Otthonos viszolygások

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Vilmos Eszter

A szvoreni világ kényelmetlen, sötét és kiszolgáltatottsággal teli, ám lakói teljesen otthonosan mozognak benne. – Vilmos Eszter recenziója.

Szvoren Edina írásai a Jelenkor folyóiratban>

Szvoren Edina írásai a kortárs magyar rövidpróza legszínvonalasabb alkotásai közé tartoznak. Harmadik könyve, Az ország legjobb hóhéra is jó bizonyíték erre. A huszonkilenc novellát magában foglaló, az eddigieknél vékonyabb, ám annál tömörebb kötet a szerzőtől már megszokott, kényelmetlenül érzéki, részvétlenségében otthonos világot tárja elénk kegyetlen mondatokkal és finom fekete humorral.

A Szvoren-próza szereplőit leginkább kényszereik és fóbiáik határozzák meg, nem a kapcsolataik, a környezetük és legkevésbé sem a nemük. Az általában egyes szám első személyű elbeszélések kifejezetten intim és a hétköznapi helyzetekben elhallgatott vágyakról, cselekvésekről és kényszerekről tudósítanak. Ezek olykor, noha a szereplők számára szégyellnivalók, teljesen hétköznapiak („Mintha csak az orromat akarnám az állcsúcsommal megvakarni, olykor-olykor megpróbálom észrevétlenül megszagolni magam” [Limanova tér], A kezemet közben zsebre dugtam, nehogy Lem észrevegye: megint rágom a körmömet [Ida néni hegedűszín haja]), gyakran önsanyargatók, de többnyire teljesen céltalanok („fogtam egy Rotring ceruzát, és a körmöm alá szúrtam a hegyét. Egyszer, kétszer, több tucatszor, amíg ki nem serkent a vérem” [Csonka, jól sikerült]).

Az emberek egymáshoz és környezetükhöz fűződő viszonyát diszharmónia uralja; hétköznapi cselekvéseikkel, olykor puszta létezésükkel fizikai fájdalomhoz közelítő ingereket váltanak ki egymásból. Az elbeszélők belső monológjának tanúsága szerint a legtöbb energiát ezeknek az ingereknek és az ezeket kiváltó iszonytató tényezőknek az elnyomására fordítják. Szvoren prózapoétikájának egyik leghangsúlyosabb eleme az abjekt páratlanul plasztikus ábrázolása.

Az anorexiás húgával élő tizennyolc éves fiútól megtudjuk: „Ha befejeztük az evést, klarinétetűdöket játszom, hogy ne halljam, amíg hánytatja magát.” (Maruzsálem). A részvéthez leginkább közelítő momentumok azok, amelyek az elbeszélők fogékonyságát tanúsítják a környezetükben élők hasonló viszolygásai iránt: „Apát idegesítette, ha megpróbáltam az alsó fogsor árkában növekvő hólyagokat a nyelvem hegyével kipukkasztani.” (A 864-es számú postaláda) „Amikor Usak dolgozatot javít, anyánk nem használhatja a vécét, mert túl erős sugárban, túl hangosan vizel.” (Anyánk teleszkópos élete), „A barátnőm azt mondja, hogy hangos a tornacipőm. Tornaórán, ha rúdra kell másznunk, jól látom a magasból, amint elgyengülve, sápadtan a svédszekrénynek dől, és megpróbálja észrevétlenül befogni a fülét.” (Limanova tér) Előfordul az is, hogy a közös undor teremt sorsközösséget: „A barátnőm minden koncert előtt meghív egy sajtos tekercsre, pedig a tésztából kicsorduló krém megkérgesedett részeitől mindketten idegenkedünk.” (Dolgos ujjaid)

Szvoren novellái nem moralizálnak; szenvtelenek és részvétlenek. A részvétlenség azonban néha olyannyira túlzó, hogy ironikusnak érezzük. A legszemléletesebb példa erre a Schuman-művet idéző Kinderszenen ciklus Tárnaszentelés című darabja, amelyben egy antiutópisztikus Liliput-szerű helyen kizárólag gyermekek végeznek kemény fizikai munkát. A kívülről jövő elbeszélő – két, szexuális aktust imitáló kiskamasz láttán – a következőket fűzi hozzá: „Elkeseredtem: ezeknek a gyerekeknek a városi pékek kenyeret sütöttek, hogy legyen mire kenniük a libazsírt; ezeknek a gyerekeknek, ha valóban tisztességesen dolgoztatnák őket a felügyelők, nem lehetnének nemi gondolataik – mint ahogy odalent, a városban nekünk sincsenek.”

Keresztesi József a szerző első, Pertu című kötetéről írt recenziójában kiemeli, hogy Szvoren prózájának legfőbb motívuma a család mint kényszerközösség. Ez az elem kétségtelenül kitart a további kötetekben is. Az ország legjobb hóhérában igazán emlékezetes mondatok írják körül a családi kapcsolatok esetlegességét. „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott” – olvashatjuk a Munkanéven emberben, az Anyánk teleszkópos életében pedig azt, hogy „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk.” A Munkanéven ember elbeszélője azt is megjegyzi, hogy „Szüleim többet tudnak a kahatika indiánokról, mint a fiamról.” A Kionkáék című novellában egy anya az elbeszélő, aki csak addig láthatja a vak fiútól fogant gyermekét, amíg szoptatni tudja a munkahelye raktárhelyiségében; utána az unokájukat és vak fiukat féltő sapkagyáros szülők már nem hozzák többet a csecsemőt. Hasonló hangulatú a Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz című novella, amelynek narrátora csak néha engedi be hajléktalan anyját a lakásba fürdeni, aki viszont ilyenkor minden szem előtt lévő tárgyat zsebre rak, majd pénzzé tesz.

Az ilyen mértékben kiüresedett és elhidegült emberi kapcsolatoktól csak egy apró lépés kell az abszurdabb helyzeteket vázoló novellákig, például az A. úr és A. kisasszonyig, amelynek főhősnője egy leselejtezett próbababával él együtt, vagy a szürreálisabb Kinderszenen: Bonszájgyerekekig, ahol (az internetes legendává vált bonszájcicák mintájára) olyan gyerek nevelésére specializálódnak az ápolók, „aki nem csúnyul meg, nem tanul meg beszélni, és mindörökre szeretetre méltó marad.”

A szvoreni világ kényelmetlen, sötét és kiszolgáltatottsággal teli, ám lakói teljesen otthonosan mozognak benne: „A hangosbeszélőt ugyan nem hallottam, de fölismertem a pályaudvart a szagokról, meg talpam alatt arról a széles, mély és szabálytalan repedésről, amibe a pénzváltó előtti járdán annak idején a megkéselt ember vére gyűlt.” – olvassuk a hallássérült kisfiútól, akinek édesanyja kikapcsolta a hallókészülékét és bekötötte a szemét, hogy születésnapi meglepetés gyanánt egy másik országban lerakja egyedül a vonatról, hogy a már másik nővel élő apjával is töltsön egy kis időt. (A 864-es számú postaláda) A kisfiúhoz hasonlóan a befogadó is óhatatlanul otthonosnak kezdi érezni a kötet világát, amely minden idegensége ellenére bensőséges a leleplezően őszinte és bizonyos szempontból kitárulkozó elbeszélők jóvoltából.

A feszesre és általában pont jó hosszúságúra komponált, rövid novellákat még az olykor-olykor megcsillanó fekete humor miatt lehet igazán szeretni. Felejthetetlen jelenetek kötődnek Usakhoz, aki az életveszélyes tanári szakmával felhagyva, valódi tehetségét végre kamatoztatva gyászbeszédeket kezd írni, és ezzel idilli pillanatokat szerez a családnak: „Egy tisztáson leterítjük a plédet, anyánk pedig fölolvassa Mimának Usak legújabb gyászbeszédeiből a legsikerültebbeket”. Usak emellett „néha biciklire ül, kihajt a temetőbe és egy síremlék mögé bújva ellenőrzi, hogy az alkalmazottak jól hangsúlyozzák-e a szöveget.” (Anyánk teleszkópos élete) Az abszurdra és fekete humorra irányítja a figyelmet a címadó novella is, amelyben az elbeszélő és párja lélegzetvisszafojtva csodálják a szomszédban lakó bölcs hobbi-ornitológust, aki nem mellesleg ítélet-végrehajtó; az ország legjobb hóhéra.

A novellák feszes ritmusát Szvoren Edina sűrű, gyakran szinte tökéletesre csiszolt mondatai diktálják. Ilyen mondat az „Anyánknak két-három évente születésnapja van.” (Anyánk teleszkópos élete). Ilyen az Ida néni hegedűszín hajában, hogy „Attól féltem, hogy Ida néni mássalhangzóitól elromlik az üzenetrögzítőnk.”, és ilyen, Szvoren prózájának nyelvhez fűződő viszonyát remekül példázó mondat, mikor D. részleges emlékezetvesztés után fölébred, és „szókincséből tájszavak bukkantak elő”.

 

 

2015-10-20 10:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)