A Salinger-dosszié

Havasréti József

Noha az Egyesült Államokban bestseller lett, a kritikusok többsége fanyalogva fogadta David Shields író és Shane Salerno rendező/producer nagyszabású Salinger-biográfiáját, mely leginkább úgy olvasható, mint Salerno 2013-as dokumentumfilmjének munkadossziéja. – Havasréti József recenziója.

Havasréti József írásai a Jelenkor folyóiratban>

A magyar fordítás alapján megerősíthetők a kritikusok főbb vádjai: hatásvadász koncepció, idézetekből építkező, montázsszerű szerkezet, terjedelmi üresjáratok, sokadkézből vett pletykák, az író magánéletében történő sehova nem vezető vájkálás. A könyv célja a második világháború utáni amerikai irodalom egyik legnagyobb hatású életművét megalkotó szerző életrajzának alapos bemutatása, de ugyanilyen fontos (ha nem fontosabb) az a cél, melynek voltaképpen minden alárendelődik a szerzőpáros könyvében, a „Salinger-titok” megfejtése. E célkitűzés önmagában is a szenzációhajhász zsurnalisztika területére sodorja a vállalkozást. Shields és Salerno munkáját olvasva az a benyomásunk támad, hogy a szerzők elszalasztottak, vagy még inkább elpuskáztak egy lehetőséget, hiszen Salinger életművével kapcsolatban joggal használható az irodalmi közbeszédben kissé már elkoptatott jelző, a „kultikus”. Salinger személyének és életművének valóban kultusza van, és e kultusz szakrális vonatkozásai is kétségtelenül léteznek. A kultusz leleplezésére, és ezzel egyidejű továbbépítésére törekvő irodalmi vállalkozás azonban meglehetősen – és talán szükségszerűen is – felemásra sikeredett.

A könyv irodalomtörténeti adatokat is tartalmaz. Megismerhetjük belőle Salinger pályakezdését, mely az amerikai irodalmi intézményrendszer fontos részét képező kreatív írás-műhelyek közegében, a Columbia egyetemen tanító Whit Burnett óráin ment végbe. Burnett elsősorban nem Salinger tehetségére, hanem gátlásos-elutasító viselkedésére figyelt fel: „Kérdés alig. Hozzászólás soha. Ebből se lesz semmi, gondoltam”. A szerzők végigkövetik a folyamatot, melynek során Salinger a kisebb irodalmi lapoktól indulva végül meghódítja a The New Yorker magazint, amelynek később emblematikus szerzője lett. Szemelvényeket kapunk a Salinger írásaira reagáló korabeli kritikákból is. Irodalomtörténeti értesülésnek foghatjuk fel, hogy a keleti misztika, közelebbről a védikus vallásfilozófia fokról fokra miként itatta át Salinger életét, hiszen ezek a hatások műveiben, főleg „késeiekben” szövegszerűen is tetten érhetők. Ezek az információk azonban elsüllyednek a Salinger magánéletében történő vájkálás masszájában, úgy is mondhatnánk: eljelentéktelenednek. A szerzők felfogása szerint e vájkálás jogos, hiszen azt sugallják az olvasónak, hogy a Salinger-életmű, illetve a Salinger-mítosz olyan szorosan egybefonódott, hogy az egyik figyelembevétele nélkül lehetetlenség tárgyalni a másikat. Ez elfogadható kiindulópont lenne, főleg, ha a Salinger-mítoszon nem csak a legszembetűnőbb összetevőket érti az ember: úgy mint háborús kalandok, írói elhallgatás, remeteélet, a nyilvánosság gyűlölködő megvetése, mindeközben zavaros és többnyire szánalmas nőügyek. A Salinger-mítosz, sőt, -kultusz érdekesebb része a keleti filozófia átfogó hatása vagy az a megrendítő körülmény, hogy a remete Salingert nem csupán szenzációra éhes újságírók és lesipuskás fényképészek zaklatták, hanem életproblémáikkal küszködő közönséges olvasók is. Olyan sérült lelkek, akik a gurut, a zaklatott amerikai lélek orvosát látták a Zabhegyező (a szöveg egyébként Barna Imre új fordítását és a Rozsban a fogó címet használja) szerzőjében. Az évtizedek során mind mogorvábbá és mind neurotikusabbá váló Salinger természetesen elzavarta őket.

A forráshasználatot illetően a populáris életrajzírásnak is legfeljebb az erősen közepes regiszterében helyezhetjük el a Shields–Salerno szerzőpáros munkáját. A szerzők nagymennyiségű forrásanyagot dolgoztak fel, újságcikkeket, emlékiratokat, interjúkat, monográfiákat, de ebből az anyagból – a popsztárokról szóló zsurnál-életrajzok módszerét követve – az idézetek mozaikos egymás mellé illesztésével ollózták össze a szigorúbb kritikusok által csak „scrapbook”-nak, „cut-and-paste” kollázsnak titulált művet. Minthogy a könyv bevallottan Salerno dokumentumfilmjének párdarabja, afféle nyomtatott dokumentációja, ez némileg magyarázza a kötet mozaikosságát, háttéranyag-karakterét. De a szerkesztői szigor ebben az esetben sem ártott volna, hiszen oldalak tucatjai foglalkoznak a tárgyhoz csak közvetve tartozó kérdésekkel, mint a második világháborús európai hadszíntér borzalmainak részletes ecsetelése vagy Oona O’Neill, Charlie Chaplin, Joyce Maynard magánélete.

 

A mozaikszerű kompozíciós struktúrát nagyobb egységek tagolják további részekre, melyek a hindu vallásfilozófia tanításait követve az istenség megismerésének szentelt élet szakaszainak felelnek meg. Brahmacsárja: szerzetesi tanulóévek; grihasztha: családfenntartás; vánaprszatha: visszavonulás a világtól, szannjásza: remeteélet, aszketikus lemondás. E narratív keret szerint az írói tanulóévek és az útkeresés szakasza a brahmacsárja, a házasság és a nagy sikerek évei a grihasztha állapotnak felel(né)nek meg, míg a remeteévek eloszlanak a visszavonulás, illetve a világról lemondás szakaszai között. Tekintve Salingernek a hindu vallásfilozófia iránti szenvedélyes érdeklődését, majd tiszteletreméltó elszántságát, hogy teljes felnőtt életét ennek megfelelően élje le, e felosztás akár szellemes ötletnek is minősíthető. Szőrszálhasogatás arra utalni, hogy Salingernek az úgynevezett „brahmacsárja” korszakában is voltak nőügyei (ami a hindu szerzetességben tilos), valamint „szannyászi” korszakában megnősült, ami a védikus tanítás szerint lehetetlen. Salinger komor világelutasítása a nyugati felfogás számára valóban rendkívül radikális gesztusként jelenik meg, azonban – és ezt a könyv is érzékelteti – a hinduizmus logikája szemszögéből nézve erősen szelektív jellegű. Nagyobb probléma ennél, hogy a szerzőpáros egyszerre érvényesíti a világi („nyugati”) és a szakrális („keleti”) értelmezői perspektívát, oly módon, hogy az utóbbi alkotóelemeit egyrészt belegyömöszölik saját, erősen leegyszerűsítő értelmezési törekvéseibe, másrészt, mint megtévedt balfácánt, mintegy hibáztatják is a védikus vallásosságban elmerülő Salingert.

A szerkezeti problémákon túlmenően a könyv sokadik gyengesége valamiféle korlátolt vulgár-determinizmus. A szerzők gyakorlatilag mind az életmű, mind az életút összes problémáját három életrajzi tényezőre vezetik vissza, úgy, hogy megelégednek valamely életrajzi tényező és a megfelelő szövegrészletek puszta összekapcsolásával. Shields és Salerno szerint a zsidó felső-középosztályi státusszal szembeni lázadás (társadalmi szempont), egy időben fel nem ismert születési rendellenesség (orvosi-biológiai szempont), a német hadszíntér háborús traumája (pszichológiai szempont) az a három biográfiai pillér, melyen az életmű nyugszik. Minden Salinger-szöveg ezekből nő ki vagy ezekre reflektál, és minden további tényező (emberkerülő magatartás, vonzódás a serdülő lányokhoz, érzéketlenség a magánéletben, védikus életrend) ezekből következik csak. Ugyanakkor (számomra) megalapozottnak látszik a feltételezés, hogy mind az életút, mind az életmű alakulásában fontos szerepet kapott Salinger látens erőként élete végéig hatást kifejtő súlyos harctéri sokkja: az író lelki háztartása sérült maradt és mintegy hozzárögzült a háborús téboly minden humánumot és racionalitást felülíró eseményeihez. Ezzel kapcsolatos beszédes apróság, hogy Salinger – erre egy helyütt a könyv egyik szereplője is felhívja a figyelmet – egész életében a hadseregben előírt „kincstári” frizurát viselte.

Nagyon jellemző, hogy a szerzők Salinger legnagyobb és legfontosabb titkával kapcsolatban nem tudnak előrelépni, ez annak kérdése, hogy Salinger vajon mennyit és mit írhatott azt követően, hogy többé semmit sem publikált, és a nyilvánosságot kerülő remete lett. Kizárólag másodkézből vett és a forrást homályban hagyó értesülésekre alapozva azt állítják, hogy Salinger folyamatosan és megszállottan írt élete végéig (maga az író is ezt hangoztatta, ha nagy ritkán nyilatkozott ez ügyben), és regények, novellák, naplók, filozófiai értekezések tucatjai várnak arra, hogy megjelenjenek. Minthogy azonban a szerzőknek nincsen közvetlen tudomásuk e kéziratok mibenlétéről és minőségéről, puszta előítéletnek vagy hangzatos túlzásnak látszik azon nézetük, hogy Salingert, az írót remetesége és vallásos fordulata tönkretette, szimbolikus halálra, afféle „lassú öngyilkosságra” ítélte.

Érdemes pár szót ejteni a könyv valóban szenzációs fényképanyagáról. A kötetben látható fotók egy része eddig közöletlen volt, illetve csak a Salerno dokumentumfilmje körüli felhajtás alkalmával járta be a világot, pontosabban az internetet. Minthogy ahhoz a generációhoz tartozom, mely nagyon sokáig – internet és egyebek híján – jószerével csak egyetlen Salinger-portrét ismert, azt a bizonyos tweedzakósat (melyet Salinger később letiltatott a Zabhegyező újabb amerikai kiadásainak hátoldaláról), örömteli meglepetés, hogy a könyv teli van kiváló, illetve, ha nem kiváló, akkor dokumentumértékű felvételekkel. A „remete” Salinger alakjához érdekes adalék, hogy miközben mindenre elszánt paparazzik bujkáltak a bokrok tövében, az író erdei házának deszkakerítése mellett, hogy lencsevégre kaphassák őt, addig Salinger rendszeresen részt vett városa, Cornish (New Hampshire) társadalmi életében, eljárt a vásárokra, a közösségi vacsorákra és hasonló helyekre, ahol – ha volt hozzá mersze – bárki lefényképezhette.

 

(Fotó: theguardian.com)

2015-07-06 13:45:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs