Telik a kurva élet

Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen

Fehér Renátó

Auróra-telepen a család nem szeretetközösség, hanem terrorszervezet, ahol a családtagok egymás túszai, de legalábbis üzletfelei, és ahol a vérségi kötelék vagy az egymásra elpazarolt sok-sok év tartja fenn a törékeny status quót. – Fehér Renátó recenziója.

„Kortalan nő volt, ha éppen nem lángost sütött, savanyú uborkát vagdosott, vagy sört pakolt egyik hűtőből a másikba, akkor az ablaknál könyökölt és a tavat nézte” – olvasom Mán-Várhegyi Réka első könyvének nyitónovellájában, és a híres Krasznahorkai-mondat jár a fejemben, ami az Auróra-telep mottója is lehetne: csak nézni, hogy telik a kurva élet.

A Boldogtalanság az Auróra-telepen az elmúlt évek egyik legnyomasztóbb könyve. Méghozzá úgy, hogy nincsen benne megrendítő tragédia, elborzasztó fenyegetettség vagy megalkuvástól megroppanó gerinc. Ezek az életek frusztráltak, a szereplők megvetnek mindenkit, legfőképpen magukat, de ez nem szimpla öngyűlölet, mizantrópia vagy gonoszság. Rosszabb: állandó, de feltűnés nélküli vegetálás, a hétköznapok tehetetlenségének közönye, aminek ráadásul mintha igaza is lenne. Itt kimondatik tizenegy éves lányokról, kamaszfiúkról, hogy „semmi jó nem vár rájuk az életben”, semmi esélyük. Itt a kamaszlányok önképe annyiból áll, hogy depressziósak, bulimiások, még a bemutatkozáskor mondott keresztnevük is hamis. A megértés itt nem gyógyír semmire.

Bár a Mán-Várhegyi-novellák a kamaszkori komplexusok utóhatásait nem megmosolyogják, bagatellizálják, hanem komolyan veszik, analizálják és számolnak velük (részvéttel és empátiával), az Auróra-telep alakjai legtöbbször mégis a (korai) midlife crisis foglyai. Működőnek látszó egzisztenciák, akik olyannyira cinikusak és önreflexívek, hogy számukra semmi kiút: „még azelőtt lett vége mindennek, hogy történt volna bármi érdekes”. Többször visszatér, a könyv sok történetét átjárja a fülledtség, a meleg elviselhetetlensége is – nincs hova elbújni előle.

A kortárs kritikai közbeszédben folyton fetisizált testtapasztalatok mellett Mán-Várhegyi Réka legalább ekkora figyelmet fordít a lelkek és a közérzet összefüggéseire, állapotaira. A kilátástalanságot a szerző úgy rögzíti, hogy lerombolja az utolsó bástyákat, búvóhelyeket, kuckókat. Auróra-telepen a család nem szeretetközösség, hanem terrorszervezet, ahol a családtagok egymás túszai, de legalábbis üzletfelei, és ahol a vérségi kötelék vagy az egymásra elpazarolt sok-sok év tartja fenn a törékeny status quót.

Ez a steril, szerződéses viszony többféle formát ölt. Lehet hála: „Én azért hálás vagyok nekik, hogy a világra hoztak – mondtam, mert még haloványan élt bennem a meggyőződés, hogy az embernek legalább ezért a cselekedetéért tisztelnie illik a szüleit.” (Viszlát, kamaszkor!), a meghittségtől való zsigeri irtózás, mint a Jövőre az Adriára megyünk novella házaspárja esetében, vagy a családi sérelmekből adódó leszámolás, a kudarcok kegyetlen és kárörvendő kiteregetése a zárónovellában: „A bátyámért, akiből természetesen nem lesz sem vízilabdás, sem orvos. Eltelnek az évek, és ő csak arra lesz képes, hogy kivágják a kertészeti egyetemről, aztán a számviteli főiskoláról, hosszan fuldoklik a sértett büszkeségtől, majd elmegy beteghordozónak Angliába. Vele ellentétben én viszem valamire.” Egy másik helyen evidenciaszerűen merül fel, hogy „mint annyian mások, ő is a szeretteit büntette a legszívesebben” (Idegenek az éjszakában). Az Auróra-telep harsányság és megdöbbenteni, megrázni, elborzasztani akaró traumák nélkül, egységes szemlélettel számol le az illúzióval, hogy családban élni eredendően jó.

Az Auróra-telepen élők rettegnek attól, hogy nem különböznek el az elődeiktől, a szüleiktől, hogy az ő életüket ismétlik meg, és görcsösen próbálnak menekülni ebből a porfészekből. Ez az indokoltan tébolyult félelem több novellának is jellemző vonása (a már idézettek mellett például a Két puha pofon, benne a felejthetetlen embléma-sorral: „Ti borotvált medvék, szomorú bálnák, semmi sem segít rajtatok”). De az egyébként egységesen magas színvonalú kötetből is kiemelkedő nyitó- és zárónovella épp a testet, e levetkőzhetetlen adottságot használja a sajátos rabság érzékeltetésére: a Viszlát, kamaszkor!-ban azt olvasom: „Kövér, aranyeres családba születtem egy kétpetéjű ikerpár fiatalabbik tagjaként. Panni és én kamaszkorunkra tohonya krumpliszsákokká váltunk, saját szüleink lettünk egy számmal kisebb méretben.”, a Jó hit, rossz szerencsében pedig a saját nagyanyja testében ébred egy középkorú nő, talán két évtizeddel korábban, így látja magát kislányként, aki a nagyanyja szigorával viszonyul magához, és ebben a szerepben eljut saját maga verbális felszámolásához, meggyilkolásához is: „Adj hálát az égnek, hogy legalább gyerekeid nem születtek” – mondja a nagymama hangján.

Mán-Várhegyi Réka könyvét kiváló novellákból álló kötetnek, ritka erős pályakezdésnek tartom. Ugyanakkor bízom abban, hogy Auróra-telep egy távoli ország (mert „ez nem egy kreatív nemzet, könyörgöm, ez egy pesszimista és rosszindulatú, irigy nemzet”). Azt hazudom magamnak a tükörbe bámulva, hogy Auróra-telep nem a szomszéd város a határsávon, nem a paneltömb szemben, nem a földszinti lakás. Azt hazudom, hogy Auróra-telep nem a kisszoba.

 

 

2014-05-29 19:00:00