„A kritikusok tudják, hogy jó darab nincsen”

Vilmos Eszter

Nem okoz csalódást a POSzT folytatása sem. A heterogén versenyprogram darabjai igazán erős mezőnyt formálnak, főleg a tavalyi felhozatalhoz képest. – Munkatársunk, Vilmos Eszter második beszámolója a POSzT-ról.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Paul Foster I. Erzsébetét Szikszai Rémusz rendezésében több független társulat vitte közösen színre. A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné és a FÜGE férfiszínészei (Bodor Johannával kiegészülve) sokszínű szerepcsoportokon belül cikázva lépnek színpadra, általában női jelmezben. Várady Szabolcs drámafordítása nemcsak Kovács András Ferenc sziporkázó dalbetéteivel egészül ki (melyek közül három a Jelenkor júniusi számában olvasható), hanem néhány Shakespeare-betoldással és egy Hacsek és Sajó jelenettel is. A darab egyrészt a hatalmon lévők könyörtelen cselszövéseibe, másrészt az Erzsébet-kori angol és – ezzel együtt – a mai magyar színházi társulatok kiszolgáltatottságába enged bepillantást. Szikszai Rémusz úgy gondolja, „ez az előadás nem áthallásos, hanem egyértelműen és világosan szól valamiről, nagyon pofátlanul”.

Noha a politikai utalásrendszer valóban „világos”, sőt didaktikus, a befogadónak nincs feltétlenül könnyű dolga, hiszen a zsúfolt előadás elvárja tőle, hogy miközben összeilleszti valószínűleg töredékes ismereteit a brit történelemről, kövesse a több szinten zajló (újfent színház a színházban technikával élő) cselekményt, melyet az állandóan más szerepben feltűnő színészek közvetítenek neki. Az involválódás legnagyobb gátja a POSzT-on azonban valószínűleg mégsem ez volt, hanem – mint a válogató Sándor L. István felhívta rá a figyelmet – a színpadi tér drasztikus megváltozása a Szkéné-belihez képest: „Kicsit eltorzult szerintem az előadás. A harsánysága vitte, miközben itt vannak az ellenpontok, a finomságok, a más rétegek, a döbbenetek, és ebből nagyon kevés jött át ebben a sűrű, nagy térben.”

Valóban érdekes kérdés, idén miért csupán a Kamaraszínház és a Nagyszínház színpadain láthatjuk a versenydarabokat. Az utóbbi évek POSzT-jainak külön bája volt a heterogén terek izgalmas kihasználása. Nemcsak a szobaszínházi miliőt igénylő daraboknak sikerült megfelelő teret biztosítani (például az Eck Imre Balett Teremben), hanem a klasszikus színházi tértől egészen eltérő helyeken játszhattak a társulatok. 2011-ben például Alföldi POSzT-nyertes Vadászjelenetek Alsó-Bajorországbólját a Pellérdi Ipari Parkban, 2009-ben pedig a KoMa társulat Fédra Fitnessét egy belvárosi konditeremben láthattuk.

Sándor L. István a kolozsvári Csipke pécsi színpadi terét is felháborítónak tartotta (ezt az előadást sajnos nem állt módomban megtekinteni), valamint a Katona Fényevőkjét „féltette nagyon”, amelyet Császár Angelával „rákényszerítettek a nagyszínpadra, pedig az egy kamara előadás”. A féltés azonban nem bizonyult jogosnak. A Fényevők jó helyen volt, ám nem okozott különösebb meglepetést. Ascher Tamás hibátlan rendezése a Katona színészeinek kiváló játékával és (Gorkij nyomán) Radnai Annamária gördülékeny szövegével párosult.

Egészen más oldalról mutatta be a Katona József Színházat a sokkal bátrabb vállalkozásnak bizonyuló Vörös című előadás, melyet a Szabadkai Népszínházzal közösen vittek színre, Máté Gábor rendezésében, Brestyánszki Boros Rozália szövegével. Cziegler Balázs nagyszerű, stilizált díszlete, mely (földként szolgáló) kavicsokból és (vért szimbolizáló) vörös színű kendőkből állt, képes volt olyan teret teremteni, melyben hatásosak voltak a testközeliségre és egyszerűségre építő, kétnyelvű, rövid jelenetek. Az előadást követő szakmai beszélgetés (az alkotókon kívül Szerbhorváth György és Rényi András részvételével) most sokkal kevésbé az esztétikai, mint inkább az etikai és történelmi kérdések megvitatásával telt. Rényi felvetette, hogy a ’44-es megtorlásokkal foglalkozó darab elfogulatlansága annak a veszélyes közhelynek a kimondásához vezet, hogy mindegy, milyen nemzetiségűnek születik az ember, úgyis megy a hatalom után. Így – az adok-kapok logika mentén –, azzal, hogy mindkét félhez empatikusan viszonyul, egy szintre helyezi a megtorlásokat és a terrort, bármilyen színű is legyen az (fehér vagy vörös). A vajdasági Szerbhorváth György szerint azonban nem kérhető számon efféle történelmi szimplifikáció a darabon.

A legizgalmasabb, leggyakrabban előkerülő szempont a magyar és a vajdasági nézőpont jelentős különbsége, a háborús emlékezethez fűződő két nagyban eltérő viszony körvonalazása volt. Ez az eltérés az előadásnak is fontos része, nem csak az arról szóló diskurzusnak. Az előadás szerb (vagy egyéb szláv) nyelvet nem beszélő nézőjének meghatározó tapasztalata az érthetetlenség; a szerb nyelvű jelenetfoszlányok dekódolásának képtelensége – igen hatásos módon – a befogadót is az áldozat szerepébe helyezi. Minden vita ellenére elmondható, hogy a Vörös mind szerbiai, mind magyarországi perspektívából fontos darabja a traumafeldolgozásnak.

„Fárasztó volt.” – fanyalogtak A képzelt betegről kilépő nézők a közönség még emésztetlen véleményét tolmácsoló kisfilm elején. Ha távolról szemlélem, érteni vélem, miért érezhették annak ezt a három és fél órás, nyelvjátékoktól hemzsegő, az ismert klasszikust szemtelenül át- és újraíró darabot. Azonban én nemhogy fárasztónak nem éreztem Mohácsi János rendezését, hanem a POSzT legüdítőbb előadásának tartottam, melynél szórakoztatóbb egész estés (kulturális) programot nehezen tudok elképzelni. Úgy tud szinte megállás nélkül nevettetni a legalább annyira Monty Python-i és Sárbogárdi Jolán-i, mint molière-i dráma, hogy közben egy pillanatra sem válik súlytalanná. Ez nemcsak a Mohácsi-rendezésnek köszönhető, hanem az Örkény Színház kiváló színészeinek, valamint Kovács Márton, Rozs Tamás és Benkő Róbert addiktív, hajszálpontos, végtelenül kreatív zenéjének is. A szakmai beszélgetésen a felkért hozzászóló Háy János, aki – a többi felszólalóval szemben – nem a pár évvel ezelőtti, pécsi verzióval kezdte finnyásan összehasonlítgatni az Örkényben rendezett A képzelt beteget, éppen a zenét emelte ki mint legfőbb kompozíciós eszközt és keretet, amely egyben tartja a sokfelé ágazó, mozgalmas előadást.

Paul Foster az I. Erzsébetben szarkasztikusan körvonalazza a színházi szakmai recepciót: „És a kritikusok szétválasztják a rossz darabot meg a nagyon rossz darabot, mert ők tudják, hogy jó darab nincsen.”. A POSzT idei repertoárja mintha segítene a kritikusoknak megfeledkezni erről az örök igazságról.

 

(A fotókat Tóth László készítette.)

2014-06-12 15:40:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs