Belgák akarunk lenni

Kiss Tibor Noé

Kötelező körök, felpezsdítő zenekarok és a végén totális őrület – a 7. Ördögkatlan Fesztivál szerteágazó könnyűzenei programjával Kiss Tibor Noé próbált lépést tartani.

Kiss Tibor Noé írásai a Jelenkor folyóiratban>

A fesztiválok egyik jellemzője az állandóság, s ez igaz az Ördögkatlanra is. Állandó a lángos és a langalló, a kánikula és a sár, a sorban állás a toi toi és a színházterem előtt, a Kovács udvar hippibörzéje és az éjszakai stoppolás. Nyitányként Kiss T. (Quimby), zárásként Lovasi A. (Kiscsillag). A Wombo Orchestra – nyolcszor. Változatlanok a hangulatos helyszínek: a kisharsányi kocsma, a nagyharsányi Narancsliget, a palkonyai malompark és a palkonyai vasútállomás (alkonyati fényben, mindenek felett). Állandó, visszatérő látogatóként mászkáltunk-kocsikáztunk egyet a helyszínek között, könnyű zenei csemegékre vadászva. Szubjektív beszámoló.

A keddi nyitányt kihagyom egy ledinai focimeccs kedvéért (a fociról még később). A kaput autóvontató-kötéllel stabilizáljuk, szerencsére a Zsolnay Mauzóleum kupoláját senki sem találja el. Egy ideig sajnálom, hogy így lemaradok a Mitch&Mitch-ről, de a YouTube később kárpótol, s az a néhány szám elég is. A M&M a quimbys Kiss Tibi kedvenc zenekara, nem az enyém. Ha lengyel pop, akkor nekem marad az Őszibarack. A szerda legalább olyan kaotikus, mint egy Mr. Bungle-track, a Kritikai Szalonról (Sofi Oksanen) nem írunk, mivel ez "Jelenkor közeli" rendezvény. A Budapest Bárról sem írunk, mert karszalaggalopp miatt lekéssük (Szalóki Ági nincs ott, csalódás).

Az első valamirevaló koncert, amire odaérünk, a két Beck, a Beckek, a Bezzegakurvabeckek. A Narancsligetben félhomály, a fivérek hangolás közben a közönséggel viccelődnek. Aztán belecsapnak, jönnek egymás után a punkosabb, pörgősebb, karcosabb dalok – ha a 30Y-hoz viszonyítunk. A koncert váratlan fordulata: Beck Zoli a színpadra hívja Gergőt, a kiváló ukulele-játékost, spontán örömzene. Aztán: „te még olyan vagy, hogy a szavakban hiszel, és nem magadban.” Valamiért a Beckektől ezt is elnézem (együtt fociztunk az egyetemi ligában, mondtam, hogy szubjektív leszek), morzsolgatom tovább a szavakat, morzsolgatom, morzsolgatom. Ez a mondat végül is telitalálat! A tapsikolást is elnézem a szuperslágerben: Várjál még, a klipben Elvis lengedez, a távolban a hold. Még nem szuper, csak szuperedik, majd beúsznak elé a felhők, s a Beckek utolsó taktusára leszakad az ég, elmossa a Wahorn Airportot, a kocsiba menekülünk, kifényképezünk az ablakon, indul a nagyharsányi Nissan partytime.

Csütörtökön az Ágoston–Egressy beszélgetést, majd Erdős Virágot mossa el az eső, és szárítja a szél. Pontosabban Egressy Zoltán felolvasását már alig halljuk a záporozó esőtől, amely bemossa Erdős Virágot és Kollár-Klemencz Lászlót a Vylyan Terasz nagyszínpadáról – ahol a költő a koncert előtt két órával már meghitten izgult – a pincébe. A Legesleges lemez melankolikus dalait hallgatjuk, de a pince valahogy mindent sterilizál, az ember mindig jobbat remél. Pápá nyugodj békében. A vijjogó ének alatt hirtelen ráébredek, hogy én valójában Vágtázó Halottkémek-fan vagyok, irány Palkonya. Vágtázó Csodaszarvas, majdnem ugyanaz.

De csak majdnem. A palkonyai Malomudvar a monszunos esők után tökéletes helyszín a sárban fetrengéshez, itt azonban, s erre újra és újra figyelmeztetnem kell magam, nem a halottkémek, hanem a csodaszarvasok vágtáznak majd. Itt egy duda, ott egy tarsolylemez, emitt egy népdalénekes, amott egy harcsabajusz. Grandpierre Attila egy órán keresztül elégedetlenkedik a hangzással, semmi se jó, várunk. Aztán a koncert előtt a zenekar tíz tagja összeölelkezik a színpad mögött. Ütemes rázkódásba kezdenek, oldalról is jól látszik a transz, minden adott a csalódáshoz. De ha Grandpierre Attila színpadra lép, akkor a csalódás kizárva. Nehéz magyarázatot találni arra, mit látunk ezen a koncerten. Talán így: tíz zenészt, akik odavarázsolnak valamit a fűzfák alá. Egészen hihetetlen, hogyan képes a zenekar ennyi energiát mozgósítani. Nincsenek gitárok, nincs metál, de még csak rock sem, inkább valami monoton, mélyről jövő, őserejű zajmassza. Sámánisztikus hangulat, súgja belülről a bennem szunnyadó zsurnaliszta, de lefejezem egy fokossal, helló mindenség! Grandpierre az isten, Erich von Dänikenre esküszöm.

A nagyharsányi Narancsligetben déjà vu-m van, Kollár-Klemencz vijjog, válassz másik szolgáltatót. Aha, ez a Rájátszás. Színpadra lép az összes menő zenész-író, Grecsó Krisztián, Szűcs Krisztián és a többiek, hagyjuk a névsorolvasást. A Rájátszás produkciója 2011-ben alakult, s ha valaki nem tudná, alternatív popzenészek játszanak benne együtt ismert írókkal, költőkkel. Tömve az udvar, fiatalokkal és öregekkel, együtt kúsznak-másznak a sárban, valamiért ez a projekt megfogja a közönséget. Talán mert jók a dalok, a szövegek pedig ütősek, odacsapnak, ahova köll. Gagyi vagy nem: átjön az is, hogy a színpadon lévők élvezik, amit csinálnak, Grecsó úgy rázza a fejét gitározás közben, mint egy kisgyerek. Ha majd nem fogják élvezni, azt észre fogjuk venni, és akkor majd nem járunk a koncertjeikre. A Wombo Orchestra koncertjére viszont lehetetlen nem elmenni, csütörtökön (majd még szombaton és vasárnap is) belecsúszok a franciák „fanfárpunkjába”. A nagypályás focicsapatnyi fúvós tényleg lenyűgöző, de az énekesnővel nem tudok mit kezdeni, akármilyen messze megyek a színpadtól, egyre csak az arcomba tolul. Ráadásul eljátsszák a Bullet in the Headet is a Rage Against The Machine-tól. Hát. Inkább a Metallica, mint az Apocalyptica.

A péntek sajnos kimarad, mivel az íróválogatottban van jelenésem (Mórágy–Írók 7-2, lesújtó). Húsz perc után a védelem tengelyébe húzódom Pion István mellé – jó az ütemérzéke, nem csoda, slammer. Jól kijövünk, másnap el is megyek életem első teljes slam poetry estjére (a pécsi próbálkozásokról jót vagy semmit). Különösen Simon Márton, Pion István (a fenti képen) és Horváth Kristóf győz meg a Vylyan nagyszínpadán, de a Csider–Pion duett sem rossz. „Nekem a magyar a nyelvében él, hogy beszél, de nem cselekszik” – erre utólag kell rákeresnem, mert a szöveg, ez az állandó „beszélés” maga alá gyűr, az egyik pillanatban visszahallgatnék egy zseniális sort, a másikban elkalandozom, a harmadikban a fejem csóválom. Ilyen ez, változatos, életszerű. Mindenesetre megjön a kedvem néhány kötethez, főleg, mert a szombati könnyűzenei kínálat nem hoz lázba. El kell ismernem, megdöbbentően jó a Junkie Jack Flash a nagyharsányi Árokpart Bárban – az énekesből (Pető Szabi) nemsokára gátlástalan rocksztár lesz. (Sajnos a piros dzsekis basszerost időközben kirúgták a zenekarból, mehet vissza a gimibe.) A fesztivált a Kiscsillag zárja, olyan színtelennek és enerváltnak tűnnek, mint ez a mondat. Tapsika, a szokásos zárszóval, „nem vagyunk normálisak”, de.

A slusszpoént a végére hagytam: a Summer Rebellion méltatását. Alternative carnival freak blues folk rock gutter blues gutter roll – olvasható a banda bandcamp-oldalán a tagek között, ha ez segít valakinek. A brüsszeli zenekar két tagból áll: David Koczij énekel és (állva) dobol, Arthur Bacon tangóharmonikázik. A Summer Rebellion mindent kihoz ebből a felállásból, igazi örömzene, amit szombat este a kisharsányi főszínpadon látunk tőlük. A rekedtes hangú, fürtös hajú énekestől ránézésre el is várjuk, hogy vigye el a show-t, de meglepetésre tangóharmonikán játszó társa is felzárkózik mellé. A helyiekből és katlanturistákból álló vegyes közönség hamar bemozdul, pedig a stíluskavalkádban igazán komoly, kifinomult zenei megoldásokat is hallhatunk. De az állva dobolás, a térdelve harmonikázás, az elkötelezettség és az eredetiség mindenkinek bejön. (A magyar underground monstrumok menetrendszerű meghívása helyett talán éppen ez lenne a helyes irány, ami a zenei programokat illeti: ha már alterfeszt, akkor több radikálisabb, bátor bandát a színpadokra.) A beatboxos számnál, mert ilyen is volt, elszabadul az ördögkatlan pokla, rázzuk a rongyot, kilötyög a sör, csak a nyakba ültetett gyerekek kókadoznak, késő van. Micsoda két belga, ezt suttogják egymás közt az emberek. Ki vigye haza őket és melyiket? Csak ez a kérdés, és az a nyomasztó, keserű érzés marad bennünk, hogy belgák szeretnénk lenni, hátha egyszer sikerül.

 

 

2014-08-15 10:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)