Zajos sikerrel indult az idei POSzT

Vilmos Eszter

Az első három versenydarabból kettő nagyon magasra tette a lécet. A zsúfolt szakmai beszélgetéseket a problémaközpontú dialógus, az előadásokat az éles társadalomkritika jellemezte. – Munkatársunk, Vilmos Eszter első villámbeszámolója a POSzTról.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

A napsütéses, óriásbábos, gyermekkórusos, örömódás és musicalslágeres fesztiválnyitány után a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Énekes madár című előadása indította a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozót. Tamási Áron balladaszerű, csodákkal teletűzdelt színművéből Koltai M. Gábor rendezésében kreatív ötletekkel teli (habár olykor inkább túlzsúfolt), nevettetni igen jól tudó, harsány motívumokkal élő, aktualizáló zenés előadás született.

Noha úgy tűnik, a közönség nem díjazta maradéktalanul az előadást, a másnap délelőtti szakmai beszélgetésen nemigen hangzott el élesebb kritika a darabbal szemben, akaratlanul is igazat adva ezzel a moderátor Lévai Balázs által is hivatkozott Tompa Andreának, aki a Magyar Narancsban gúnyosan a béke szigetének nevezte a POSzT szakmai vitáit. A díszletet és a színészi játékot teljes joggal méltató vélemények mellett azért előfordult, hogy óvatosan megjegyezték a felkért hozzászólók vagy a közönség soraiban ülő kritikusok, hogy nem volt minden tökéletes. Például nem voltak igazán szerencsések a sűrű zenei betétek, melyek kissé motiválatlanul kerültek elő a népdalokat, illetve  Quimby- és Kispál és a Borz-slágereket magába foglaló repertoárból, és – habár ezt nem említette senki – zeneileg sem voltak kifogástalanok. Szűcs Katalin Ágnes felszólalásában érzékletesen fogalmazta meg a rendezői koncepció erre vonatkozó következetlenségét: „Magam problematikusnak éreztem a zenét. Sokszor azt éreztem, hogy megakasztja a drámai folyamatot. A legnagyobb probléma szerintem, hogy itt a két vénlány esetében nagyon erős alakok, karakterek születtek, de a dalokban teljesen mások a megszólalásaik. Azok önreflektáltak, miközben ez a két alak egyébként kicsit sem az.” Koltai M. Gábor erre azt felelte, felkérésnek próbált eleget tenni, amely arra vonatkozott, hogy olyan énekes darabot csináljanak, melyben a Csík zenekar dalait használják fel – ezzel tulajdonképpen kivédve a további elmarasztaló kritikákat.

Kevésbé volt udvariaskodó a péntek délutáni beszélgetés, melynek során a versenyprogram két válogatója, Sándor L. István és Császár Angela faggatta egymást és a közönséget a magyar színházi élet problémáiról. A főként a hatalom és a színház viszonyának problémája és a vidéki, fővárosi, valamint határon túli társulatok, vándorrendezők és színházvezetők mai helyzetének kérdései köré épülő teltházas beszélgetés spontán dramaturgiai csúcspontja Jordán Tamás József Attila-szavalása volt. Lefelé ívelő része pedig Szabó István színházpolitikai elemzése 1870-től napjainkig, amely a tájékozatlan fiatalság kedvéért hangzott el a délutáni kánikulában, a levegőtlen alagsori teremben. A beszélgetésen egyébként őszinte indulatoktól fűtött, megoldáskereső, nem pedig csupán az aktuális viszonyok abszurditása fölött kesergő hozzászólások hangzottak el, a színházi szakma képviselőiből, önmagukat „mezei néző”-nek valló színházlátogatókból és kritikusokból álló közönség példaszerűen aktív részvételével.

A két pénteki előadás, a marosvársárhelyi Alkésztisz és az újvidéki Opera ultima lenyűgöző volt. Utóbbi mintha a délutáni beszélgetés illusztrációja lett volna; kiindulópontjául egy határozat szolgált, melyben a politikai hatalom megszabta, mit kell játszania a színháznak, hogy fennmaradhasson. Hasonló tematikájú a szombaton játszott, három budapesti független színház nevéhez köthető I. Erzsébet is (amelyről a következő tudósításban lesz szó.)

„Példaszerű előadás ez arra, hogyan kell ma a klasszikusokhoz hozzányúlni.” – mondta Karsai György nem zsűritagként, hanem klasszika-filológusként hozzászólva az Alkésztiszről szóló élénk szakmai vitához. Sorin Militaru rendezésében és Székely Csaba szövegével valóban aktuális, komplex és érzékeny Euripidész-feldolgozás született. Az előadás szünettel elválasztott két része (ahogy a két Beaumarchais-művet összeboronáló Opera ultimáé is) nagyban eltér egymástól; a társulatot egészen más oldalról mutatják be, megdöbbentően minőségi színészi játékot és színpadi technikát prezentálva mindkét esetben. A darab első része a cselekmény keltette feszültség folyamatos és cseppet sem humortalan fenntartásával, a jól kiszámított mondatokkal és a finom motivika állandó, de nem hivalkodó jelenlétével nyeri meg közönségét. A nagyszerű színészi teljesítmények közül is kiemelkedik az Admétoszt megformáló Bányai Kelemen Barna és a Thanatoszt játszó Sebestyén Aba alakítása. („Mindig érdekes egy olyan előadás, amelyben a halál a legszimpatikusabb szereplő” – jegyezte meg Lévai Balázs.) A darab második része az alvilág érzékletes, felejthetetlen ábrázolása. Ritkán láthatunk olyan előadást, melyben a mozgásszínházi elemek, az ének, a zene és más hangeffektek, valamint a vizuális, technikai eszközök használata annyira összhangban van, mint Militaru Alkésztiszében. Akármelyik elem túlhajszolása vagy nem egészen tökéletes megformálása hatásvadász előadás benyomását keltette volna, ám minden komponens a helyén volt, az arányok nem borultak fel.

Az Opera ultimát álló taps és ováció fogadta. A rendező Kokan Mladenović és a dramaturg Gyarmati Kata célkitűzése egyrészt az volt, hogy egy előadássá fűzzék A sevillai borbélyt és a Figaro házasságát, másrészt az, hogy társadalmilag érzékeny, provokatív politikai színdarabot csináljanak. Az Újvidéki Színház társulata maradéktalanul alkalmasnak bizonyult erre a kihívásokkal teli feladatra. „Nagyon szeretem a színészeket az első felvonásban azért, ahogy játszanak, és nagyon tisztelem őket a második felvonásban azért, amit gondolnak.” – foglalta össze Kokan Mladenović. Az első felvonás, mely A sevillai borbély folyamatosan reflektált, kiváló (színház a színházban típusú) operaparódiája, valóban a színészi játék készlettárának végletekig menő kihasználása. Hiszen ez a paródia nemcsak nevettetésnek elsőrangú, hanem zeneileg is a legnagyobb elismerésre méltó, főleg egy prózai társulattól. A leginkább tündöklő Rozina (Elor Emina) skálái mellett az egész társulat hibátlanul énekel. A második felvonás rögtön a színpadképpel jelzi radikális eltérését az elsőtől (fehér helyett fekete jelmezekkel és díszlettel). A Figaro házassága feldolgozásából brechtiánus songokkal teli, szókimondó, lázadó felvonás jött létre erős, olykor a didaxis határát súroló társadalomkritikával. A rendező ehhez azt a magyarázatot fűzte, hogy ha valóban eleget tennének a darab elején elhangzó ostoba felkérésnek, miszerint operát kell játszaniuk a színház fenntartásának érdekében, jogot formálnának arra, hogy a második felvonásban már tényleg kimondják azt, amit gondolnak. Amit gondolnak, azzal pedig könnyű egyet értenünk: a háború mindenkit megnyomorít, és nem lehet gyümölcsöző, ha a bármikori, kultúragyűlölő hatalom alakítja a művészetet és a művészek sorsát. „Ha ennyi az életünk, inkább ne is legyünk.” Ezzel zárja a Kar az előadást, majd a színpad előterében – keretbe fogva a két felvonást – kést döfnek a darab elején említett, a színház műsorát megszabó határozatba.

 

(A fotókat Tóth László készítette.)

2014-06-08 17:15:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs