelít az új regényhez, csalódni fog.

A prózapoétikai megoldásokat tekintve a Taligás más. Cselekményesség, figuratív zsúfoltság, narratív szertelenség, a mágikus realista elemek tobzódása – mindezek nem vagy csak kevéssé jellemzik az új kötetet. A kontinuus tér-időben játszódó történet egyenes vonalú, jól követhető. A regénystruktúrát itt nem a – korábban gyakran emlegetett – mozaik vagy kaleidoszkóp jelképezi. A kompozíció kevésbé bonyolított. A mészölyi Közép-Európa mitologikus terével versengő szövegvilág földrajzi centruma ugyanakkor továbbra is Szeged. A regényben a címszereplő vándorlását követhetjük végig; Taligás Bécsben kezdődő útja az alföldi városban ér véget. A cselekmény fókuszpontja az egyik legjobban dokumentált magyar boszorkányper. Aki azonban – akár a folyóiratokban publikált fejezetrészek alapján – azt várja, hogy a Taligás a szegedi Boszorkányszigeten történteket beszéli el, szintén csalódni fog.

Az 1728-as szegedi eseményekről csupán az utolsó, Még nincs vége című, függelékszerű fejezetben olvashatunk. A Taligás sokkal inkább a koncepciós per okairól, a hatalmi játszmák természetéről szól. Darvasi a nevén nem nevezett címszereplő, egy taligával házaló könyvkereskedő alakját állítja a középpontba. Taligás krónikásként mesél – egyebek mellett  arról, hogy a városvezetők a Szegedet sújtó természeti katasztrófák ürügyén bűnbakot keresve miként erősítik meg pozíciójukat; hogyan használják ki az etnikai feszültségeket, manipulálják a tömeget. A hatalmon levők – többek között a püspök és titkára, Róth, a magyar párt vezetője, Miller és Gál Ambrus, a tanácsnok – egészen különböző, egyéni érdekekből égettetik meg a vádlottakat. Áldozat lesz a juhászbojtárból gazdag birtokossá váló, Rákóczi-hű (tehát ekkoriban persona non grata) Rózsa Dániel, egy gyertyakereskedő lánya, Johanna, egy Julius Abend nevű „néma és szép bolond” és számos névtelen, nehéz sorsú, Magyarországon idegennek tekintett ember.

A regény jól mutatja a mindenkori hatalmi mechanizmusokat: a megfélemlítés, a sakkban tartás, a zsarolás működésmódját. Emlékezetes Iris Radisch kritikája A könnymutatványosok legendájáról („ez tulajdonképpen nagyon nem európai könyv”), mely szerint „az a tézise, hogy a történelmet kizárólag sötét, kegyetlen, értelmünk és emberi akaratunk felől megközelíthetetlen hatalmak uralják”. A Taligásra mindennek ellentéte érvényes. Az új regény ugyanis nemcsak a kegyetlenségről, az emberi számításról és a hatalmi harcokról, hanem az elnyomás elleni küzdelemről is szól. Az üldöztetésnek kitett, állandóan szorongó főszereplő próbálja megakadályozni a gyilkosságokat. Taligás ugyanakkor nem rezonőr; inkább ironizált figura. Hivatását magasztos tevékenységként mutatja be, közben önmagát mint félművelt literátust határozza meg. Ezt egy-egy roncsolt Janus Pannonius-intertextus, suta Shakespeare-parafrázis is nyilvánvalóvá teszi („jut eszembe egy történet […] angolok írtak egy hatalmas, furcsa verset, amelyben egy ifjú, kissé szélsőséges herceg egy valaha élt bolond koponyájával a kezében elmélkedik”).

A szerző egyéni perspektívából, Taligás egyes szám első személyű elbeszélésében láttatja az eseményeket. A könnymutatványosok… váltogatta az egyes és többes számú megszólalásokat, a Virágzabálók öt fejezetében pedig öt különböző nézőpontot ismerhettünk meg. A Taligás kevésbé polifonikus, nem bővelkedik a különleges narratív megoldásokban. Darvasi (szokatlan módon) segíti a tájékozódást a regényvilágban. Már a fejezetcímek is felrajzolják a történetívet, Taligás vándorútját (Bécsben, Szeged felé, Szegeden); az elbeszélő pedig nem sokkal a zárlat előtt összegzi a történteket. A regény egy 18. századi nyomozás leírásaként bemutatja, hogy a címszereplő miként próbálja szétszálazni a boszorkányégetés körül kialakult szövevényt. Taligás krónikási funkcióját a kötet egyik legösszetettebb karaktere, a machinációkat – egyfajta szerzői önreflexióként – irodalmi kompozícióhoz hasonlító Róth foglalja össze: „azt akartam, Taligás, hogy lássa, én is tudom. Hogy tudom, miként áll össze egy nagy elbeszélés, miféle akaratok és erők, miféle érdekek és ellenérdekek működnek benne”.

Darvasi e nyomozás leírásakor a feszültség fenntartásának jól ismert módszereit alkalmazza. Az olvasó sem értesül többről, mint amennyit Taligás tudhat, a címszereplő pedig újra és újra kérdésekkel szembesül („Mi lett Johannával, és mi lett Juliusszal?”, „Állok kicsit a reggeli hűsben, és azon tűnődöm, miért jött el hozzám Johanna. Mit akart tőlem?”). A cselekményütemezés a késleltetésen, elhallgatáson alapul. A szerző többször utal titokzatos, obskúrus történésekre – fokozva ezzel a feszültséget („nemcsak hallott mindenféle baljós eseményről, de érzi is a zsigereiben, hogy rossz készülődik?”). A nyomozás során Taligással kegyetlenül bánnak névtelen, arctalan üldözői. Mindig épp annyira kínozzák meg, hogy folytatni tudja útját. A kegyetlenség, pusztulás – a korábbiakhoz hasonlóan – esztétizálódik: „Reccsen a csontom, zene. Csöpög a vérem, zene”, „lendül egy csizmás láb, de én hadd gyönyörködjem ebben a végenincs pusztulásban”. Ezek a jelenetek túlságosan direkt, túlzó módon próbálnak hatást kelteni.

A regény érdekfeszítőbb részei a Bécsben című fejezetben bemutatott karakterekhez kötődnek. A gnómnak nevezett alakok egy Wunderkammerhez hasonlatos, bebalzsamozott halottakat összegyűjtő, bécsi intézmény kiállítási darabjai. A főszereplő itt találkozik a Monteverdi-kortárs zeneszerzőről elnevezett Barbara Strozzival, azaz a Virágzabálók Kócmadonnájára emlékeztető, formalinos üvegben tárolt embrióval. Az „almaarcú gnóm” az, aki a regény során – Taligással állandó párbeszédet folytatva – a poétikai imaginációt működteti. Barbara például korszakos alakok alternatív élettörténetét beszéli el. Elmondása szerint a szerbiai Nišben született szörny, Nagy Péter üvegcsontúsága miatt fiatalon halt meg; a korlátolt felfogású, felpuffadt hordótesttel született Frigyes Vilmos életét saját anyja oltotta ki; a szülei ellen merényletet elkövető XIV. Lajos pedig internátusban végezte. A regény meglepően kevés teret ad az effajta anekdotikus betéteknek, s ez az olvasó hiányérzetét okozhatja. Összességében azonban a regény megérdemli az elismerést: a Taligás újra egy olyan Darvasi-kötet, amely a szerzői eszköztár eddig nem ismert elemeit is felmutatja.

(Portré: Burger Barna)

2016-09-22 18:05:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs