Az újrakezdés meséje

Gárdos Péter: Hajnali láz

Kisantal Tamás

Bár Gárdos Péter rutinos rendező és jóval kevésbé rutinos író, mégis a film lett gyengébb. Sokkal erőteljesebb a melodramatikus hatás: a fekete-fehér képek szépek, valahogy túl szépek. Kisantal Tamás recenziója.

Kisantal Tamás írásai a Jelenkor folyóiratban>

Bevallom, a Hajnali láz már akkor került a kezembe, amikor a második kiadás borítója hirdette: igazi világsiker a könyv, és a belőle készített filmet is bemutatták. Így óhatatlanul bizonyos előfeltevésekkel kezdtem olvasni: egy „klasszikus” magyar filmrendező regénye, a szerző szüleinek igaz története, holokausztkönyv – ilyen és ezekhez hasonló háttérinformációk befolyásolhatták elvárásaimat.

Aztán nagyjából egy nekifutásra végigolvastam a könyvet, majd gyorsan megnéztem a filmet is, és most kissé zavarban vagyok, miközben e kritikát írom. Egyfelől a könyv és a film becsületes, tisztességes művek, szép alkotások, ismerem a mögöttük lévő történetet, tudom, hogy Gárdos saját, holokauszttúlélő szüleinek szerelmét írta meg valódi levelezésük alapján. A történet szinte meseszerűen gyönyörű: a háború után egy svéd kórházban betegeskedő főszereplő (aki a könyvben „Apám”-ként szerepel) megszerzi a Debrecen környékéről származó, Svédországban kezelt fiatal lányok listáját, és mind a 117-nek megírja ugyanazt a levelet, azzal az elhatározással, hogy valamelyikükbe beleszeret és feleségül veszi. Az egyik válaszolóba, Lilibe a főhős tényleg szerelmes lesz, és szó szerint a halállal dacolva (mivel, ahogy a könyv elején megtudjuk, a férfi tífuszos, orvosa szerint csak fél éve van már hátra) végül elnyeri választottját. Így elmesélve a történet banálisnak hangzik, de a könyvben aránylag jól működik: a szöveg iróniája jól ellensúlyozza a történet melodramatikusságát. Tulajdonképpen minden olyan sémával szembemegy, amit egy holokausztszövegtől várunk: érzelmes, szép, a túlélés, mi több, a továbblépés lehetőségét hirdeti. A történet elfogadásához minden bizonnyal szükséges tisztában lennünk azzal, hogy megtörtént esetről van szó, hiszen önmagában ez a szüzsé (a halálos beteg holokauszttúlélő fiú levelezni kezd egy lánnyal, és a szerelem végül még a gyilkos kór felett is győzedelmeskedik) annyira banális és valószerűtlen, hogy hiteltelen lenne, ha nem tudnánk, mennyire valós, hiteles. Másfelől, és bevallom, nehezen tudok felülemelkedni bizonyos előfeltevéseken, a film körüli politikai ügyek is meghatározzák véleményemet. Mint ismeretes, amikor kiderült, hogy a Filmalap támogatja a Hajnali láz elkészítését, a Jobbik kikelt egy „posztholokauszt-film” közpénzből való finanszírozása ellen. A hír bizonyára leginkább a hazai közállapotokat minősíti, ahogy az is, hogy ha egy kulturális produktum ellen egy szélsőjobboldali párt tiltakozik, számomra már ettől érdekessé és szimpatikussá válik az alkotás.

A műveket egymás mellé téve az a legfurcsább, hogy bár Gárdos rutinos rendező és jóval kevésbé rutinos író, mégis a film lett gyengébb. Sokkal erőteljesebb a melodramatikus hatás: a fekete-fehér képek szépek, valahogy túl szépek, az egész filmből árad az „ódivatúság”, harsány, érzelmes a filmzene, szépen megkomponáltak a képek, a kisebb szerepekben jól ismert színészek játsszák azt, amit máskor is szoktak (például Scherer Péter itt is egy komikus karaktert, ezúttal egy bogaras rabbit alakít). Valahogy olyan a film, mintha az 1980-as években készült volna, csak ami akkor még jól funkcionált, egy bizonyos filmes kifejezésmódhoz és stílushoz tartozott, ma már inkább fáradt rutinról, sőt némi modorosságról árulkodik. Még radikálisabb probléma a filmben a teljesen funkciótlan extradiegézis: a történetet meg-megszakítják a narrátor, a már idős Lili mában játszódó jelenetei, amelyek, hogy még jobban elkülönüljenek a diegézistől, színesek és Izraelben játszódnak. Sajnos e narrátor közbeiktatásával nemhogy közelebb hozná a film a múltbeli eseményeket, hanem épp eltávolítja azokat: a színes és a fekete-fehér betétek ellentéte még stilizáltabbá teszi a történetet. Másfelől, a könyvben azért hiteles (vagy legalábbis működőképes) a melodramatikus történet, mert a fiú narrátor, aki az események után született, és jórészt a fennmaradt levelezésből, valamint a még élő anya elbeszéléseiből (vagy, mint az Utószóban kiderül, inkább elhallgatásaiból) állította össze a szülei szerelmének regényét. Így a regény tulajdonképpen nem a holokauszt utáni szerelem története, hanem annak elbeszélése, ahogy a fiú látja (vagy látni akarja) szülei szerelmét, a túlélést és az újrakezdést. Meseként, némi mágikus realista attitűddel (a bogaras, állandóan ecetes heringet rágcsáló rabbi figurája a könyvben még akkor is elfogadható, ha olyan, mintha más könyvekből lépett volna elő – vagy éppen azért), olvasmányos, „szép” könyvként. A film az anya narrátorfigurájának beiktatásával ellentmondásos gesztust tesz: legitimálja a történet valóságosságát, miközben a mai Izrael színes kavalkádja és a múlt fekete-fehér, ám szépen fényképezett, kissé stilizált, mi több, alapvetően filmes (sőt, ha ironikus akarnék lenni, azt is mondhatnám: alapvetően magyar filmes) ábrázolása közötti ellentét nem tud feloldódni. Sőt a film a hitelesítés végett a múltbeli jelenetekbe olykor archív felvételeket is bevág, amelyek végképp idegenszerűek, megtörik a film hangulatát. Egyébként ezt a hibát időnként a könyv is elköveti, éppen azokon a pontokon, ahol a történet közelmúltja, a holokauszt eseményei kerülnek szóba. Ezek a részek kissé kilógnak, nincsenek beágyazva a történetbe, mintha csak azért lennének benne, mert a szerző tudta, érezte, hogy nem hagyhatja ki őket, ám ebben a formában idegen elemként, afféle „zárványként” maradtak a szövegben.

 

A rendező nyilatkozataiból tudjuk, hogy a filmben a narrátor közbeiktatásának anyagi okai voltak: a Hajnali láz részben izraeli koprodukcióban készült, és az ottani producerek, illetve szponzorok ragaszkodtak e jelenetekhez. Érthető persze, de attól még olyan hiba, amely a film alapvető látásmódját meghatározza. A regényben éppen a közvetített személyesség működik: a fiú elbeszélése, az ő többszörösen (a levelek, az anya és – nyilván – saját ismeretei, sémái, irodalmi tapasztalatai által) közvetített látásmódja formálja a szöveget. Nem mondom, hogy a regényben sohasem zavaró ez, némi szerkesztetlenség jellemzi a művet, bizonyos figurák túl gyorsan tűnnek el a színről, nem minden szál van egyformán alaposan kifejtve, de a főszál elég erős tud lenni, e botlások megbocsáthatók. A film viszont a fent már kifejtett okokból éppen a főszálat nem képes megfelelően működtetni.

A kritikám elején írtakhoz visszatérve: zavarban vagyok. Leginkább azért, mert Gárdos vállalkozása alapvetően szimpatikus, még akkor is, ha sem a könyv, sem a film nem tudott igazán jó lenni. Bizonyára lehetnék szigorúbb is, olvashatnám a nagy holokausztművek felől, és kimutathatnám, hogy a szerelmi történet szépsége a felejtés lehetőségét és az újrakezdést hirdeti, így mintegy relativizálja a múltat, ami, ha jobban belegondolunk, súlyos következményekkel jár. Mindkét verziónak felróhatnánk, hogy mennyire jogos a melodráma formája, hiszen egy ilyen témánál e műfajválasztás erősen problematikus. Persze néha jó lenne arra gondolni, hogy így is történhetett, a szerelem győzhet a múlt és a halál felett. Nemcsak a mesékben vagy a gyermekek által utólag megírt történetekben, hanem a valóságban is. 

 

2016-05-26 16:00:00
http://bit.ly/np_arbormundi