Időutazások a Katlanon

A 9. Ördögkatlan Fesztivál néhány színházi előadásáról

Szolláth Dávid

Az Ördögkatlan összművészeti fesztivál, könnyű- és komolyzenével, irodalommal, vizuális művészetekkel. Fő erőssége azonban a színház.

Szolláth Dávid írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Pécsieknek, dél-dunántúliaknak a POSzT mellett az Ördögkatlan nyújt ízelítőt a magyar színjátszás egy-egy évadából. A válogatás színvonalát jelzi, hogy az utóbbi nyarakon több erős, emlékezetes, vagy egyenesen lehengerlő előadást lehetett látni az Ördökatlanon augusztusban, mint a POSzT-on júniusban.

Én csökönyösen arra használom az Ördögkatlant, hogy minél több előadást lássak, és ebben a beszámolóban is ezekről lesz szó. Persze ez azért egy nyári fesztivál váratlan élményekkel, találkozásokkal, finom borokkal, szőlőtőkék közt szaladgáló gyerekekkel. Például időutazás-élmény volt, amikor felismertem, hogy az a zene, amit beszélgetés közben, csak fél füllel hallgatok a Vylyan-teraszon, az bizony a legendás Syrius, valamikor a hetvenes évek mélyéről, ami lehetetlen, és mégis. (Ez volt a Syrius Legacy koncert.) Máskor vicces terrortámadás áldozatai lettünk Villánykövesden, miközben a tűző napon vártuk, hogy bejussunk az Egyasszony-előadásra (Tenki Réka, r.: Paczolay Béla, Orlay produkció). A terroristák (vagy terrorelhárítók?) igazából zenészek voltak, az Óbudai Danubia Zenekar néhány tagja, akik Mozart-kommandót alapítottak. Símaszkos, feketeruhás alakok megtámadták az amúgy is elcsigázott sorban állókat, de a hangszertokokból nem gépfegyvereket, hanem hangszereket kaptak elő, rapid hangolás után „lezavartak” nekünk egy Mozartot, majd kocsiba vágták magukat, és uzsgyi. Az Egyasszonyra ugyan nem jutottunk be, de a Mozart-kommandósoknak köszönhetően nem bánom az egy órás aszalódást a napon.

Molière – Parti Nagy Lajos: Tartuffe
(Tatabányai Jászai Mari Színház, rendezte: Szikszai Rémusz)

A szöveg nem fordítás, hanem korábbi fordítás alapján készült átirat. Parti Nagy Lajos évek óta játszott Molière-átiratai nemrég jelentek meg kötetben, ezekről majd a szeptemberi Jelenkorban lehet alapos elemzést olvasni Neichl Nóra kritikájában. Most elég csak annyi, hogy Parti Nagy egyrészt belenyúlt a cselekménybe, elhagyta a szokásosan erőltetettnek tartott happy endet. A Szikszai Rémusz rendezte változatban a királyi hatalom nem bölcs és jóságos, hanem cinikus és számító. Másrészt, és ez a lényeg, Parti Nagy átdolgozta a nyelvet. Ez persze gyanús. Kezdjük ott, hogy Parti Nagy nem tud franciául. És miért jó nekünk, ha a klasszikusok elkezdenek partinagyul vicceskedni, mondhatnánk. Ám ez az előadás is bizonyítja, hogy van létjogosultsága az átirat-műfajnak, a szöveg működik. Rögtön felismerjük persze a Parti Nagy-féle szövegmasinériát, a vicces, tobzódó képzavarokat, a rontott idézeteket, a kicsavart nyelvi paneleket. De mindezt jó érzékkel adagolva kapjuk. Például csak Tartuffe és a Tartuffe bűvkörébe került szereplők (Orgon és Pernelle-né) nyelvére jellemző a túlzott dagályosság, és hogy szavaik közé indulatos és vulgáris kifejezések, rontások keverednek, amelyek elszólásokként árulkodnak jámborságuk hamisságáról. És persze a színészeknek is köszönhető, hogy a szöveg ilyen jól működik. A főbb szerepekben igen erős alakítást nyújt Crespo Rodrigo (Tartuffe), Megyeri Zoltán (Orgon) és Danis Lídia (Dorine). De másokat is ki lehetne emelni. Danis interpretációjában a nagyszájú és a józan ész nevében intrikáló, de mégiscsak mosolyognivaló cselédből veszélyes és önveszélyes figura lesz. Olyan keményen száll szembe a családfővel, hogy félő, kipenderítik a házból. (A POSzT-on Danis Lídia a legjobb női mellékszereplő, Szikszai Rémusz pedig a legjobb dramaturg díját kapta meg. Az előadásról akkor is írtunk.) A darab sikeréhez hozzájárultak a puritán, mégis sugallatos díszletelemek. A középen az akváriumában elzártan úszkáló, a külvilágról mit sem tudó aranyhal, a könyvtári létraállvány, amely az álszentség legelszántabb prédikátorának, Pernelle-nének (Bajcsay Mária) szolgál szószékül. No meg a brutális méretű, morbid feszület, amelynek nem lehet elfújni gyertyaláng-derengését – az álszentség nagy komédiájában finom, apró jelzése ez az igazi szentség lehetőségének.

Tar Sándor – Keresztury Tibor: A te országod
(FORTE, rendezte, koreográfus: Horváth Csaba)

Örültem, hogy bejutottam erre az előadásra, mert ettől vártam a legtöbbet. A korábban látott Horváth Csaba + Forte-előadások alapján, meg azért is, mert annyira dicsérték. A Jelenkor júniusi számának évadáttekintésében Sándor L. István és Szűcs Mónika azt írta, hogy ez volt az évad egyik legfontosabb előadása és igen kedvező kritikát kapott Apró Annamáriától is. Nem csalódtam. Nagyon lehet örülni annak, hogy Tar Sándor műve ennyire jó kezekbe került. Ennek az előadásnak a tétje szerintem a következő: hogyan lehet elmondani, megmutatni a pártideológiában hajdan istenített, gyakorlatilag azonban porig alázott magyar proletariátus késő Kádár-kori végnapjait egy olyan (fesztivál)közönségnek, amelynek tagjai nagyrészt a rendszerváltás után születtek. Tar még az előző korszak írója volt, életművének egyébként is hányatott az utóélete. De az életmű legnagyobb próbatétele az olvasók generációváltása. Ebből a hátrányos helyzetből indult, és érvényes, erős előadást hozott létre a rendező és a társulat. Olyan az előadás, mint egy merész Tar-remix, amikor az eredetitől nagyon idegen digitális technikával hoznak létre valamit, épp azért, mert az eredetinek már teljesen megváltozott ízlésvilágban kell újra nagyot szólnia. És az is időutazás a maga módján, hogy Tar a fizikai színház teljesen új formanyelvén éled újra. Mert lássuk be, azért az izgalmas kérdés, hogy hogyan fér össze az erősen stilizált szimbolikájú, néha akrobatikus fizikai színház, meg a többszólamú karének a prolinyomor puritán, szocio-realizmusával és nyomasztóan aszketikus világával. Bámulatos, hogy ennyire különböző minőségekből ilyen magától értetődő természetességgel jön létre sikeres párosítás. (Ugyanakkor a háború előtti munkásszínházak, munkástestedző csoportok avantgárd előadásai és mozgáskórusai is eszünkbe juthatnak.) Ez is átdolgozás, ha nem is átirat (Keresztury Tibor válogatta a szöveget Tar Sándor és saját novelláiból), de másképp, mint Parti Nagy Tartuffe-je. Itt nem a „túl jól ismert” klasszikust kell frissíteni, hanem – inkább, mint a Syrius Legacy koncertje esetében – az adaptációval átmenteni, újra kívánatossá tenni valami feledés-közelbe jutott értéket.

Mike Leigh: Abigail bulija
(Katona Kamra, rendezte Ascher Tamás)

Mike Leigh filmjeit (a Titkok és hazugságokat, a Két angol lányt, a Vera Drake-et) kilencvenes évek végén, a kétezresek elején szerettem meg, de valahogy elfelejtkeztem róluk, régóta nem néztem újra őket. Az Abigail buliját (amely a fentiekkel ellentétben nem nagyjátékfilm, hanem egy 1977-es, Leigh kamaradarabja alapján készült BBC-tévéfilm) viszont korábban sem ismertem, úgyhogy nekem ez is (újra)felfedezés volt. Egy nagy angol rendező, aki rég túl van a fénykorán, de úgy látszik, érdemes újra elővenni. A darab arról szól, hogy kertvárosi angol kispolgárok egy esti összejövetelen méricskélik egymás szociális, iskolázottsági és vagyoni helyzetét, egymás pasiját, férjét, konyhabútorát, kocsiját, izmait, illetve fullasztó, de voltaképpen vicces hatalmi meccseket játszanak egymással. A Katlan után megnéztem a filmet is, az Abigail’s party-t. Nemcsak a szöveg egyezik (egy-két kisebb fordítási furcsaságot nem számítva), hanem a díszlet, a színpadkép is szinte ugyanaz. A nappali a térelválasztó könyvespolccal, mögötte konyha. Az összevetés tanulsága, hogy a katonás színészek játékában sokkal jobb a darab, vagy – fogalmazzunk szerényebben – itt és most, számunkra jobb, élőbb. Ki tudja, miért van ez. Túl azon, hogy nyilván egészen mások a színészi játék konvenciói ma Magyarországon, mint negyven éve Londonban, és hogy másként játszanak a színészek a közönségnek és a kamerának stb. Mindenesetre a ’77-es film bájosan avíttasnak, helyenként szinte iskolásnak tűnik, a katonás előadás karakteresebb alakításaihoz képest. Ha először látom a ’77-es BBC-filmet, akkor nem fogadtam volna arra, hogy ebből lehet ma jó darabot csinálni, és lám, mégis lehet. 

Parti Nagy Lajos: Don Quijote
(Nézőművészeti Kft – Szkéné, rendezte Rába Roland)

Az Ördögkatlan állandó vendégeinek számító Mucsi-Scherer páros Don Quijote-Sancho Panzája ezúttal nem érte el a tőlük megszokott szintet, ami nem a színészeken múlott, hanem inkább azon, hogy nem volt lendülete, dinamikája az előadásnak. Az ennél sokkal több hibát felvonultató Vidnyánszky Attila-féle nemzetis Don Quijote-előadás sok problémája közül néhány (de szerencsére korántsem mind) itt is feltűnt. Ezek: kiszámítható poénok, (hiszen jó előre tudjuk, mi a nevetséges-megejtő az illúziókat kergető bolond kóborlovag alakjában), az izgalommentes, egyenes vonalú meseszövés, amely ide-oda lépked a valóság és az illúzió között, de e két tartomány határát tiszteletben tartva, túlnyomórészt megerősít abban, hogy a fantaszta regényolvasó lovag bolond, a néző pedig normális. Ehhez hozzájárulnak a variációmentesen ismételgetett poénok, mint a komikusnak szánt, igazából suta flamenco-táncosnő, aki hol jobbról balra, hol balról jobbra viharzik át a színen, és valószínűleg abból a megfontolásból van a színpadon, hogy ugye a Don Quijote is, meg a flamenco is spanyol. (Viszont akik látták, dicsérték a társulat másik darabját, a Soha senkinek című, Scherer Péter rendezte előadást, melyről a főszerepet játszó Simkó Katalin itt mondja el a legfontosabbakat.)

Számos darabra ki kellene még térni, de van, amire nem sikerült bejutni, illetve van, amit korábban láttam és most nem néztem újra. (Zsótér Sándor színészosztályának Sirálya például, feltételezem, itt is olyan jól sikerült, mint az Ódry Színpadon.) Több előadás, visszatekintő kiállítás a húsz éve alapított Bárka Színházról szólt, mint például a „Majdnem húsz” (írta: Tasnádi István, rendezte: Vidovszky György). A kiváló előadások sorában egyedül a Don Quijote volt csalódás, és sajnáltam, hogy idén nem szerepelt Pintér Béla és Társulata. Mindezzel együtt az Ördögkatlan ezúttal is nagy élmény volt, fesztiválként is, színházi válogatásként is.

Szülőként hadd térjek ki röviden még a gyerekprogramokra. Idén is rengeteg közül lehetett válogatni: színház, bábszínházi előadások, kézműves foglalkozások, „felnőttek szabadságon”. No meg természetesen cirkusz, a ManoAmano és Manic Freak Argentínából, akik – ha nem is érték el a tavalyi Platzak Cirkusz frenetikus hatását – azért eredetiek, szellemesek voltak és elkerülték a régi csimbumm-cirkuszok bazári bárgyúságát. És szerencsére volt megint Meseladik, azaz gyerekek nagyszerűen felépített színjátszó matinéja a kiváló pedagógiai érzékkel megáldott ex-bárkás színésznő, Varga Anikó vezetésével. 

2016-08-11 13:55:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs