Isten kis szmájlival

Szavak az Esterházy-enciklopédiából

Papp Sándor Zsigmond

Konferenciát szerveztek Esterházy Péterről az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Papp Sándor Zsigmond tudósítása.

Papp Sándor Zsigmond írásai a Jelenkor folyóiratban>

Bár néha-néha úgy tűnt, nem a tudományos konferenciákra jellemző megállapítások, hanem a gyászmunka személyessége dominált A hiány fölmérése című ülésen, amelyen Esterházy Péterre emlékeztek. Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete és a Magvető Kiadó közös szervezésében főként arra keresték a választ, hogy miként kezdhető el a gyász- vagy inkább szövegmunka, ahogy talán EP is nevezné a folyamatot.

A magyar irodalmi és közéletet ért veszteség ma még alig felbecsülhető, írták a szervezők, ám a munka (ha nem is tárgyszerű közelítéssel) így is elkezdhető, „mely felméri azokat a területeket, azokat a képességeket és beszédmódokat, amelyekben Esterházy Péter otthonos és megkerülhetetlen volt, amelyekkel foglalkozott, amelyeket érintett, vagy akár csak említett.” A film, zene, matematika, képzőművészet, színház, politika és a katolikus hagyomány felől közelítve próbálták felrajzolni EP arcéleit, a „nyelvet, amelyben mindenkinél jobban hitt”, az emlékezés és a számvetés most még dadogó formáit. Vagy ahogy Szegő János, a péntek délelőtti ülés egyik moderátora fogalmazott, összeállítani az Esterházy-enciklopédia cím- és kulcsszavait, a hallgatás és a beszéd között lavírozva. Ebben segítettek barátok, pályatársak, kollégák, rajongók, ösztönös és professzionális olvasók.

Új olvasók felé

Bazsányi Sándor irodalomkritikus azt a cseppet sem paradoxonnak tűnő jellegzetességet idézte fel EP kapcsán, hogy őt mindenki vagy majdnem mindenki ismeri, még azok is, akik „egy megveszekedett sort sem olvastak tőle”. Hiszen nem a szépíró volt EP egyetlen szerepe, hanem a közéletre-közérzetre folyton reagáló értelmiségié is, aki nem kizárólag az írásos nyilvánosságban vetette észre magát esszéivel és publicisztikáival, hanem annak képes, színes, szagos formáiban is. A többség innen ismerte őt.

„Miért ne lehetne nem-olvasóként, nem-regényolvasóként tisztelni egy többféleképpen, több különböző (akár még nem irodalmi) szempontból is fontos regényírót? Egy szerzőt, aki polgártársunk, egy polgártársunkat, aki szerző” feszegette Bazsányi a rendszeres olvasó szempontjából szinte már blaszfémikus kérdést. Hiszen EP a leírt szavak mellett állandó és változatos jelenlétével, szellemiségével is gyarapította ország-, világ- és emberismeretünket, és bizony nem középiskolás fokon. Hozzá hasonlóan Kertész Imre volt még jelen ugyanígy a közéletben: interjúkkal, publicisztikákkal, róla készült fotókkal és mozgóképekkel. Esterházy ehhez még „hozzátette” történelmi nevét, a könyvünnepek sorban állásait, a szerepjátékait, a Trabantba be sem férő nagycsaládját. Az apját, focistaságát, lényét, humorát, iróniáját és haját, a szemüvegét és „családi tokáját”. Illetve a piarista diákokhoz méltó munkafegyelmét, talán csak Jókai mérhető hozzá e tekintetben, „az időbeosztás Mata Harija”.

Bazsányi figyelmeztetett, hogy bár az elmúlt pár napban, a gyász korai szakaszában mindenki elmondta a magáét róla, és úgy tűnt, hogy kimerítettük, ami kimeríthető volt vele kapcsolatban, a neheze azonban mégis most jön. Ami már több a hiány egyszerű felmutatásánál. Mert az igazi gyászmunkát az olvasás jelentené (vagy legalábbis ezzé kellene átalakulnia). És ez vagy újraolvasás, vagy első olvasás – más lehetőség már nem maradt a megismerésére. Még akkor is, ha őt úgy is lehetett érvényesen szeretni (jelenséglényét), ha nem forgattuk a könyveit, mert a jelenléte egyeseknél kiválthatta, helyettesíthette az olvasást. Ennek a luxusnak immár vége. A könyvek felé kell fordulnunk, hiszen „a személyt övező legenda most már tényleg azzá változott, amit szó szerint jelent: olvasandó életművé.” A könyvek tapasztalatát nem lehet helyettesíteni többé színes pótlékokkal, hiszen az élete véget ért – kultusz formájában persze még tovább élhet. Ha az eddigi nem-olvasó az olvasás mellett dönt, azzal csak nyerhet. „Az Esterházy-mondatok volnának azok a megbízhatóan, sőt otthonosan telt felületek, amelyek, a hiány felmérése után, maradnak”.

Bazsányi kérdésre válaszolva azt is elárulta, melyik lenne az a könyv, amit elsőként ajánlana a nem-olvasók figyelmébe: az utolsót, a már megjelenése pillanatában kultikussá vált Hasnyálmirigynaplót. Amely vállalkozás – ahogy ezt többen is hangsúlyozták – világirodalmi viszonylatban is páratlan, testamentális jellegű szöveg (Kulcsár Szabó Ernő kifejezése). Hiszen úgy és abban a tudatban íródott, hogy amikor olvasni kezdik, ő már nem lesz itt velünk. Kulcsár Szabó beszédében hangsúlyozta a hiány felmérésének nem egy emlékülés a megfelelő helye, már azért sem, mert a „szakmai-irodalmi veszteség tömeges megvallásának mediális áradata” majdhogynem ellehetetleníti a szövegmunka elkezdését. A tömeges rokonszenv-nyilvánítás, az író iránti „önző szeretet” tanulságos kifejeződése annak, hogy a szövegek az olvasók különféle rétegeihez jutottak el. Mintha mindenki a maga nyelvén hallaná őt, ahogy az történik Az apostolok cselekedeteinek második részében. Kulcsár Szabó ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a hagyományhoz való sajátos viszonyával Esterházy „olyan kánoni összefüggések átrendeződése előtt is megnyitotta az utat, amilyenre eleddig nemigen volt példa a magyar nyelvű elbeszélés történetében”.

A botfülű és a mozgóképtelen

EP több mint harminc éve benne van minden mondatunkban, szögezte le mindjárt az elején Kovács András Bálint filmesztéta, aki a mozgókép és Esterházy viszonyát boncolgatta. Csakhogy hiába igyekszünk megszólalni a tőle kapott nyelven, folytatta a gondolatmenetét, mert ebben a nyelvben ott van az ember is. Márpedig az ő jelleme és habitusa olyan ritka volt az egész magyar kulturális életben, hogy most úgy tűnik: „mintha csak valami véletlen lett volna, hogy ő itt járt, mintha csak benézett volna egy pillanatra az, aki annyira hiányzott sokáig, és aki annyira hiányozni fog ki tudja meddig”.

Nem túlzás azt állítani, hogy megváltoztatta nemcsak a magyar próza, hanem a zsurnalizmus és a közélet nyelvét is, ráadásul a sok sebből vérző (a nagyzolástól az okoskodáson át a szépelgésig) magyar irodalomba fényt és tiszta levegőt hozott. Ennek köszönhető, hogy nem csupán a prózája lett divat, hanem az általa képviselt gondolkodás és beszédmód is. Sokan szerettek volna hozzá hasonlóan beszélni, hasonlóvá válni, csakhogy „nem a stílus teszi az embert, hanem fordítva”. A divatosságot mi sem jelzi jobban, hogy többen is próbálták vászonra vinni ezt a fajta irodalmat, ám EP prózája kemény dió, nem lehetett könnyen filmre adaptálni. „Minél közelebb próbált maradni egy adaptáció az eredeti szövegekhez, annál reménytelenebb volt a vállalkozás.” Az általa megteremtett nyelv önálló morális és lelki univerzumot hozott létre, amely nem pusztán váz, amire bárki azt visz fel, amit akar. „Ha valaki ilyen léptékű eredetiséget akarna megfilmesíteni, éppen ilyen léptékű saját eredetiségre volna szüksége. Ehhez pedig ilyen léptékű személyiségre.” Ez ritka, Kovács azonban két lehetséges párhuzamot is említett. Tímár Péter filmjét, az Egészséges erotikát, amely majdnem olyan mintha a Termelési regény felől készült volna, és Jancsót, aki ugyanilyen radikális nyelvteremtő volt. Késői műveiben ugyanúgy megvolt az őszinte szerepjátszás, a bujkálás és önfeltárulkozás kettősége, mint Esterházynál.

EP „teljes egészében irodalmi ember volt, nem határátlépő, sem alkalmazott történetíró mester, hanem maga a magyar irodalmi társalgási nyelv, az irodalmi és társalgási kultúra”, olyan szellemi igazodási pont, amelynek megnyilvánulásait lehet ugyani utánozni, de ha elveszítjük, akkor saját magunkban kell újraépítenünk.

Végtelenül izgatta a zene, mint jelenség. Úgy viszonyult hozzá, mint a kisgyerek, amikor szétszedi a babáját, hogy megnézze, mi van benne, magyarázta Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar vezetője. De nemcsak izgatta, hanem át is járta a zene, és néha irigykedett is a muzsikusokra, „kereste a zenészek társaságát, barátságát, a zene élményét, titokzatos hatásmechanizmusát, örömét és kifejező erejét”. És lépten-nyomon felbukkant a műveiben is: ahogy a botfülű Isten maga helyett Bachot küldi a földre, vagy szaxofonozni tanul Charlie Parkertől, amikor az édesapja úgy énekel, mint Somló Tamás. De más megnyilvánulásaiban is jelen volt: a Margó Fesztiválon Cage mintájára ült hallgatagon a színpadon. A zene minőség, folytonos és megalkuvás nélküli munka volt a számára, elevenítette fel Kovács Géza, majd azt tanácsolta, hogy Haydnt, Bachot vagy Parkert hallgatva talán könnyebb lesz elviselni EP hiányát.

 

Az összemaszatolt üveg

Az 1986-ban bemutatott Daisy és a tavaly novemberben műsorra tűzött Mercedes Benz között „megszületett egy jelentős drámai életmű, amely azonban a korszakos prózai életmű árnyékában maradt”, hangsúlyozta Radnóti Zsuzsa dramaturg. A dialógusokban meglehetősen jártas Esterházynak azonban, ahogy ezt magáról állította, nem volt egészen szerencséje a színpaddal. A Daisy csupán egyetlen pinceszínházi előadást ért meg, ezután a teátrumok már „nem próbáltak tovább küzdeni ezzel a magyar hagyományoktól radikálisan eltérő színpadi nyelvezettel, beszédmóddal. Nem próbálták megfejteni kihagyásos dramaturgiai szerkezetét és mögöttes jelentéseit.” Mint ahogy újabb színpadi megoldásra vár a másik fontos mű, a Búcsúszimfónia is. Pedig EP igen változatos skálát fogott át ebben is: írt bravúros hangjátékokat, bohóctréfát, operalibrettót, dramolettet Bernhard modorában, egész estés színműveket, oratóriumokat. Tekintélyes kötetet tennének ki ezek a művek, csakhogy legtöbbje még ma is, sőt még inkább színpadra kívánkozik, tette hozzá Radnóti.

Szüts Miklós közös könyvük (A bűnös) keletkezéstörténetét idézte fel. A közös beszélgetéseket, tűnődéseket arról, hogy miként lehetne beszélgetni a festményekről, lehetőleg nem metaforákat alkalmazva és nem unalmasan, a struktúrákat visszaadva. Talán azért is irigyelte kissé a zenészeket és festőket, mert ők nem alanyban és állítmányban gondolkodtak. Szüts így fogalmazta meg saját művészi alapállását: összemaszatolom az üveget, amelyen keresztül nézem a világot (de ezzel máris a metaforáknál vagyunk). EP a Hasnyálmirigynaplójában másról sem beszél, csak erről a maszatolásról. Válaszlevelében viszont csak ennyit kérdett EP kis szmájlival: nem lehet, hogy az az üveg maga a Jóisten?

A politika jótékony fényei

A közélethez és a politikához viszonyuló EP-t járta körbe beszédében Radnóti Sándor és az író egykori szerkesztője, Körmendy Zsuzsanna.

Élő ellentéte volt minden Esterházy-könyv a Kádár-rendszer slamposságának, szürkeségének, primitívségének és durvaságának. Ezért is volt különösen sanda megjegyzés, amikor egynémely pályatársa Esterházy „alkujáról” beszélt (Aczél kultúrpolitikájával és a kommunistákkal), hogy oly gyakran és akadálytalanul jelenhessen meg a rendszerváltás előtt. Csakhogy „nem Esterházynak kellett legitimálnia magát, hanem jó nevekkel és erős tehetségekkel a Kádár-rendszernek”. A kultúrpolitika lényege épp az írók „megszerzése” és megnyerése volt, és persze kordában tartása. EP „tündökletes tehetsége a hatalom szempontjából a diktatúra sötétségére jótékony fényeket vetett, olvasóinak szempontjából pedig a diktatúra sötétségében jótékony fényeket jelentett”. A rendszerváltás után ő is, mint annyian, rákapott a publicisztika ízére. Mások elvéreztek rajta, ő viszont kiegyensúlyozott publicisztikát művelt, nyíltan vállalta a politikai lengéscsillapító szerepét a közösségéért. A várakozássakkal ellentétben ’89 után nem szűnt meg a mindennapi élet átpolitizáltsága, a politikai reflexek nem változtak meg jelentősen, csak idegesebbek lettek. Esterházy pedig pontosan érzékelte ezeket a mozgásokat. Az ideges türelmetlenség pedig hol túl sokat várt tőle, hol meg épp semmit, csakhogy ő „makacsul ragaszkodott egy olyan értelmiségi attitűdhöz, amelyet a harcba vetettek kevésnek éreztek, mert nem érezték elég lojálisnak. Ezzel aztán el is vesztették őt.” Hiszen EP szövegeiben nemcsak a több felőli politikai elhatárolódás, de az értelmiségi függetlenségigényét is működtette mindennel szemben, ami politikum.

Morális, de soha nem moralizáló kritikát gyakorolt a közéletben, és nem fölülről ítélte meg a politikát. Ennyiben némileg elvált híveitől és közönségétől, hangsúlyozta Radnóti Sándor. „Nem volt arisztokrata, erkölcsi eleganciáját azonban arisztokratizmus jellemezte. Távolságtartás, amely a szigorú munkamorál és életrend védelmét szolgálta, a feladata elé tornyosuló akadályok elhárítását, amelyekbe gyakran beletartoztak a politikai viszontagságok és fordulatok.” Ez az életstratégia támadhatatlan volt, de arra már nem adhatott választ, hogy miként szabadulhatunk meg itt és most az önkényuralomtól. Erkölcsösnek lenni kötelesség, ám az elegancia nem kötelező, viszont elsajátítható, hangsúlyozta az esztéta. „A kettő együtt azonban már egyedi teljesítmény, amely nem követhető, csak méltányolható”. És épp ezért méltányolhatjuk EP-t, a nagy írót és moralistát. 

(Fotók: Tóth László)

2016-07-31 11:30:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs