Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) római tartózkodása kulturális érdeklődésének kielégítése mellett alkalmas volt vagy alkalmas lett volna arra, hogy jó tempóban dolgozzon. Ennek ellenére nem úgy tűnik, hogy a fiatalembernek ez ügyben ne lett volna lelkiismeret-furdalása, még akkor sem, ha leveleiben majdnem minden esetben azt írta, hogy szorgalmas, hogy a délelőtt a munkáé, stb. Ráadásul bizonyos műveket meg is ígért ennek-annak. Azt már eddig is lehetett tudni, hogy Félix szívesen belelovalta magát egy-egy darab megírásába, amiből aztán nem lett semmi. Nővérének, Fannynak az esküvőjére fölajánlott egy orgonadarabot, amit végül magának a boldog arának kellett megkomponálnia a szertartás előtti napon, húgát, Rebeckát pedig „gyógyulási muzsikával” kecsegtette, csak végre érjen véget a karanténja, amibe a kanyaró miatt kényszerült. Ez sem készült el. És nem feltétlenül azért, mert Félix lusta lett volna, inkább azért, mert egyrészt könnyen föllelkesült, másrészt pedig mivel financiális szempontból soha nem volt rákényszerítve a zeneszerzésre, nem sajátította el az iparszerű komponálást. Furcsa kifejezés ez egy művészi tevékenységgel kapcsolatban, mégis néhány kortársától egyáltalán nem volt idegen. Tudható, hogy Félixéknél, ebben a jómódú bankárfamíliában mindenre volt pénz, még akkor is, ha a családfő, Abraham Mendelssohn kifejezetten tiltotta gyermekeinek a pazarlást. De Félix, ha a 19. század első felének tipikus muzsikuspályáját futotta volna be, ilyen hosszú képzési útra például aligha indulhatott volna. Ne felejtsük, huszonegy éves volt ekkor. Liszt Ferenc ilyen idősen ismerkedett meg Marie d’Agoult-val, aki azért is szeretett bele, mert a fiatal virtuóz akkorra már Párizs egyik legnagyobb sztárjává nőtte ki magát. A Félixszel egyidős Robert Schumann ennyi idősen hozta meg azt a sorsfordító döntését, hogy fölhagy a jogi tanulmányokkal, és legyen bármennyire is göröngyös az oda vezető út, de zongoraművészi céljait szeretné megvalósítani. Liszt a kétgyerekes Marie mellett döntött, óriási botrányt okozva ezzel, Schumann pedig a muzsikát választotta, és kezdte meg tanulmányait Friedrich Wiecknél, nem tudva, hogy ez a viszony nem csupán örömökkel jár majd (tanárának lánya, Clara Wieck lesz későbbi felesége), hanem tragédiával is, hiszen a veszett gyakorlás és kézedzés miatt lebénult két ujja, aminek következtében a zongoraművészi karrierjéről is le kellett mondania. Félixnek más sors jutott, a komponálási, pénzkeresési kényszer nem szorította.

Wilhelm Hensel: Abraham Ernst Mendelssohn Bartholdy (1776–1835),
Félix édesapja

Az itáliai utazást természetesen az édesapja finanszírozta, vele szigorú elszámolásban volt. Azt a pénzt is, amelyet a zeneműveiért kapott ebben az időben, Abraham számlájára kérte átutalni, hogy ennyivel is hozzájáruljon az utazás költségeihez. Tudta, hogy jó sora van, édesapja szavára nagyon is adott, és azon volt, hogy meghálálja a szülői jóságot. Viszont Abraham születésnapjára (december 10.) is csupán ígéretet küldött: „Az ajándékod, úgy tervezem, az lesz, hogy holnap [sic!] befejezem a magányos szigethez írt régi nyitányomat, és odaírom alá, hogy dec. 11., majd kezembe veszem a füzetet, és az olyan lesz, mintha át is nyújtottam volna.”[1]

Végül csak az 1830. december 20-án írt levelében jelezte, hogy elkészült a Hebridákkal.[2] Ha pedig már a születésnapi ajándék témájánál tartunk, Félix március közepén hasonló ígérettel köszöntötte föl édesanyját: „Úgy terveztem, hogy az Itáliát bemutató vidám szimfóniámat már ma átveheted, ugyanis szerintem ezt a darabot neked kell kapnod, hiszen a ködöt és a melankóliát nem kedveled.”[3]

Mondanom sem kell, az „Olasz” szimfónia[4] partitúrájának a végére évekkel később került pont, a bemutatója 1833-ban volt Berlinben. Sőt, az igazat megvallva, még akkor sem fejezte be, hiszen a premiert követően is folyamatosan javított rajta, végleg sosem zárta le. Félix be nem váltott ígéretei mögött nem csupán Róma kulturális csábítását kell keresni, hanem a szerző önkritikáját is. Műveit gyakran újra elővette, javított a partitúrán, átdolgozta őket, és opusszámmal is csak azokat látta el, amelyeket méltónak tartott fölvenni saját műjegyzékébe. Persze arra is volt példa, hogy tényleg a környezet csábítása miatt mondott le arról, hogy egy bizonyos darabon dolgozzon. „Április 15. és május 15. között van a legszebb időszak Itáliában. Ki szidhatna le azért, hogy nem tudok belehelyezkedni a ködös skót hangulatba?”[5]

Wilhelm Hensel: Lea Felicia Pauline Mendelssohn Bartholdy (1778–1842),
Félix édesanyja

Kompozíciós küzdelmeiről egy másik Rómában keltezett levelében is írt: „Ha a két szimfónia közül legalább az egyiket meg tudnám ragadni! Az olasszal várni szeretnék, amíg Nápolyt meg nem néztem, hiszen annak bele kell játszania, viszont a másik, abban a pillanatban, hogy felé nyúlok, köddé válik. Ahogy közeledik ennek a nyugodt római időszaknak a vége, annál inkább neki akarom durálni magam, de nem megy. Olyan, mintha hosszú időre le kellene mondanom arról, hogy az ittenihez hasonló viszonyok között kényelmesen írjak, ezért mindent be akarok fejezni, de hiába. Csak a Walpurgis-éjjel[6] haladok, remélem, hamarosan kész.”[7]

Ez utóbbi művéről az akkor már beteg Johann Wolfgang von Goethének egy rendkívül tisztelettudó levélben számolt be: „A böjt idején volt alkalmam a nyugodt munkára, szorgosan komponáltam. Ami pedig hetek óta majdhogynem teljesen leköti a figyelmemet, az az excellenciád költeményéhez, Az első Walpurgis-éjhez írt zeném. Egyfajta nagy kantátát szeretnék komponálni zenekari bevezetővel, benne a tavasz kezdetének felhőtlenségével, majd a boszorkányokkal, az ördög megidézésével, az ünnepi áldozati kórusokkal, melyek a legszebb zenékre adhatnak alkalmat. Nem tudom, hogy sikerül-e, de érzem, micsoda föladat ez, hogy milyen fölkészülten és tisztelettel kell nekikezdenem.”[8]

Az első Walpurgis-éj sem itt nyerte el végső alakját. Nekem úgy tűnik, Félix Franz Hausernek fogalmazta meg a legőszintébben azt, hogy milyen intenzitással volt képes dolgozni: „Az utóbbi hetekben volt néhány lusta periódusom, amikor egész nap nem csináltam semmit. Egyszer az időjárás miatt: legszebb idő, tavaszi virágok, nyári meleg, reggel el kellett indulnom sétálni, megnézni a csinos lányokat, esténként tánc és társasági élet várt. Az pedig, hogy az örök és komoly Rómában táncolnom kellett, túlságosan is tetszett, és jobban élveztem, mint valaha. Az éjjeli holdfényben a Monte Pinción keresztül érkeztem haza, az utcákon még nagy élet volt, másnap későn, a napsütésre ébredtem, és elmentem sétálni a Monte Pincióra, és mint a színes virágok, úgy múltak el a napok. De ez már a múlté: a tetőket hó borítja, fázunk és a tűz mellett ülünk, a Monte Pincio egy merő jég – így frissen nekiállok komponálni. És hogy milyen különösen komoly életet hoz elő belőlem a belső és külső elfoglaltságok efféle váltakozása, le sem tudom írni.”[9]

Az eddig fölsoroltak mellett még néhány darab köthető az Örök Városban eltöltött időszakhoz. Egy 1830 novemberében kelt levelében egy karácsonyi zenéről írt,[10] amelyet az a-moll „Skót” szimfóniával és néhány zongorás darabbal szeretett volna folytatni, de nem volt határozott terve. „Ahogy jön” – így fogalmazott. Ugyanebben a levélben tett említést egy g-moll dalról fuvolakísérettel.[11] Létezik viszont ide köthető mű, amelynek megírásához zenei élmény adta meg az inspirációt: „Tegnap zenés előadás volt a Trinità de’ Monti apácakolostorban:[12] két apáca énekelt orgonakísérettel, a templom telve hívekkel, az esti nap lemenő fénye megvilágította a térdeplőket, az épület csinos, díszesen festett, a zene lágyan és halkan kezdődött, a hangok tisztán és ártatlanul törtek föl: nem szégyellem elismerni, hogy komoly örömben volt részem, és noha a kompozíció, az orgona, a játék és néhol az ének egyáltalán nem volt jó, a napfény, a templom, pusztán a zene hangzása és a gondolat, hogy az apácákat nem lehet látni (nagyon szigorúak), megragadott. […] Majdnem rávettem magam, hogy írjak nekik valamit, s hogy a darabot barbár nevem aláírása nélkül elküldjem nekik.”[13] Úgy tűnik, a dacból hozott elhatározás működött: Félix három női hangra írt kórusművet is komponált: „Veni Domine”,[14] „O beata et benedicta” és „Surrexit pastor”. Hogy valóban átadta vagy elküldte-e a nővéreknek, nem tudom. Az viszont biztos, hogy Fortunato Santini másolatában fönnmaradtak ezek a művek.[15]

Végül, de nem utolsósorban, még valami akadályozhatta a munkában: Félix többször panaszkodott, hogy Rómában nem talál értő fülekre, azaz senkinek nem tudja megmutatni az elkészült darabokat. Amíg angliai utazása során Carl Klingemann mellett több ilyen társa is volt, otthon pedig vagy nővére, Fanny, vagy barátja, Adolf Bernhard Marx állt rendelkezésére, addig itt senki. „Ez az, ami nagyon hiányzik. Nincs olyan ismerősöm, akinek az újat meg tudnám mutatni, aki belenézne a partitúrába, vagy aki ért ahhoz, hogy a basszust vagy a fuvolaszólamot eljátssza. Ezért, amikor egy darab elkészül, anélkül megy a dobozba, hogy annak valaki örülne.”[16]

Pedig barátban nem volt hiánya. Ott voltak például német festő honfitársai, a nazarénusok. Velük kerekedett föl, és utazott Nápolyba. De róluk majd a következő részben.

Bélyegkép: Mátyássy Jónás