Nemzetvédelem a Városmajorban

Zoltán Gábor: Orgia

Kerpel-Fronius Gábor

Erős és fontos társadalom-önismereti regényt rakott le Zoltán Gábor az asztalra. Kerpel-Fronius Gábor írása.

Kerpel-Fronius Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>


Sacha Batthyány veti föl hamarosan magyarul is megjelenő Und was hat das mit mir zu tun? (És nekem mi közöm van hozzá?) című könyvében, hogy érdemes figyelemmel lennünk arra, miként határozzák meg a múltban lezajlott események a tettesek és az áldozatok családjainak sorsát generációkon keresztül. Ehhez képest nagyon sok dolog van a történelmi múltunkban, amiről nem nagyon kívánunk tudomást venni, hiszen kényelmetlen róluk beszélni.

Ugyanakkor örvendetesen megszaporodtak az utóbbi években a hazánk közelmúltbeli történetének kritikus epizódjait témájukul választó regények – például Tompa Andrea Fejtől s lábtólja, Forgách András Élő kötet nem maradja, vagy Závada Pál művei, amelyekben kérlelhetetlenül írja végig Magyarország XX. századi történelmét. Az ő művei közül különösen fontos megemlíteni az idei könyvhétre megjelent Egy piaci nap című regényt, amely más nézőpontból és más léptékben ugyan, de ugyanannak a csőcselékmentalitásnak a felszabadulás utáni működését írja le, mint az itt tárgyalt Orgia.

Zoltán Gábor regénye a XII. kerületi nyilasok történetét dolgozza föl a Szálasi-puccs és Budapest felszabadulása közötti időszakban. Bátor könyv ez, amely egy olyan világról, olyan emberekről és olyan eseményekről, olyan brutalitásról beszél, amelyekre igen kevés szavunk van. A történelemről vagy politikáról elmélkedve általában a racionalitás környékén szoktunk járni – ebben a könyvben erről szó sincs. És nincs szó a nyilaskeresztesek politikai aspirációiról, országos célokról, hagyományos politikai cselekvésről, csak a politika által felhergelt, a valós vagy vélt társadalmi igazságok ellen fellázadt csőcselék bosszúvággyal teli tombolásáról egy olyan időszakban, amelyben a legalantasabb ösztönök kegyetlen kiélését nem korlátozza senki és semmi.

A szerző biztos kézzel választja meg főszereplőjét, Rennert, a vasgyárost, aki zsidók rejtegetése, továbbá zsidó felesége és szeretője okán maga is áldozatként kerül az öntudatos városmajori nyilas testvérek markába, majd életben maradása érdekében egyfajta szolgáltatóként csatlakozik hozzájuk, teherautósofőrként mindig az éppen szükséges minimumot teljesítve. A Renner helyzetére való folytonos reflektálása teszi lehetővé az olvasó számára, hogy elfogadja a regény meghívását abba a világba, amelynek minden részlete undorítja; amelyet olyan szereplők népesítenek be, akiknek a kezükre került emberi lények minél kegyetlenebb megkínzására, minél teljesebb megalázására vonatkozó elképzeléseken kívül gondolataik nemigen vannak. Vagy ha októberben még volnának is, kizárólag a zsidók nemzetkárosító és a katonaszökevények győzelmet akadályozó voltáról, 1945-ben már egyre kevésbé érdekli a testvéreket a felmutatott dokumentumok valódisága vagy hamissága, egyre inkább csak a harácsolás és az élvezetek halmozásának lehetősége vezérli őket. Eközben alig merül fel, hogy hisznek-e a sokat emlegetett német felmentő sereg megérkezésében, s az új, jobb világot megalapozandó akarják-e megtisztítani az országot a szerintük kártékony elemektől, vagy ellenkezőleg, nem hisznek benne, s mintegy haláltánc-orgiaként élik meg ezeket a heteket.

Eltekintve a többes szám első személyű, a háború utáni felelősségre vonást valószínűleg elkerülő, a csoport tetteit büszkén felelevenítő krónikástól, egy mindentudó narrátor vezet végig a történeten. A csoport tagjait többnyire Renner útját végigkövetve ismerjük meg, aki Adler teherautójával szolgálatot teljesítve bejárja a csoport egész – a gondolati horizontjukhoz hasonlóan szűkre szabott – működési területét a Németvölgyi úttól egészen a mai Kodály köröndig. Az elbeszélés ritmusát a razziák, az előállítások, az előállított zsidók, zsidómentők és katonaszökevények megkínzása, illetve a Dunára kísérések, haletetések, úsztatások adják, s ezek szolgáltatnak alkalmat arra, hogy közben rövid személyiségrajzokat kapjunk a különösen aggilis XII. kerületi szervezet vezetőiről, Dési Dregán Miklósról, Bokor Dénesről, Vidra Mihályról, Kun páterről, illetve meghatározó szereplőiről, a „kisnyilasokról”, Megadja Ferencről, Sógor Mihályról, Robiról, Galambos testvérről és a többiekről. Ezeknek a karakterábrázolásoknak visszatérő eleme az eleve hátrányos, gyakorlatilag lumpen közegből való származás, a társadalmi értelemben vett alulteljesítés, kirekesztettség, nemritkán valamely testi fogyaték, illetve a nyilasokhoz kötődő családi háttér. Hogy az alulteljesítésnek a nyilassá válásban Zoltán Gábor mekkora jelentőséget tulajdonít, különösen erősen érződik abban a szálban, amelyben Renner a nála üzletileg és a nők vonatkozásában is sokkal sikertelenebb katonaszökevény öccsét beprotezsálja a csoportba, saját kívülálló szerepét kínálva számára mintaként – az öcs azonban végre, először életében feltalálja magát, és aktív, a tevékenységében élvezetet lelő nyomozóvá, kínzásokban aktív taggá válik.

A nyilasok tevékenysége a könyv elején leginkább a „nemzetellenes” zsidók és támogatóik ellen irányul – később lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy nem is annyira a zsidók mint zsidók, hanem a zsidók mint egy olyan (polgári) kultúra hordozói ellen fordul az indulatuk, amelyből ők maguk ki vannak rekesztve, amelynek kifinomult kódjait nem ismerik, nyelvét nem beszélik, tárgyi rekvizítumait nem birtokolják, amelynek elérésére normális körülmények között esélyük sem lenne, a világ önmagából való kifordulásával azonban egyszerre az ölükbe hullott. Egész megkeseredett és kilátástalan életük adja a lendületet arra, hogy az ellenségeiket ne csupán megsemmisíteni, hanem előtte kegyetlenül megkínozni, és ami talán még fontosabb: minél teljesebben megalázni akarják. Hogy megmutassák: abban a férfias világban, ahol a nyers erőn kívül semmi nem számít, ahol nem korlátoz a polgári világhoz kötődő művi erkölcs és jog, ott a régi berendezkedés – legalábbis hozzájuk képest – kedvezményezettjeinek semmi esélyük sincs.

A megalázás különböző fizikai módjaiban teljesednek ki igazán a testvérek: amikor már nem elég pusztán megverni a férfit, csoportosan megerőszakolni a zsidó nőket, kinyalatni velük nyilas seggeket, akkor jöhet a partizángyanús férfi ágyékának szétverése, a szűz zsidólány félholtra erőszakolása gumibottal, a zsidómentő polgárasszonynak az előszobában, a ház lakóinak kárörvendő érdeklődésétől kísért csoportos megerőszakolása, az áldozatok nyilaskereszt alakban földre helyezett rajzszögekre fektetése, keresztek bicskával bőrbe vágása, a szétvert koponyájú (ál)rendőr agyvelejébe tunkolt gumibot, és a többi, egyre vadabbul: egyfajta addikciót látunk, ahogy egyre több és több kell az izgalom fenntartásához.

Némi rossz érzés támadt bennem ezzel a valóban orgiaszerű brutalitássorozattal kapcsolatban: hogy nem csupán a csoport izgalmának fenntartásához kell ez a folyamatos fokozás, hanem az olvasó érdeklődésének elvesztésétől való félelem is sorjáztatta így a helyzeteket. Az olvasó – legalábbis ez az olvasó – többféle állapoton megy keresztül: először a zsigeri undoron, majd a rémült döbbeneten, hogy emberek ilyet képesek tenni egymással, a reményen, hogy ő – Zimbardo ide vagy oda – nem kerülhetne ilyen helyzetbe, nem lenne kárörvendő, vagy akár csak részvétlen szemlélője sem az utcán kísért áldozatoknak, majd végül a fásultságon, hasonlóan azokhoz a lakókhoz, akik már meg sem ütköznek a belső udvarokban temetetlenül heverő hullákon.

És ez a fásultság teszi, hogy a regény zárlatát, amikor Rennernek a feleségével és a szeretőjével kell egy bankett után a nyilasok előtt a szó szoros értelmében (hiszen nem csupán élő bemutatót tart, hanem az életéért küzd) live show-t tartania, amely Renner és a két nő közötti bonyolult kapcsolatot kívánja értelmezni, erőtlennek érzem. Talán azért, mert az a testi nyelv, amely a legváltozatosabb formákban ugyan, de jelenetről jelenetre csak és kizárólag a totális uralmat és a totális kiszolgáltatottságot jeleníti meg, kevéssé tűnik alkalmasnak ennél bonyolultabb viszonyrendszer artikulált leírására.

A szerzőnek minden ilyen tárgyú könyv esetén döntést kell hoznia, hogy a tettesekre koncentrál, vagy a népirtás, a tömeggyilkosságok áldozatainak kíván arcot, nevet, személyiséget adni. Erre a dilemmára Zoltán Gábor is kitér utószavában, amikor azt írja, hogy a tényszerűség kedvéért a nyilasok a saját nevükkel szerepelnek, az áldozatok valódi nevét kegyeleti okokból, nehogy a szégyenben az ő munkája által ismételten megmerüljenek, nem írja le. Ezzel azonban akaratlanul is erősebb lételméleti státuszba helyezi az elkövetőket, az áldozatokat kevésbé személyiségként, mint inkább az elkövetett kegyetlenségek bemutatásához nélkülözhetetlen illusztrációként pozicionálja – ez a hatás pedig nyilvánvalóan teljesen ellentétes a szerző szándékával. Ez természetesen összefügg azzal a döntéssel is, hogy az erőszak tobzódására és a megszégyenítésre koncentrál, amiből a fentiek értelmében a kevesebb talán több lett volna – a csőcselék felülkerekedésének legemlékezetesebb jelenetei visszatekintve számomra inkább azok, amelyekben a házasuló nyilas fiatalok a zsákmányolt ékszerekből vételeznek, rajtuk sehogy sem álló nercbundát próbálgatnak magukra, csizmát és bőrkabátot faszolnak, mert az nekik jár.

A politikai korrektség jegyében ugyanakkor nem tűnik szerencsésnek az sem, hogy a regény egyetlen cigány szereplője nemcsak lop, hanem előállítottként egyedül jön szexuális gerjedelembe a fiatal zsidó lány kegyetlen megerőszakolásától. A szerző megelégedhetne azzal, hogy a cigányt „csupán” számára is megalázó módon felhasználják a zsidólány megszégyenítésének érdekében, az előzetes izgalom leírása azonban indokolatlanul negatív színben tünteti fel egy olyan népcsoport képviselőjét, amely összességében maga is inkább elszenvedője, mint elkövetője volt a terrornak.

Ezektől a kritikai megjegyzésektől függetlenül meggyőződésem, hogy erős és fontos társadalom-önismereti regényt rakott le Zoltán Gábor az asztalra, amelynek külön érdeme a választott nyelve, a rövid, főként egyszerű bővített mondatokra alapozó, a borzalmakat az elbeszéltek természetességét sugalló, lefelé stilizált, szenvtelen hanggal elviselhetetlenné fokozó elbeszélésmód.

(Fotó: Valuska Gábor/Könyvesblog)

2016-07-19 14:15:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs